„Nem abban akarok kiteljesedni, hogy az első helyen végeznek-e vagy sem” - az országos bajnok evezős Boros-ikerlányok édesanyjával beszélgettünk
Akit valaha összehozott már a sors versenysportolóval, esetleg maga is az volt, tudja: annak többféle szempontból is személyiségformáló ereje van. Magyar él- és versenysportoló gyermekek szüleivel készülő interjúsorozatunkban arra keressük a választ, vajon mennyire tér el a sportoló gyerekek személyiségfejlődése kortársaikétól, mit adott nekik a sport, és milyen lemondásokkal jár az rájuk és családjuk egészére nézve.
„A sport gyerekkorom óta az életem része, minden életszakaszomban tudtam belőle meríteni, miközben lassan felnőtté váltam,” – nyilatkozta nemrég Csipes Tamara kétszeres olimpiai, kilencszeres világ- és tízszeres Európa bajnok kajakozó a GLAMOUR-interjújában. Az evezős ikerpár, Boros Ilona (aki az idei, Szegeden megrendezett Országos Bajnokságon első helyezést ért el) és Boros Júlia (aki harmadikként csapott a célba, ketten együtt pedig szintúgy a harmadik helyet csípték el) története is hasonlóképp kezdődik.
Bár édesanyjuk, Dr. Horváth Ilona szerint teljesen véletlenszerűen kötöttek ki az evezésnél, visszatekintve úgy érzi: mintha addig bejárt útjuk egyértelműen a vízre vezetett volna. A büszke édesanyával a sport önbizalomnövelő erejéről beszélgettünk, de szó esett arról is, mennyire különböző módon élik meg ikerlányai a versenysporttal együtt járó mélységeket és magasságokat.
Hány évesen vitted el először sportolni a lányokat?
Júlia és Ilona kicsiként nagyon „csimpaszkodós” gyerekek voltak: mindig lógtak, másztak és hintáztak, emellett imádták (és azóta is imádják) az állatokat. Ebből kifolyólag hatéves korukban lovastornára vittük őket először, ezt pedig egy évvel később karika-és rúdsport edzésekkel egészítettük ki. Egyik választás sem volt feltétlenül tudatos, csak szerettem volna, ha valamilyen formában jelen van a sport az életükben.
Mindkét mozgásformánál azt éreztem, hogy jó helyen kapisgálunk, de valami még nem kerek. Akkor még nem realizáltuk, de mindkét mozgásforma az evezés előszobája volt: a karika- és rúdsport edzéseken megerősödött a kar- és hátizomzatuk, a lovastornán pedig az egyensúlyérzékük. Kilencéves korukban kerültek először az evezés közelébe (korábban egyébként nem is lehet, mert csak biztos úszótudással engednek gyerekeket nyílt vízre), és akkor valahogy összeállt a kép. Azonnal komfortosan érezték magukat a vízen!
Versenysport gyermekkorban: megpróbálja, de meg is erősíti a gyerekeket és a családot a profi szintű versengés
Hogy kötöttetek ki az evezésnél?
A Szigetközben élünk, családilag sok időt töltünk a vízen: gyakran csónakázunk, sokszor bejártuk már a Dunát. A férjem ötlete volt, hogy – miután közel van hozzánk a helyi Vízisport Egyesület – vigyük el a lányokat evezni.
Azt hittük, hogy majd beültetik őket egy kajakba vagy kenuba, viszont már az első alkalommal szuper összhangban eveztek ketten hátrafelé (!) a vízen. Alig tudtuk őket kiszedni a csónakból! (Nevet.) Véletlenszerűen annyira beletaláltunk a számukra leginkább megfelelő sportba, hogy a lányok azt mondták, nem szeretnének semmi mást kipróbálni. Azóta abbamaradt a lovaglás, és a karika is: csak az evezésre koncentrálnak az elmúlt három évben.
Mennyire játszott közre ebben a döntésben, hogy ezt a mozgásformát ketten egyszerre tudják csinálni? Szó szerint egy hajóban eveznek...
Nem tudom, hogy más ikrek milyenek, de a lányaim kezdettől fogva folyamatosan versengenek egymással, legyen szó akár a sportról, akár arról, hogy melyikükre figyelünk jobban otthon vagy a közösségben. Ebből kifolyólag számukra – úgy látom –, nem annyira fontos, hogy ugyanazt a sportot űzzék. Mostanra inkább azért kardinális kérdés ez, mert mindketten élnek-halnak a sportért.
Hozzá kell tennem, hogy ez szülői szempontból rendkívül praktikus, hiszen ugyanabban az időben, egy helyre kell őket vinni. Ha viszont csak őket nézem, egyáltalán nem jelent számukra motivációt, hogy együtt sportolhatnak. Nem azok a tipikus ikrek, akik nem tudnak egymás nélkül élni... Hál’ Istennek! (Nevet.) Ettől függetlenül azért el-elkapok olyan pillanatokat, amikor az egyiküknek nem annyira fűlik a foga az edzéshez, és csak azért indul el, mert a másik is megy. Akarva-akaratlanul húzzák egymást, és ez az eredményekben is megmutatkozik.
Tény azonban, hogy az „ikerlét” miatt megszokták, hogy soha nincsenek egyedül. Ez a tudat és az őket összekötő, láthatatlan fonál pedig mindenben megerősítette őket.
Azt látom rajtuk, hogy nagyon össze tudnak zárni, talán ennek is köszönhető, hogy 12 éves korukra már nem annyira igénylik a versenyeken a mi jelenlétünket, hiszen – ha bármi baj van – mindig számíthatnak egymásra!
Mikor és hogyan körvonalazódott, hogy a gyerekeknek érdemes lenne versenyszerűen sportolni?
Nagyon hamar! Három évvel ezelőtt, szeptemberben kezdték a sportot, novemberben pedig már volt olyan verseny, amelyre benevezték őket, és szép eredményt értek el. (Az evezősőknél nemcsak nyáron vannak versenyek, hanem télen is, ilyenkor például triatlonoznak.)
Emlékszem, a Margit-szigeten volt a verseny, és ott álltunk ledöbbenve az apjukkal, miközben a lányok épp körbefutották a szigetet. Azon imádkoztunk, hogy el ne tévedjenek! (Nevet.) Aztán tavasszal megkezdődtek a vízi versenyek, amelyekről mindig jó eredményeket hoztak: általában a dobogón végeztek. Élvezték, hogy sikerélményük van, hogy bírják a tempót.
Hozzá kell tennem, hogy – ahogy akkor, úgy most sem az motivál minket szülőként, hogy olimpiai bajnokok legyenek. Azt szeretnénk, hogy örömüket leljék a sportban, és jól érezzék magukat az edzéseken és a versenyeken! Amíg ez megvan, örömmel támogatjuk őket ebben.
Mennyire tér el a gyerekek személyiségfejlődése a kortársaikétól a sportolói élet miatt?
Abszolút! Azt látom a gyerekeimen, hogy az evezésnek (és a hozott eredményeknek) köszönhetően őrülten magabiztosak és önállók lettek. Ez a hétköznapokban és az iskolai teljesítményen is egyaránt érzékelhető. Úgy érzem, a jég hátán is megélnek: bárhová mennek a társaikkal, feltalálják magukat, nem kell őket félteni.
A sokszínű közegnek köszönhetően vezér egyéniséggé váltak, tudják, mit akarnak. Annyi, különböző környezetet megjártak már a felkészülések és a versenyek miatt, hogy mindenhol megállják a helyüket, nem félnek a kihívásoktól, nekimennek mindennek. Miután kiskamaszok, már nem igénylik, hogy velük tartsunk a megmérettetésekre. Ettől, persze, kicsit fáj a szívem (imádom őket nézni), de persze, megértem. Lassan elérjük azt a kort, amikor kezdek nekik ciki lenni... (Nevet.)
Az iskolából is azt a visszajelzést kapom, hogy igazi, életvidám lányok: látszik, hogy az evezéssel úgymond a helyére kerültek bennük a dolgok. Hatalmas életöröm és energia van bennük, amit a tanárok is érzékelnek és örömmel vesznek. Persze, tudom, hogy ez a kamaszkorral együtt biztosan változik majd, de azt kell mondjam, hogy boldogabbnak látom a gyerekeimet a korosztályuknál
, ez pedig – úgy érzem – az evezésnek köszönhető.
Hogy tudjátok összeegyeztetni az edzéseket az iskolai kötelezettségekkel?
Sosem vártuk el tőlük, hogy kitűnő tanulók legyenek. Az edzések (egyelőre) rendre suli után vannak, így nem befolyásolják az iskolába járást. (Ott pedig még nem tartunk, hogy egyéni tanrendet kellett volna kérvényeznünk.) Bár már 12 évesek, nem járnak semmiből külön órára, a délután a tanulásról, és az edzésről szól. Úgy látom, hogy az edzések miatt megtanulták jobban beosztani az idejüket: nem mondom, hogy többet tanulnak, mint előtte, de tény, hogy ügyesen optimalizálják a tanulással töltött időt. Épp annyira, hogy letudják az iskolai kötelezettségeiket.
Milyen edzői magatartással motiválhatók leginkább? Van-e ebben különbség a lányok között?
Mindketten a pozitív visszajelzéssel motiválhatók leginkább! Egy fiatal, 26 éves lány az edzőjük, aki nagyon szereti, és sokat dicséri őket. Természetesen azt is megmondja nekik, ha valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, de mivel korrekt és hiteles ember, a lányok maximálisan elfogadják tőle a kritikát. Úgy látom, ebben a korosztályban inkább ezzel, semmint a dorgálással érhető el számottevő eredmény.
Hogyan dolgozzák fel a lányok a kudarcot? Vannak-e hasonlóságok, esetleges különbségek ebben kettejük között?
Főképp különbségeket látok köztük a kudarckezelésben. Júlia hajlamos hamar „felkapni a cukrot”, mondhatni bedühödik, de szinte rögtön ki is adja magából. Ilona teljesen más tészta: ő az a típus, aki kimondottan arra törekszik, ha hibázott, akkor a helyükre kerüljenek a dolgok. Nagyon tudja nyomasztani, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elképzelte, különösen, ha önhibáján kívül adódik ilyen helyzet. Az evezésben legtöbbször nem egyedül ülnek a csónakban, hanem legalább ketten, vagy négyen. Ha úgy érzi, ő mindent kiadott magából a győzelemért, a többiek viszont nem tettek bele annyit, felhorgad az igazságérzete és nagyon csalódott tud lenni.
Milyen lemondásokkal jár számotokra a versenysport?
Megmondom őszintén, egyelőre nem érzékelek lemondást, de lehet, hogy csak azért, mert még nagyon az elején vagyunk. Ez inkább egyfajta pluszt ad nekünk és a lányoknak is! Annyi embert megismertünk a sportnak köszönhetően, akikkel szorosan tartjuk a kapcsolatot! (Legyen szó akár csapattársakról, akár a versenyeken megismert ellenfelekről és családjaikról.) A sportnak köszönhetően a mi, és a lányok baráti köre is kitágult. Az evezés anyagi vonzata is elfogadható, ebben a tekintetben sem érzékelünk lemondást.
Az ikrek azt látják, hogy ügyesek és jó eredményeik vannak (ez egyébként meglátszik az alkatukon is), az előbb említett baráti társaság pedig olyan plusz hajtóerőt ad, ami miatt örömmel járnak sportolni. Persze, azzal tisztában vagyok, hogy a nagyobb, 16-17 éves gyerekek életében már bőven lemondás, hiszen ők gyakran azért nem mennek el egy-egy összejövetelre, mert másnap edzés vagy verseny van. Nálunk egyelőre még nincs jelen ilyesmi, de kíváncsi leszek, hogy élik majd meg néhány év múlva az versenysporttal járó, ilyesfajta kihívásokat!
Szülőként hogy álltok hozzá a lányok sikereihez?
Én azt szeretném, ha ez róluk szólna, hiszen ez az ő életük, az ő dolguk. Nem akarom, hogy az életem minden szálon összefonódjon a gyerekek sportteljesítményével: szeretném élni a saját életemet. Nem abban akarok kiteljesedni, hogy az első helyen végeznek-e vagy sem. Rendkívül büszke vagyok rájuk, és arra, hogy ezt csinálják. Végtelen örömet okoznak nekem ezzel, de ez nem az én érdemem, hanem az övék! Fogom a kezüket és mindig tudatom velük, hogy ott vagyok, ha kellek. Ennél többet szerintem egy szülő sem tehet.
A lányok öccse hogy éli meg, hogy versenysportolóként ők vannak középpontban?
A kisfiam még csak négyéves, egyelőre csak az előnyeit látja a lányok sportolásának: ha elkísérjük őket hétvégén egy versenyre, akkor azt összekötjük egy családi kirándulással, amit iszonyúan élvez. Nemcsak azért, mert szabadon futkározhat például a Margit-szigeten, hanem azért is, mert a lányok csoporttársai rendre körül rajongják, mi pedig – mivel az ikrek ilyenkor a csapattal vannak – igyekszünk csak rá koncentrálni.
Persze, elő-előfordul, hogy otthon az ő nyakába is érmet kell akasztani, vagy az udvaron azt játssza, hogy versenyt fut valakivel. (Nevet.) Már elkezdte mondogatni, hogy boxolni vagy focizni szeretne... Meglátjuk, az ő útja merre vezet!