Azt mondani, hogy csak a gyerek érdekében maradunk együtt, sokkal inkább hárítás, mint felelős döntés
Van olyan, nem is ritkán, hogy a párkapcsolatnak, házasságnak befellegzett. Ám nem kell, hogy a szülők, nevelők elválása egy életre traumatizálja a gyerekeket.
Ez egy nagyon nehéz életesemény, de fontos tudatosítani, hogy meg lehet úgy oldani, hogy az érintettek egyike sem szenved életre szóló traumát. Bár tény, hogy messze nem ideális állapot, olykor elkerülhetetlen, hogy kimondjuk a boldogító nemet, még akkor is, ha közös gyerekeink vannak, mert - ahogyan Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta fogalmaz: "egy folyamatos feszültségekkel, veszekedésekkel és érzelmi zsarolásokkal terhes légkörben felnőni sokkal traumatizálóbb, mint kulturáltan elvált szülők gyerekének lenni."
Mikor van vége?
Kozma-Vízkeleti hangsúlyozza, hogy egy megromlott viszonyból is vissza lehet találni a szeretethez és az egymás iránti tisztelethez, tehát megéri komoly erőfeszítéseket tenni egy házasság egyben tartásáért, akár külső segítséget is igénybe véve. Ugyanakkor egy párterápiának nem az a lényege, hogy erőltetve összetartson nem működő kapcsolatokat.
Ha eljutunk arra a pontra, hogy biztosan nem tudunk tovább együtt élni valakivel, és belátjuk azt is, hogy hosszútávon jobb lesz a jövőben külön utakon, akkor a válás az érzelmileg érett döntés.
Akkor is, ha gyerekeink is vannak. „A házasság nemcsak érzelmi, hanem gazdasági és kulturális egység is. Minél több szállal kapcsolódunk egymáshoz, annál több dologról kell döntést hozni. Ez elkerülhetetlenül fájdalmat okoz, ha pedig közös gyerekünk van, akkor az ő életéről is döntést hozunk, ami érzelmileg még megterhelőbb. Az is nagyon fontos, hogy az érzelmi egység megszakadását is tudatosítsuk magunkban, és dolgozzuk fel az ezzel járó fájdalmat.” - mondja a szakértő, hozzátéve, azt is, hogy a válás sem csodafegyver.
Nem old meg minden problémát, ezért azt is érdemes végiggondolni, mit várunk ettől a döntésünktől. „Dolgoztam már olyan párral, akik biztosak voltak benne, hogy ez a helyes út, aztán a terápia során rájöttek, hogy nem a válás a válasz a kapcsolati konfliktusaikra.”
Kutatók szerint ebből lehet megjósolni, ha az emberrel szakítani akarnak
A gyerek miatt együtt maradni?
„A mi kultúránkban nagyjából fél évszázada elfogadott dolog a válás, de a pszichológia csak az elmúlt néhány évben kezdett el foglalkozni annak pszichés hatásaival. Azóta rengeteg nagyon jó könyv jelent meg erről a témáról. Ennek ellenére még mindig nagyon gyakran találkozni a két szélsőséges állásponttal: az egyik szerint a válás pikk-pakk megoldható, ha már nem szeretnénk tovább együtt élni valakivel, a másik szerint már-már bűn, és minden erőnkkel küzdeni kell ellene. Egyik sem igaz.” - mondja Kozma-Vízkeleti, aki szerint nem reális csak a gyerek érdekében együtt maradni.
„Gyakori, hogy egy pár azt mondja, addig nem válnak el, míg a gyerek le nem érettségizik, el nem költözik otthonról, és így tovább, aztán csodálkoznak, hogy megbukott, vagy külföldre menekült, mert óhatatlanul hatott rá a kimondatlan feszültséggel teli légkör. Azt gondolom, aki ezért nem válik, az valójában a saját felelősségét igyekszik hárítani.
Nem hihetjük azt, hogy kevésbé traumatizáló egy gyereknek olyan családban élni, amelyben a szülők folyton veszekednek, vagy alig beszélnek egymással, mint azt megélni, hogy a szülők hoztak egy fájdalmas, ám felelős döntést arról, hogy ebben a formában nem tudnak tovább együtt élni. A gyerekek már egészen kis korukban profi módon monitorozzák a szülők érzelmi állapotait és egymáshoz való viszonyát, ha pedig rendszeres az ellenségeskedés, akkor saját magukat sem érzik biztonságban”.
A pszichológus ugyanakkor hangsúlyozza, hogy egy kulturált, az érzelmi gyászt nem megspóroló, a gyerek szempontjait is előtérbe helyező válás nagyon kis eséllyel okoz feloldhatatlan traumát az ő későbbi életében.
Trauma, de nem életre szóló
Tagadhatatlan, hogy a szülők különválásával a gyerekek életkoruknak megfelelő mértékben terhelődnek. „Minél kisebb egy gyerek, annál szorosabban kötődik mindkét szülőhöz, és annál kiszolgáltatottabb a saját érzelmeinek, kisiskoláskorban pedig az igazságos világba vetett bizalma rendülhet meg. Nagyjából kilenc-tíz évesen már megérti, hogy a szülők válása nem jelenti azt, hogy őt nem szeretik, így ekkor már könnyebb feldolgozza megváltozott helyzetet.” - mondja a pszichológus, azt tanácsolva, hogy a gyerek életkorának megfelelően magyarázzuk el neki, hogy a válás milyen következményekkel fog járni az ő életét tekintve.
Kozma-Vízkeleti szerint felesleges megvédeni a gyereket attól, hogy lássa a szülő érzelmeit. „Nyugodtan sírjunk előtte, ne rettegjünk attól sem, hogy egy ilyen nehéz élethelyzetben érzelmileg sem leszünk mindig elérhetőek a számára. Egy olyan gyerek, aki csecsemőkorában megfelelő kötődést alakított ki a szüleivel, át fogja tudni vészelni ezt az időszakot. Sőt, profitálhat is belőle, mert megtanulja, hogy vannak nagyon nehéz élethelyzetek, de ki lehet belőlük jönni, van rájuk megoldás. Ehhez hozzátartozik az, hogy a válás és a külön élő szülő ne legyen tabu. Mindenkinek fontos a saját keletkezéstörténete, a fogantatásának körülményei, ha ezekről nincsenek információi, akkor a fantáziájából pótolja ki a hiányzó részeket. ”
Ami igazán fontos
„A gyermek alapvető lélektani beállítódása, hogy mindkét szülőjével szeretne jóban lenni. Ha a szülők között feloldhatatlan a konfliktus, akkor gyakorlatilag lehetetlenné válik, hogy mindkettőjükhöz lojális legyen, ami hosszú távon komoly károkat okozhat ”- hangsúlyozza Kozma-Vízkeleti. Amit ilyenkor meg kell értenünk, az az, hogy bárki is a gyerekünk apja, anyja, az örökre az marad - akkor is, ha mindössze a fogantatás idejéig voltunk vele együtt -, és biztosítania kell a gyerekünknek, hogy tarthassa vele a kapcsolatot és szerethesse őt, ha erre van igénye.
Engedjük meg a gyereknek, hogy akár az alkoholista, lecsúszott szőlőjével is találkozhasson, bízzunk benne annyira, hogy ő vonhassa le a következtetéseket a látottakból. Vannak rettenetesen szomorú helyzetek, amikor egy szülő mellett nincs biztonságban a saját gyermeke, ilyenkor mindenképpen föl kell venni családsegítővel, gyermekjóléti szolgálattal a kapcsolatot, hogy felügyelt körülmények között, biztonságban találkozhassanak, ha a gyerek továbbra is szeretné látni a szülőjét.
„Van egy olyan kifejezés, hogy meghasadt vagy láthatatlan lojalitás. Ez azt jelenti, hogy a gyerek, akár tudattalanul is, de elkezd egy olyan viselkedésforma vagy személyiség felé vonzódni, amely a tabuként kezelt vagy rossz emberként beállított szülőre jellemző. Ezzel akaratlanul is hasonul ahhoz, akivel nincs lehetősége tartani a kapcsolatot.” - mondja a pszichológus. Bárkitől is váltunk hát el, ne szidjuk őt a gyerekünk előtt, ne utáljuk őt nyíltan, és beszéljünk róla, válaszoljunk a gyerek vele kapcsolatos kérdéseire.
Ha pedig eljön az idő, amikor egyik vagy mindkét szülőnek új kapcsolata lesz, attól sem kell féltve óvni a gyereket, mert nem ez az érdeke. Még profitálhat is belőle, hiszen lehet, hogy apja vagy anyja új házasságában lát majd először jól működő kapcsolatot férfi és nő között. „Arra azonban figyeljünk, hogy bárki is az új partnerünk, és bármennyire is jó a kapcsolata a gyerekünkkel, nem ő az "új" apja vagy anyja, mert az már van neki, nincs jogunk elvárni, hogy úgy szeresse őt, mint a biológiai szüleit”. - figyelmeztet a pszichológus.