A traumafeldolgozás első lépése az őszinteség és a szembenézés - beszélgetés Tömör Elisabeth terapeutával
A félig kanadai származású, és ott élő terapeuta, Tömör Elisabeth úgy figyel, beszél és rezdül együtt az emberekkel, ami lenyűgöző. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy kedvelem. Kedvelem, amit csinál és ahogy csinálja: ahogy az emberekkel bánik, ahogy ráismer, ráérez a problémáikra. Ahogy a traumáikat bontogatja.
Az Érintés és karma a című könyve mellett tavaly decemberben tartott csoportterápiáján is megfigyeltem, hogy az élő adásai alatt milyen lelki folyamatokba avat be minket és teszi együtt könnyebbé azt, ami valahol mindenkinek nehéz.
Volt olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy gyógyító leszel?
Nagyon konkrét bevillanás volt. Az apám leukémiás volt, és kilenc és fél éves voltam, amikor már sokadszor volt kórházban. Akkor megállapítottam, hogy az orvosok semmit nem tudnak. Egyszerűen azt láttam, hogy össze-vissza kapkodnak, és nincs változás. Nagyon lassú lefolyású leukémiája volt, de veseelégtelenséggel feküdt a kórházban éppen, és emlékszem arra a pillanatra, ahogy az orvosok ott álltak, rángatták a vállukat.
Utána mentünk haza az anyámmal, és sétálunk kéz a kézben, és akkor én mondtam neki, hogy gyógyító leszek – de nem ilyen gyógyító. Ez az érzés nagyon erős volt bennem gyermekként. Egy ideig orvos akartam lenni, aztán mégsem lettem. Majd mégis belesodródtam a gyógyítói folyamatba.
Asperger szindrómás vagy, mégis masszírozni kezdtél. Hogy jött?
Fiatalon, húsz, huszonkettő és huszonhat évesen szültem a három gyerekemet. Még otthon voltam velük, és még nem volt aktuális az, hogy dolgozni menjek. Mégis megérkezett az életembe a masszázs, pedig kezdetben még az érintéstől is viszolyogtam. Egy barátom gyakran mondta, hogy „ha nem masszírozol meg, legalább tedd a vállamra a kezed, mert már az érintésed is megnyugtat.” Akkor még nekem nagyon nehéz volt az érintés.
Ha valaki be akart mutatkozni vagy puszit akart adni, akkor keresztbe tettem a kezeimet és hátrahőköltem.
Ma már tudom, hogy ez az Asperger miatt volt, és természetes, hogy nem bírtam ezeket a közelségeket. Viszont egy idő után mégis egyre több embert masszíroztam, egyre több pozitív visszajelzést kaptam, és a környezetem már jelezte, hogy ezzel kellene hivatásszerűen foglalkoznom. De én még mindig ellenálltam, közöltem, hogy nem akarok idegen emberekhez hozzáérni.
Kicsúszik-e a kezünkből a gyermekként influenszerré vált alfa generáció?
Mivel érveltél?
Azzal, hogy nem tanultam ezt, és különben sem akarom ezt csinálni. Majd amikor elváltam, rájöttem, hogy nagy szabadságot ad a masszázs, úgy osztom be az időmet, ahogy akarom, és barátokat kezdtem el masszírozni, hogy mondják meg, hogy tetszik-e. Ők meg közölték, hogy nem arról van szó, hogy tetszik-e vagy nem, hanem inkább holnap jönnek és fizetnek érte. Irracionálisan pozitív visszajelzés volt. Azonnal tele lett a klientúrám.
És ezután jött a MET, ami egy érintésen alapuló speciális, traumaoldó terápiás módszer.
Az egyik páciensem azt mondta, hogy pont olyan az érintésem, mint a Bobbyé (Bobby MacLaughlin a MET, azaz a Muscle Effect Therapy kitalálója), akitől ő korábban tanult. Másvalaki ekkoriban azt mondta, hogy épp tanul egy nagyon jó dolgot, próbáljam ki.
Láthatóan tehát lassan adom át magam a folyamatoknak, és akkor megint azt javasolta valaki, hogy menjek már el egy ilyen tanfolyamra, egyértelmű volt, hogy hárman ugyanarról az ismeretlen terápiáról beszélnek. És megadtam magam a dolognak. Amikor viszont már ilyen nehezen megadom magam, akkor onnantól kezdve már nem kérdés, hogy százhúsz százalékban csinálom.
Ugyanazzal bombáztak, és nem tudtad, hogy ugyanarról a módszerről van szó...
És nemcsak azt nem tudtam, hanem maga a módszer is tényleg ismeretlen volt, valójában máig nem elég ismert. Viszont nagyon ment nekem. A MET-ben kiáll eléd egy ember, ránézel a testére, látod, hogy milyen testrésze hogyan áll, viselkedik, és egyből mindent értettem. Persze a fogásokat, gyakorlatokat sokat kellett tanulni gyakorolni.
De maga a megértés, a testolvasás, a testdiagnosztika, testérzékelés, hogy a másik mit érez, ott volt eleve bennem. Ott végre teret kaptam, belefogalmazhattam azt, amit előtte amúgy is csináltam.
Majd kialakult a saját módszered?
Amikor Kanadába költöztünk, elkezdtem online dolgozni a magyar klienseimmel. Mivel nem volt lehetőség az érintésre, így a több mint nyolcezer kezelés tapasztalataiból egy verbális rendszert hoztam létre. A Tömör Method testfókuszált, traumatudatos megközelítéssel kezel olyan problémákat, mint a pánikbetegség, magány, szorongás, az élet nagy kérdéseiben való elakadások. Valójában mindenkinek szüksége van arra, hogy meghallgassák, de arra is, hogy valós segítséget kapjon a problémáira az empátián túl.
Létezik nem traumatizált ember?
Ez egy nagyon jó kérdés, mert a szakma és az emberek még mindig tárgyalják a trauma pontos definícióját, hiszen a trauma hagyományos megfogalmazása az, hogy valami nagyon nagy dologra reagálunk, ami fájó, valamire, ami túl sok.
Például ha anyád meghalt, fáj, tehát traumád van.
Hát még az se biztos, hogy trauma, mert az csak egy sima veszteség, ami mindenkit ér.
Akkor az emberek arra gondolják azt, hogy trauma, ha például végignézted, hogy leég a házatok?
Igen. Vagy összekötik a gyilkossággal, háborús PTSD-vel. Még a szakmában sincs konszenzus a trauma mibenlétéről. Sokak szerint a trauma egy történésre adott válasz. Máté Gábor nagy segítség az új gondolati irányban, ami a közelmúltban elkezdett beszivárogni a köztudatba: hogy léteznek nagyobb események az életünkben, és az eseményt is traumának hívjuk már, nemcsak a rá adott választ. Azt gondolom, hogy a második világháború után ez nem megúszható egyikőnk számára sem.
Aki „megússza”, és jól van, mondjuk ideális érzelmi biztonságban nőtt fel, az pedig elkezd szinte automatikusan a generációs, valamint a nép traumáján dolgozni, és így részt venni a kollektív, önismereti munkában. És azt gondolom, hogy a mostani korai huszonéveseknek komoly szerepük van a szemléletváltásban.
Azariah-t nagyon bírom, mert ő megfogalmazza a mi gyerekeink jövőjét. Ők nem akarják elhazudni azt, hogy nem tudnak jól lenni a világban.
Mi még próbáljuk elkendőzni a gondjainkat, hátha mi magunk és mások is elhiszik. Vagy állandóan azon görcsölünk, hogy legyünk jól, keressük a hibát, amit ki lehet javítani.
Az ő generációjuk viszont azt mondja, hogy nehéz a világ, nehéz élni benne. Szerintem ez az őszinteség egy sokkal gyógyítóbb folyamat, mint állandóan egy vélt vagy gondolt tökéletességre vágyni. Manír nélkül tudnak megjelenni. A képernyő valóságában hitelesek, azt mondják, én ilyen vagyok, nem tudok jól beszélni, vagy ronda vagyok.
És hogy valójában ez a szembenézés és beismerés már a mi traumáinkra adott válaszreakció, amivel nekik korábban kellett szembesülniük. Maga a trauma gyógyulása.
Jelenleg milyen típusú terápiával, csoportokkal foglalkozol?
Van egy zárt csoportom, a Tömör Method traumatudatos edukációs csoport, ahol mi is találkoztunk. December elején sokan jelezték, hogy gondjuk van a Karácsonnyal. Csoportban könnyebb dolgozni, ezért naponta kétszer találkoztunk a közösség tagjaival. Elképesztő volt, hogy rendszeresen nyolcvan-kétszáz ember vett részt a folyamatban. Azt hittem, egy laza ventillálás lesz, de az elszántságuk és a kitartásuk miatt mélyebben is tudtunk dolgozni.
Számomra is elképesztő traumaoldásokról számoltak be, volt akinek ez volt húsz év után az első nyugodt karácsonya. Annyira összeforrt a közösség, hogy szilveszterkor egy ismeretlen társuk mellé álltak tizennyolcan, hogy segítsék a józanságát a vállalt absztinenciával. Mára a Közösségnek van rendszeres Együtt Reggel, és Együtt Este találkozója, ami segít az egészséges szokások kialakításában, vagy egyszerűen a magány feloldásában.