„A trauma egyetemes és szinte mindannyiunkat érint”

A trauma szóval egyre többet találkozunk, sokszor persze súlytalanul használva (ahogy a TikTok-világban ma már mindenki depressziós, OCD-s, vagy — persze mások esetében „diagnosztizálva“ — nárcisztikus, úgy a trauma szóval is sokan dobálóznak könnyelműen), de ez valahol mégis pozitív fejlemény. Olyasmi ez, amiről kell és nagyon is érdemes beszélni. Ilyen értelemben nagyon is jó, hogy egyre nagyobb a tudatosság és az érdeklődés ezzel kapcsolatban, de érdemes tisztába tenni, miről is beszélünk pontosan.

A közbeszédben katasztrofális események, háborúk, balesetek, erőszak és úgy általában nagy, egész életre kiható tapasztalatok képeit idézi fel a trauma szó. Persze ez is igaz, de azt is tudnunk kell, hogy a trauma sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk.

Nem csak a meghatározó, drámai történésekről van szó, hanem akár apró, mindennapi eseményekről is, amelyek idővel felhalmozódnak.

Újabban ezért én személyesen, másokkal együtt jobban szeretjük használni, az „érzelmi túlterhelődés“ kifejezést: a trauma nem az, ami történt velünk, hanem az, ahogy az idegrendszerünk reagált rá — azaz túlterhelődött. Épp ezért ugyanaz az esemény lehet az egyik ember számára traumatikus, míg a másiknak nem. A trauma, vagyis érzelmi túlterhelődés egy népszerű definíció szerint minden olyasmi, ami túl korán, túl erősen vagy túl gyakran történt velünk.

Valószínűleg nem túl sokan lehetnek, akiket teljes mértékben megkímélt az élet több vagy kevesebb, kisebb vagy nagyobb érzelmi túlterhelődéstől — ahogy sokan mondják: az élet maga traumatikus. Éppen ezért érdemes pontosan tisztában lenni vele, hogyan hat mindez a testünkre, az idegrendszerünkre és ezáltal a lelkiállapotunkra, gondolatainkra, és főleg: milyen gyakorlati módszerekkel lehet megbirkózni vele.

Honnan ered?

Amikor ilyesmit élünk át, idegrendszerünk tehát túlterhelődik, beáll a harcolj vagy menekülj reakció utáni állapot, a lefagyás / összeomlás. Gondoljunk az éjszakai úton a fényszórók elé került nyuszira, vagy a zsákmányra, amit éppen elkapott egy ragadozó — minden emlősállat hordozza ezt a reakciót, és hát mi is ebbe a körbe tartozunk, legalábbis idegrendszerünk ősibb területeit tekintve.

Ezt okozhatják azok az események, amiket a hétköznapi szóhasználatban is ide sorolunk, például a fizikai vagy szexuális támadás és erőszak, a balesetek vagy a természeti katasztrófák, de ismétlődő események is (érzelmi bántalmazás, gyermekkori elhanyagolás, mérgező kapcsolatok), sőt léteznek kulturális, generációkon átadódó traumák, segítők traumája (együttérzésből eredő kimerülés), és akár másodlagos traumák is.

Utóbbi esetben nem közvetlenül bennünket érint az esemény, mégis traumát okozhat tudattalan szinten (a WTC-merényletek kapcsán például vizsgálták ezt, de gondolhatunk egy közelebbi példára is: a covid-járványra). Sőt a mindennapi „mikrotraumák“ is összeadódhatnak idővel, mint például a visszautasítás, kirekesztés, az árulás, bizalomvesztés, különböző veszteségek vagy a hétköznapok stressze a munkahelyen, anyagiakban vagy a párkapcsolatban is krónikussá válhat.

Mindennek lehetnek egyértelmű, felismerhető jelei is, mint például intruzív gondolatok, „flashbackek“, élénk emlékek vagy rémálmok, de kevésbé egyértelműek is, mint hogy kerülünk bizonyos dolgokat, helyeket vagy bizonyosfajta személyeket. És persze olyasmi is, amivel kapcsolatban talán össze sem kötjük magunkban a pontokat, hogy itt trauma állhat a háttérben.

Ilyen például a hipervigilancia, azaz a túlságos éberség az esetleges veszélyre (mindig „idegesek“ vagyunk, vagy könnyen megijedünk) vagy az általános negatív önértékelés: szégyenérzet és bűntudat, akár konkrét ok vagy tárgy nélkül, esetleg úgy érezzük, hogy valami nincs rendben velünk, rosszak vagy méltatlanok vagyunk, „elromlottunk“.

Gyógyulási és megküzdési stratégiák

Az utóbbi néhány évtizedben szerencsére a kutatók, és most már a nagyközönség is egyre tudatosabb a témával kapcsolatban, egyre több könyv is jelenik meg (Bessel van der Kolk A test mindent számontart című alapművét őszintén szólva kötelező olvasmányként adnám fel, de Orvos-Tóth Noémi vagy Máté Gábor művei sem véletlenül vezetik a toplistákat). És ami a legfontosabb: a szakemberek közül is egyre többen foglalkoznak ezzel, és egyre több terápiás és szomatikus módszer jelenik meg.

Egy ilyen cikkben természetesen nem lehet mindent, pláne nem mindent alaposan felsorolni, de álljon itt néhány itthon is elérhető példa. A hagyományos terápiák mellett, amelyeknek az értékét természetesen hangsúlyozni kell, néhány olyat szeretnék megemlíteni, amelyek talán kevésbé ismertek szakmai körökön kívül. Több terapeuta foglalkozik például EMDR-rel (Eye Movement Desensitization and Reprocessing, szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás), amelyben a terapeuták szemmozgások vagy ritmikus stimuláció segítségével vezetik végig a klienseket a fájdalmas emlékek felidézésén.

A Somatic Experiencing (szomatikus tapasztalás) is egyre inkább kezd elérhetővé válni itthon, ez egy Dr. Peter Levine (a téma egy másik „nagy öregje“) által kifejlesztett, testorientált terápia, amely a fizikai trauma energiájának felszabadítására összpontosít. Hasonlóan a Dr. David Bercelitől eredő TRE módszer (Tension &Trauma Releasing Exercises, azaz stressz-, feszültség- és traumaoldó gyakorlatok) is a test felszabadítására fókuszál.

A módszer lényege, hogy bizonyos fizikai gyakorlatokkal kiváltsuk az úgynevezett kioldódási reakciót (neurogén remegés), így oldva fel a feszültség, a stressz és a trauma mély mintáit az izmokban és kötőszövetekben, ami magával hozza az idegrendszer megnyugvását, visszatérését az egyensúlyi állapotba. Neurofeedback módszerekkel kapcsolatban is jó eredményekről számolnak be (itt nagyon leegyszerűsítve egy számítógép ad visszajelzést valós időben az agyi tevékenységünkről, agyhullámainkról, így tudjuk azokat megtanulni szabályozni, és „újrahuzalozni“ magunkat).

A művészet, az írás vagy a zene is terápiás hatású lehet, és sokszor a támogató közösség maga is elengedhetetlen. Megfelelő módon használva a mozgás (pl. jóga), és különböző légzéssel dolgozó módszerek is hatékonyak lehetnek (itt újra, háromszor aláhúzva: megfelelően használva), és persze a mindfulness is. De itt is fontos megjegyezni, hogy ennek traumatudatos mindfulnessnek kell lennie, hiszen bizonyos esetekben a sztenderd gyakorlatokat módosítani kell, hogy ne rontsunk elefántként a porcelánboltba.

Ne feledjük: a trauma egyetemes és szinte mindannyiunkat érint, akár nagy életesemények, akár mindennapi küzdelmek révén, de ma már sokkal nagyobb a tudásunk vele kapcsolatban, és sokkal több módszer áll rendelkezésünkre, mint akár csak egy-két évtizeddel ezelőtt. Ha tudunk róla, ha felismerjük, máris tettünk egy lépést az ellenálló képesség és a gyógyulás felé.