A mentális problémák még mindig tabunak számítanak, pedig a transzgenerációs traumákkal érdemes szembenézni
Mennyire vagyunk tisztában a családunk történetével? Miért fontos az, hogy tudjuk, hogy éltek a nagyszüleink, értsük, hogy miért csattantak el az anyai pofonok, és foglalkozzunk azzal, mit örökítünk mi magunk a saját gyermekeinkre? A transzgenerációs traumákról beszélgettünk Tóth Borbála klinikai szakpszichológussal.
De mi is az a transzgenerációs trauma? „Ez nagyon nehezen megragadható. Az a titka és kulcsa, hogy valami mélyen él a lélekben az előző nemzedékekből – és itt elsősorban a traumákra gondolunk –, amit nem tudunk tudatosan megfogalmazni. Aztán hirtelen előbukkan egy élethelyzet, valamilyen elakadás, valamifajta betegség, vagy egy probléma rossz kezelése, és az emberek nem tudják, hogy ez mit jelenthet.
De ha jó kezekbe kerülnek, és megfelelő szakembert találnak, akkor nagyon szépen felgöngyölíthető, hogy bizonyos tünetek, helyzetek, problémák mögött lehetséges, hogy valamit a felmenőinktől hozunk át, akik mintha téren és időn keresztül átszólnának, és mi tudattalanul visszük tovább ezeket a nehézségeket” – magyarázza Tóth Borbála.
A transzgenerációs traumának több szintje és síkja lehet. Ilyen például, amikor a nők alkoholista, vagy valamilyen szenvedélybeteg párt választanak maguknak, és utóbb kiderül, hogy már a felmenőknél is hasonló történt. „Nyilván ez nem egy tudatos döntés, nem azért választ valaki magának egy alkoholizmusra hajlamos férfit, mert az apja is az volt, hanem ez egy sajátos minta, lenyomat, ami mentén történik a választás, természetesen tudattalanul.
A múlt rejtélyei csak arra várnak, hogy feltárjuk őket - minden, amit a családfakutatásról tudni lehet
És ha egy feltárás során az illető személy rálát erre a problémára, akkor képes lehet tudatos döntést hozni, és akár egy másik kapcsolatban már tud korrigálni a saját érdekében” – mutat rá a szakértő. Vajon a transzgenerációs traumák csak a családokon ívelnek át, vagy van másfajta láncolat is?
„Azt gondolom, hogy akár a nemzeteknek is meglehet a maguk transzgenerációs nehézsége. Elég, ha a mi Himnuszunkra gondolok: «Bal sors a’ kit régen tép,/Hozz rá víg esztendőt,/Megbünhödte már e’ nép/A’ múltat ’s jövendőt!» Ezeket a sorokat Kölcsey az 1820-as években, és az akkori tudása szerinti előző évszázadokra gondolva írta. Ha végignézzük a magyar történelmet, sok helyzetben aktuálisak a Himnusz sorai.
De érdemes lenne ezzel foglalkozni, hogy kik is vagyunk, hogyan tudnánk változtatni, mert nem kell ám ezeket a nehéz terheket és nehéz sorsot cipelni, és örökké megbűnhődni. Valamilyen módon át lehet ezeken lépni, és szabadabb, boldogabb lelkülettel is lehet létezni” – fogalmaz Tóth Borbála.
Figyelem befelé
A traumák, vagyis a transzgenerációs vonal sokszor láthatatlan, ezért nagyon fontos nyitott füllel, szívvel és lélekkel járni, saját magunkra reflektálni, és többet tudni a családi elbeszélésekből, hogy el tudjuk magunkat helyezni a családi történetben. Mindez nem könnyű, hiszen a mentális problémáink még mindig tabunak számítanak.
„Igen, van egy sajátos elfedés, elhallgatás. Azt hiszem, hogy nem vagyunk arra megfelelő módon szocializálva, hogy az érzéseinket jól tudjuk közvetíteni, vagy hogy tudjunk róluk beszélni. Épp ezért mi magunk sem tudjuk pontosan, hogy esetleg az a sajátos hangulatváltozás, amiben éppen benne vagyunk, mitől van. Sokkal inkább az egyszerű, mindennapi dolgokra fókuszálunk ahelyett, hogy a saját belső rezdüléseinkre tudnánk figyelni, és azoknak nevet és hangot tudnánk adni.
Nyilván ez a családi kultúrától, az általános szocializációtól is függ, tehát hogy mennyire szabad erről beszélni, mennyire engedi meg a helyzet, hogy ezeket ki tudjuk fejezni” – véli Tóth Borbála, emlékeztetve Virginia Satir amerikai pszichoterapeuta elméletére, aki szerint kétféle családi kommunikáció van:
egy nyílt, direkt kommunikáció, ahol szabad beszélni, a határok átjárhatóak, és meg tudják érteni egymást a családtagok, szemben a zárt családokkal, ahol nagyon merev a rendszer, nem lehet dolgokat elmondani, nem lehet kérdezni.
A megbocsátás fontos
Hogy meg tudjuk törni a traumaláncokat, hogy ne örökítsük őket tovább, nem csak akarat kérdése.
„Nyilván fontos a tudatosság, a nyílt, direkt kommunikáció, hogy sok mindent a megfelelő helyen meg lehessen beszélni, de nem gondolom, hogy rá kell önteni a gyerekekre minden ilyen típusú információt, azzal a preventív szemlélettel, hogy nehogy átörökítsük rá is ezeket a traumákat, mert nem tudhatjuk, hogy éppen egy adott életszakaszban ez hogyan hathat rájuk, hogy valóban elérjük-e a kívánt célt, vagy pontosan az fog megtörténni, amit nem szeretnénk.
A gyerekeknek felszabadult, boldog gyerekkort kell biztosítani, hagyni kell őket gyermeknek lenni, és majd eljönnek azok a lépcsőfokok, és érettségi helyzetek, amikor a hiteles hozzáállás hathat, vagy jó irányba terelheti a személyiség fejlődését” – magyarázza Tóth Borbála. „Én nem úgy csinálom majd, mint az anyám” – fogadják meg sokan, saját rossz élményeik hatására, és valóban, ha egy anya fakanállal verte a gyerekét, akkor azt a mintát nem jó továbbvinni.
És mégis sokszor halljuk azt is: 'engem is vertek, mégis ember lett belőlem'. Tóth Borbála szerint nagyon fontos, hogy a családban legyenek keretek, határok és szabályok. „A gyerekek akkor érzik jól magukat, akkor vannak biztonságban, ha tudják, hogy meddig mehetnek el. Nyilván egy érett személyiség tud egy jó szóval is határt szabni, hogy eddig és ne tovább, míg egy indulatvezérelt embert elkap a gépszíj, és valami olyat tesz, amit később maga is megbán.
Az arany középutat kell megtalálni. Fontos, hogy legyen egy határozott irány, stílus, ami jellemző az adott családra, ha valamit szeretnénk elérni, arra lehetőség szerint megengedő, szeretetteljes légkörben törekedjünk. Akkor nem tudunk sokat hibázni.
Egyébként meg emberből vagyunk, tehát ki mondja meg, hogy mit és hogyan kell a legjobban csinálni?
A páciensekkel való munkában is azt hiszem, hogy az a legnagyobb eredmény, amikor egy adott személy nem dühös már a szüleire, hanem megérti, hogy a szülők úgy tették a dolgukat, ahogy tudták, és ha jobban tudták volna, másként tették volna.
Ha ezt valaki megérti, belátja és megbocsájtja, legbelül, mélyen, zsigeri szinten, onnantól elfújja a szél a problémákat. A megbocsátás fontos aktus a továbblépéshez. A genodráma csoportokban, amiket vezetek, amikor egy adott probléma felbukkan és feltárjuk, majd végül a helyére kerül, az emberek azt szokták mondani, hogy »akkor most minden rendben van«.
Csoporttól függetlenül ez a mondat hangzik el. És valóban, nagyon nehéz elhinni, de ahogy a helyükre tudnak kattanni a dolgok, tényleg rendben vannak. És az élet megy tovább, szabadon.”