Évekig nem láttam őt, ha telefonált, lecsaptam a kagylót. Érettségi környékén kapcsolódtam vele újra, egészen mostanáig dolgozom a megértésen, megbocsátáson, immáron 57 éves fejjel.

Rengeteget önismereti munka, terápia várt rám, alámerülni a mélységeimben, és még most is haladok ezen az úton.

Az egész női családi vonalunkon bogozzuk ki a gubancokat a ma már felnőtt lányaimmal együtt. Úgy szoktam mondani, hogy szeretném a traumáimat potenciállá transzformálni. Bárkinek, aki egy kapcsolat megszakítása mellett dönt - még akkor is, ha én nem feltétlenül önszántamból döntöttem így -, nehéz gyászfolyamaton megy át. Siratod azt a szülőt, amilyenre szükséged lett volna, aki sosem volt és lesz neked. Idáig lelkileg is el kellett jutnom. Terápiában is hosszú folyamat feldolgozni a kapcsolat megszakítását, akár a szülő, akár a gyermek részéről történt. Nehéz érzések.

Sok év önismereti út, szembenézés után nyugodtan mondhatom, hogy a gyerekkorom bántalmazó, ellopott, toxikus gyermekkor volt. Nekem nem volt segítségemre szakember, amikor mindez történt, akkoriban nem is volt ez megszokott. Online csoportok, segítők, meg végképp nem voltak. Hogy a mostani fiatalok és a szülők hogyan boldogulnak ezzel a teherrel, az nagyon viszont is aktuális kérdés napjainkban is.

Öndiagnózisok TikTokon

Magam is bele-beleolvasok, meghallgatom, megnézem az online felületeket, hiszen jógaoktató, női kör vezető lévén minden téma vonz, ami közelebb visz magamhoz, és egy karizmatikus segítő akár online is releváns felismerésekhez tud eljuttatni. Edukációs lehetőség is lehet, hogy ennyi felületen ennyit megtudunk magunkról, ennyi ajánlatot kapunk önvizsgálatra. Na de itt jön a csapda. Ismeritek, amikor az orvosin az egyetemi hallgatók minden betegségen átesnek, amiről tanulnak?

Így olvasgatás közben voltam én is már nárcisztikus kapcsolatban szenvedő, majd átestem a ló túlsó oldalára, hogy mégis én vagyok nárcisztikus. De legalábbis ADHD-s biztosan vagyok, kicsit autisztikus, és szorongva kötődő is. Attól függően diagnosztizáltam magamon az előbb felsorolt személyiségzavarokat, hogy éppen mi jött szembe. Ha valaki nem fordul szakemberhez, traumaoldó, gyógyító segítőkhöz, pszichológushoz, akkor az online felületeken az öndiagnózis, önterápia nem működik - hiszen a lélek mélysége, a kapcsolódásaink nem ennyire feketék és fehérek.

Kortárs orientáció

Persze léteznek jószándékú, de abszolút laikus, zsákutcába is vihető tanácsok a kortárs fiatal közösségekben. Azonban utóbbiaknak vannak pozitívumai is, hiszen támogató közösséget találnak azok, akik hasonló traumákon mennek keresztül. A Z generáció tagjai kortársaiktól kérnek, kapnak tanácsokat az online térben, a kortársak pedig sokszor a megértő, gondoskodó családot helyettesítve vezetik be az életbe társaikat.

Tény, hogy a társadalom változóban, átrendeződik a család szerepe, Dr. Máté Gábor és Dr. Gordon Neufeld A család ereje - Ragaszkodj a gyermekeidhez! című könyvében a fentebb leírt jelenségről, a kortárs orientációról olvashatunk: „A kultúrát – egészen a legutóbbi időkig – mindig vertikálisan adták át, nemzedékről nemzedékre… a mi gyermekeink egyre inkább a kortársak kultúrájával ismerkednek meg, és nem a szüleikével. Jelenleg horizontálisan közvetítődik a kultúra, az ifjabb generáció tagjai között.”

Persze, mindez a kamaszkorra kiemelten jellemző tünet is egyben, amikor „mindenki hülye, csak én vagyok helikopter.” És a szülő akkor tudja átvészelni ezt a korszakot, ha a bizalmat, jó kapcsolatot már kiépítette idáig, mert Vekerdy Tamás szavaival élve a kamaszokra nyugodtan ki lehetne akasztani a táblát, átalakítás miatt zárva. Ez a dolguk, hogy leszakadjanak a szülőkről. De mit történik ott, ahol tényleg elhasadt valami, ahol vagy az egyik, vagy a másik fél ghostingol, lezár, nem kapcsolódik?

Milyen hatással van a szülővel (vagy gyermekkel) megszakított kapcsolat az egész életünkre, a családunkéra, a genogramra? Hiszen utóbbi nemcsak a családfán látható neveket és születési dátumokat jelenti, hanem a kitagadott családtagokat is. Több ízben vettem részt Hellinger féle családállításon, őszintén megrázó és gyógyító egyben. Hetedíziglen visszamenőleg átvehetjük, élhetjük, tükrözhetjük családtagunk sorsát, úgy akár, hogy nem is ismertük.

Azt is nagyon fontos tudatosítani: az elvesztett gyermek, az elvált, elhagyott, kitagadott családtag is teljes jogú családtagok.

Pszichológiai trendek napjainkban

A modern pszichológia és coaching világában a „toxikus” családi kapcsolatok, „trauma”, és a „kapcsolat megszakítása” kifejezések hangsúlyosan jelennek meg, ami ösztönző lehet arra nézve, hogy legyünk éberek, és vegyük észre a bántalmazó kapcsolatokat magunk körül, és annak következményeit. Adott esetben szakítsuk meg mérgezőnek ítélt kapcsolatainkat, ha már sok mindent megpróbáltunk, de nem történik változás. A fiatal generáció egyik képviselőjét kérdeztem meg arról, milyen trendek léteznek a segítő szakmákban.

Kalász Cintia pszichológus elmondta, hogy „minden kornak megvan a kiemelt problémája. Most a kötődési konfliktusok, a pánik, és az identitás kérdése van a középpontban. Ami a trendi megközelítési módja ezeknek a problémáknak a pszichológusok körében, az a kognitív nézőpont. 1990-től kezdtük el az agyat kutatni, és így a neuropszichológia és a biológiai kutatások kerültek a középpontba, hogy hogyan hat az agy a viselkedésünkre, az érzéseinkre.

Ráadásul a tudományosság nevében is jobban eladhatóak a kísérleteken, statisztikai korrelációkon alapuló eredmények, mint a filozófiai megközelítések. A mai kognitív viselkedésterápiák innen merítenek, és bár elismerik a gyerekkor, vagy a tudattalan szerepét, de a fókuszt nem ide helyezik, hanem a jelenbe. A gondolkodás zavarait azonosítják, és azt mondják, hogy ha a rosszul működő (diszfunkcionális) gondolatainkat átírjuk, akkor a szorongásunk csökkenni fog.”

Megbékélni a sebeinkkel

Cintia, mint minden felelősségteljes szakember, hozzátette azt is, nincsen általános recept. „A legelveszettebb helyzeteket is van úgy, hogy harmóniába lehet hozni. A megszakítás fizikai szinten megtörténhet, de pszichológiailag a kitagadás mindig patologizálja a rendszert. A lelkemben el kell fogadnom a családom, és ki kell jelölnöm a határokat. Nagy hasítással levágni magunkat nem hozhat megoldást. A hasítás egy hibás működés. Errefelé nem fog terelni egy jó pszichológus.

Egyre több eszközt kapnak a szülők is a kezükbe, hogy ne csak vakon bolyongjanak. Már nem ciki pszichológushoz járni. Sok könyv és cikk van. Az, akinek nincsen problématudata, lehet, hogy vakon bolyong, de ez korábban is így volt. Napjainkban több a lehetőség.” Mindenkinek más az útja, mind másféle segítő kezet fogadunk el. Nekem a megbékélést a női körökben elmélyülő belső munkák, az árnyékmunka során megélt szembesülések hozták el.

Megtanultam kapcsolódni a testemmel, és a stressz, a trauma itt tárolódik, a sejtjeinkben, amely mozgással, hangadással, lélegzettel oldható, anélkül, hogy beszélnék róla. Ez a szomatikus traumaterápia, de nagyon sokféle metódus, eszköz létezik. Olyan ez a megbékélés, mint a japán kintsugi, a sérülések művészete.

Csak itt a lelkünket ragasztjuk össze, mint a cserepeket, arannyal kevert gyantával.

Szívesen olvasnál a témában? Íme a szerző ajánlása:

• Orvos -Tóth Noémi: Örökölt sors
• Stefanie Stahl A benned rejlő gyermeknek otthonra kell találnia
• Dr. Máté Gábor és Dr. Gordon Neufeld: A család ereje/ Ragaszkodj a gyermekedhez
• Bruno Bettelheim : Az elég jó szülő
• Bertold Ulsamer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni
• Susan Forward : Mérgező szülők
• Bethany Webster: Anyaseb