A maszkulinitás meggátolja a férfiakat a pszichikai fejlődésben, hiszen az összes érzelmi megnyilvánulást a gyengeség jelének tekinti
„Don't you know that you're toxic?” – tette fel a kérdést a kétezres évek elején Britney Spears, és ebben a pillanatban igen problémaérzékenyen tapintott rá a lényegre. Kicsit leegyszerűsítve a dolgot, a toxikus (avagy mérgező) maszkulinitás az, amikor a férfiak egy homályos társadalmi elvárásnak megfelelve nagyon férfiasan akarnak viselkedni, és ez nem jó se nekik, se nekünk, nőknek – szóval senkinek, de azért nagy energiabefektetésbe kerül számukra.
Törtem a fejem pár napig, hogy mi lenne a legmegfelelőbb példa a jelenség megvilágítására, de az energiabefektetés részemről is fölösleges volt, mert a téma – ahogy mondani szokás – a lábam előtt hevert, a dolgom pedig végül annyi lett, hogy felszedjem nektek, hát, tele van a világ toxikus maszkulinitással. Apám mondott a hétvégén egy sztorit egyik barátjáról, aki közös ismerősüknek csinált egy hősies mentőakciót, akiről azt gyanították, hogy bár negyven körül van, még nem igazán érték szexuális ingerek élete során.
Az apám barátja (nevezzük Zsoltnak) úgy döntött, hogy kifizet egy prostituáltat a haverja (nevezzük Károlynak) számára és megkérdezése nélkül. Zsolt tehát beküldte Károly lakásába a nőt, hogy barátja átessen végre a tűzkeresztségen, majd kint várakozott. A nő rövid idő után kijött, széttárta a karját, elkérte a pénzt, és elment. Zsolt némi sértettséggel számolt be apámnak a történtekről, mert úgy érezte, Károly nem volt elég hálás azért, hogy (nem kevés) pénzt és energiát fektetett az ő boldogulásába.
És akkor rájöttem, hogy a franc egye meg, ilyet tényleg csak férfiak csinálnak: az egyik észreveszi, hogy a másiknak van valami problémája a szexualitással, és véletlenül sem kérdezi meg tőle, hogy mire lenne szüksége, mi a baja, egyáltalán tényleg van-e baja, vagy neki ez így tök jó, ahogy van. Nem. Ő inkább ilyen praktikusnak tetsző megoldási stratégiákat választ. Hogy miért?
Mert mély érzésekről és vágyakról a férfiaknak egymás között beszélgetni hatalmas nagy tabu.
Van olyan, hogy nem mérgező a maszkulinitás?
Ezt a kérdést tettem fel Szél Dávid pszichológusnak, miután elolvastam Halász Sári feminista aktivista egyik cikkét, amelyben azt állítja, toxikus maszkulinitás nincsen, maszkulinitásból csak egy van, és az per definitionem mérgező. „A maszkulinitás lényege az uralkodás, ami pedig a harmonikus, az egyenlőségben gyökerező emberi kapcsolatok, vagyis a kiegyensúlyozott élet ellentéte. (…) Jó lenne, ha léteznének férficsoportok, amelyek nem ragaszkodnának a férfiassághoz és keresnék hiába a nem mérgező maszkulinitást, hanem komolyan vennék, hogy a férfiasságot felszámolni elsősorban az ő felelősségük. A saját és a nők érdekében is” – írja cikkében Halász Sári.
Toxikus viselkedésminták a párkapcsolatban, amiket talán te is használsz
Szél Dávid pszichológus (az Apapara blog szerzője) egyetért Halász Sárival, amikor a következőket mondja: „nem igazán tudom azonosítani a férfiasság karakterjegyeit. Önmagában például az, ha valakinek férfias a külseje, tehát a másodlagos nemi jegyek nagyon látszódnak rajta, egyáltalán nem kell, hogy bármilyen pszichológiai tulajdonsággal együtt járjon. De ha a férfiasságról pszichológiai értelemben kezdünk beszélni, az már nem lehet más, mint toxikus.
Hiszen megjelenik benne egy alá-fölérendeltségi viszony: ebben a gondolati keretben a férfias tulajdonságok olyan jótulajdonságok, amelyekkel nők nem rendelkeznek, ilyen például a határozottság is. Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor mi van a határozott nőkkel. Erre sokszor az ellenséges szexizmus a válasz: azokra a nőkre, akik ebben a normarendszerben nem felelnek meg nőiesség sztereotípiáinak, hajlamos férfiként tekinteni a társadalom”.
Mrs. America
Szél Dávid szerint a nők nagy része éppen az ellenséges szexizmus miatt veszi magára a nőies szerepmintákat, és gondolkodik ebben a bináris rendszerben. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a patriarchátust mi is építgetjük, amikor elfogadjuk az általa leosztott szabályokat. Rengeteget tudnék erről dumálni, de inkább azt javaslom, hogy nézzétek meg a Mrs. America című sorozatot (az elképesztően csodálatos) Cate Blanchett főszereplésével, mert nem volt még film, ami ezt a témát ennyire érzékenyen mutatta volna be.
A hétrészes széria a hetvenes évek Amerikájában játszódik, akkor, amikor az amerikai feministák kiharcolják a nők abortuszhoz való jogát. Cate Blanchett egy republikánus politikusnőt játszik, bizonyos Phyllis Schlaflyt, aki az abortuszellenes nők mozgalmát elindította ebben az időben. Hogy miért? Mint a sorozatból kiderül, nulla meggyőződésből, őt valójában az amerikai fegyverkezési politika érdekelte, de mivel a férfiak (a tévés műsorvezetőtől a politikustársakon át egészen a férjéig) folyamatosan lekezelték és útját állták, új, a férfiak által is elismert utat kellett találnia a boldoguláshoz.
Így végül az a furcsa helyzet alakult ki, hogy miközben saját politikai karrierjét építette, a konzervatív, amerikai háziasszonyok képviseletében arról beszélt, hogy a nőknek elvitathatatlan joguk és kötelességük, hogy otthon, a családi tűzhely melegénél találják meg életük értelmét.
A férfiak korábban halnak
A toxikus maszkulinitás ugyanakkor egyáltalán nem csak a nők életét nehezíti meg. „Létrehoztunk egy olyan pályát, ami egyfelől nekünk kedvez, másfelől meg is nehezíti az életünket. Az Amerikai Pszichológiai Társaság kiadott egy iránymutatást férfiakkal és fiúkkal foglalkozó terapeutáknak, ami a klasszikus maszkulin ideológia következményeit vizsgálta. Eszerint a maszkulinitás meggátolja a férfiakat a pszichikai fejlődésben, hiszen az összes érzelmi megnyilvánulást a gyengeség jelének tekinti.
Ez az egyik oka annak, hogy rengeteg a szív- és érrendszeri megbetegedés a férfiak körében, jóval magasabb arányban fordulnak elő náluk stresszbetegségek és daganatos megbetegedések is. Fontos látnunk, hogy bár férfinak lenni sok privilégiummal jár, az egyenlőtlenség összességében a férfiaknak sem éri meg, hiszen megrövidíti és feszültté az életüket” – mondja Szél Dávid.
Nem tudom, veletek volt-e már ilyen, de én többször tapasztaltam pasijaimon, férfi barátaimon és családtagjaimon, hogy egy adott helyzetben, amelyre én erős érzelmekkel reagáltam, őket mintha teljesen hidegen hagyta volna. Szél Dávid szerint itt nem pusztán arról van szó, hogy a férfiak sokszor elrejtik az érzéseiket, hanem arról, hogy nem tudnak kapcsolatba kerülni saját érzelmi életükkel, nem férnek hozzá ezekhez az érzésekhez.
„Nekem is három év munkám volt már ezzel, én is küzdök a problémával. Általában, ha történik velem valami, arról kiválóan tudok beszélni bármikor, bárkinek. Viszont ennek nem igazán lehet rajtam látni a jeleit. Ez azt jelenti, hogy verbálisan meg tudom szólítani, ami bennem van, de magát az érzést megélni, annak átadni magam, sokszor nem megy” – mondja a pszichológus.
Ám van itt még egy kis érdekesség, amit szerintem ti is megtapasztaltatok már: ugyanazok a férfiak, akik a valóságban gyakorlatilag soha nem tudnak sírni, krokodilkönnyeket ejtenek a leghatásvadászabb és a legkiszámíthatóbb dramaturgiával felépülő filmeken, különös tekintettel a Disney–Pixar egészestés mesefilmjeire. A múltkor a pasim morzsolt el pár cseppet az Előre című mesén a moziban, Szél Dávidnál a Nemo nyomában csapja ki a biztosítékot.
Az én megfejtésem erre az volt, hogy talán regresszálnak (visszateleportálódnak a gyerekkorukba) a meséket nézve, Szél Dávid véleménye ugyanakkor az, hogy ez a safe space elméletével magyarázható. A pszichológus a legtöbb férfikönnyet terápiás térben látta, ami véleménye szerint ugyanolyan biztonságos tér, mint a mozi – lehetőséget ad a férfiaknak arra, hogy ne kontrollálják magukat, hanem merjék szabadjára engedni az érzéseiket.
Oké, őszinte leszek: nekem nem jön nagyon könnyen sajnálni a férfitársadalmat a maguk által generált problémáik miatt (amúgy Szél Dávidnak sem – szerette volna, hogy tudjátok), amik nagyrészt a mi elnyomásunk miatt alakultak ki a pszichéjükben. Nem jön nagyon könnyen, de megerőltetem magam kicsit, és úgy már megy, mert nő vagyok, érzékeny és rendkívül empatikus.
Viszont napnál is világosabb, hogy van megoldás a problémáikra, amely egyszersmind megoldja a mi problémáink egy részét is: a világot olyan biztonságos térré kell alakítani, ahol ők is, mi is biztonságban érezhetjük magunkat. Tehát a megoldás az esélyegyenlőség, és nem a Disney-Pixar. Még akkor sem, ha utóbbinak nagyon hálásak lehetünk, amiért pozitív irányban formálja a felnövekvő generációk értékrendjét, és időnként megengedi a pasijainknak is, hogy kiengedjék a fáradt gőzt.