Till Anilla bolygóegészség-kommunikátor: „Soha nem lesz fontosabb a környezetvédelem annál, minthogy legyen étel az asztalon”
Till Anilla bolygóegészség-kommunikátornak szívügye a környezetvédelem, amelyet az általános iskolai papírgyűjtések során oltottak belé. Szenvedélye felnőttként is megmaradt: mára csaknem tízezer ember követi a környezettudatos életmóddal kapcsolatos tippjeit, amelynek elmaradhatatlan része a túrázás, és a természetben töltött, minőségi idő. Anillával a többezer, megtett kilométerről, a természetjárás mentális egészségre gyakorolt hatásáról és arról beszélgettünk, vajon mennyire tekinthető a kiváltságosok témájának a környezetvédelem egy olyan országban, ahol több százezren élnek a létminimum alatt.
Till Anilla kommunikációs képességeit alátámasztja, hogy nemrég több száz ember előtt beszélt a környezetvédelem témájáról a TEDx Liberty Bridge Womenen. A fiatal akadémikus megosztotta velünk, mit jelent számára a természet, és mit ért pontosan azalatt, hogy a természetjárókból lesznek a legjobb természetvédők.
Hogyan lesz valaki bolygóegészség-kommunikátor?
Amikor elkezdtem az egyetemet, még nem volt kifejezett célom, hogy ezzel a témával foglalkozzak. Az alapszak végén, mesterszak elején beiktattam néhány életmódbeli váltást a mindennapjaimba (például vegán lettem). Ebben az időszakban kezdtem el egyre többet olvasni a környezetvédelemről is, aztán gyorsan magával ragadott a hulladék mentesség és fenntarthatóság témája.
Ekkor jöttem rá, hogy szakmailag is ezzel szeretnék foglalkozni: egyre inkább elkezdtek érdekelni a társadalmi-, és a környezeti hatások, kérdések is. Próbáltam olyan projekteket találni, amelyek specifikusan ezekkel a témákkal foglalkoztak, mesterszakos hallgatóként pedig már Svédországban tanultam a fenntartható kommunikációról.
Ami a bolygóegészség-kommunikátor megnevezést illeti, ez egy teljesen új terület itthon. A „kommunikátor” szó nem is feltétlenül fedi le azt, amit az angol communication scientist alatt értünk. (Ha az utóbbit kimondom, általában jobban megértik, hogy akadémiai területen dolgozom.) A bolygóegészség a fenntarthatóság egy új irányvonala (nagyjából a 2010-es években robbant be), amely igyekszik holisztikusan összekötni a környezeti- és az emberi egészséget. A bolygóegészség-kommunikáció e kettő ötvözete. Nagyon leírónak találom a kifejezést!
A TEDx Liberty Bridge Women rendezvényen tartott beszédedben azt mondtad, a természetjáróból lesz végül természetvédő ember. Mire gondoltál ezalatt?
Azt vettem észre, hogy azok az emberek, akik gyakran vesznek részt olyan dolgokban, mint például túrázás, biciklizés, esetleg kajakozás, azok sokszor aktívak lesznek abban is, hogyan lehet a természet épségére vigyázni. Úgy látom, hogy a természetben töltött idő hatására kialakul egyfajta érdeklődés, ami túlmutat a természetjáráson, és megmutatkozik a szimpla hétköznapokban is. Ha a városi embert veszem alapul, az a tapasztalatom, hogy az, aki több időt tölt a természetben, könnyebben képes behozni az életébe a tudatosabb fogyasztást. Egyértelműen jó hatással van ránk, ha sok időt töltünk a szabadban!
Dr. Rodics Katalin kutatóbiológus: Tiszta vízből és egészséges élelmiszerből már most hiány van
Nemrég jelent meg a 2550 című dokumentumfilm (Mándi Ferenc rendezésében), amelyben arról meséltek, hogy élted meg, hogy egyhuzamban, 72 nap alatt legyalogoltad a címben megjelölt hosszúságú Kékkör-túrát. Nem ez volt az első, hosszú gyalogutad: megjártad már a spanyol El Camino de Santiagót, a svéd Kungsledent és a holland Pieterpadot is. Mit ad neked a túrázás?
Óriási szabadságérzetet ad, amikor hosszú ideig kint túrázol a természetben! A túrázás fejleszti a problémamegoldó képességet – hiszen újra és újra valamilyen kihívás előtt találod magad, onnantól kezdve, hogy mit eszel, hol alszol... A szabadban töltött napok pedig felérnek egy meditációs élménnyel: amikor több napig mész, egyszerűen lecsendesülnek a gondolatok, minden leegyszerűsödik. Már csak azért is, mert az ember megtanulja értékelni az olyan, – egyébként alapnak vett kényelmi eszközöket, mint az asztal, a szék vagy egy vécé ... Teljesen áthelyeződnek a hangsúlyok. Letisztul, mi számít igazán értéknek.
2550 kilométer hosszú Kékkör-túra kapcsán mégis az volt a legnagyobb félelmed, hogy fejben nem bírod majd a gyaloglást. Milyen tapasztalatokkal zártad a túrát?
Nagyon szerencsés voltam, hogy úgy vágtam neki a 72 napnak, hogy már volt más, hosszú távú túrával kapcsolatban tapasztalatom. Nagyjából számítottam rá, hol lesznek azok a pontok, ahol megremeg a saját magamba fektetett bizalmam... Ilyen szerintem az első három-négy-öt nap, amikor eluralkodik az emberen a kétség és a bizonytalanság, és felteszi magának a kérdés: biztos kell ez nekem?
Az első pár nap inkább fizikailag megerőltető, hiszen ilyenkor kezdi el megszokni a szervezet az extrém terhelést. Miután (a korábbiaknak hála) számítottam arra, hogy az első pár nap lesz a leghúzósabb, tudtam, hogy ha megjelennek ezek a "kérdőjeles gondolatok" akkor el kell menni aludni és kipihenni magam.
Abban viszont nem volt tapasztalatom, hogy két hónap után mennyire fog hiányozni a családom, a párom és a barátaim, a „valódi életem”! Óriási konklúzió, hogy mennyire fontosak nekem ezek a kapcsolatok és a túra után még inkább hálás vagyok azért, hogy az életemben tudhatom őket. A kérdésedre válaszolva sokat tanultam magamról abban a tekintetben, mik okozzák számomra a valódi nehézségeket, és a legnagyobb örömöket akkor (is), amikor nem karnyújtásnyira vannak tőlem. Nem úgy, ahogy megszoktam.
Több vagy kevesebb lesz-e a túrázás élménye azáltal, ha megosztod valakivel?
Egyik sem! Nem lesz sem több, sem kevesebb, egyszerűen más. Hosszú távon egyedül a párommal túráztam eddig, és elmondhatom, hogy párkapcsolatilag is szuper csapatépítőnek tekinthető egy-egy hosszabb túra. Amikor fáradt vagy és ingerlékeny, mert nem tudtál például rendesen zuhanyozni napok óta, akarva akaratlanul történnek egymásnak feszülések, amelyért viszont maximálisan kárpótol az, ha látod, hogy a másik például mennyire rácsodálkozik az elé táruló tájra, vagy épp örül, mert sikerélmény érte. Ugyanakkor – ahogy előbb beszéltük –, nyilván annak is számos előnye van, ha egyedül teszed meg a távot.
Melyiket tanácsolnád egy kezdő túrázónak?
Én azt mondom, hogy érdemes mindkettőt kipróbálni! Sokan mondják, hogy egyedül nem szeretnének menni túrázni, de szerintem az is tanít valamit, ha rosszul érzed magad egyedül. Ezzel érdemes lehet később foglalkozni, és feltenni magadnak a kérdést: miért rossz egyedül? Talán unatkozol? Vagy félsz? Esetleg nem vagy hozzászokva ahhoz, hogy a saját gondolataiddal legyél? Lehet, hogy a túrázás kicsit érdekes és kellemetlen élmény az elején, de önmagában az is nagyon sokat tud tanítani, hogy miért érzed annak.
A Kékkörön az ország legszegényebb részein vezetett keresztül az utad. Mennyire tekinthető kiváltságnak a környezetvédelem?
Nagyon fontos kérdés! Azt gondolom, hogy amikor a környezetvédelemről beszélek, akkor elsősorban középosztálybeli célközönséghez szólok. Azokhoz, akik abban a kiváltságos helyzetben vannak, hogy megtehetik, hogy ezzel foglalkozzanak. Akiknek megvan a hozzáférése olyan informatív anyagokhoz, en bloc olyasfajta oktatáshoz, amely által lehetőségük nyílik aktívnak menni.
Soha nem lesz a környezetvédelem fontosabb annál, minthogy a saját családunk biztonságban legyen, és legyen étel az asztalon. Ha valaki szegénységben él, akkor semmiképpen ne érezze rosszul magát azért, mert olyan döntéseket hoz, ami a környezetének káros. Ez szerintem egy teljesen természetes, emberi viselkedés, hiszen mindannyiunk számára az a legfontosabb, hogy biztonságban legyünk, legyen fedél a fejünk felett, és legyen mit ennünk. Ezek az alapszükségleteink.
A környezetvédelem apropóján viszont olykor nagyon szigorúak tudunk lenni magunkhoz. (Mára például közismert fogalom az ebből fakadó klímaszorongás.) Mit gondolsz, minek tudható be ez a reakció?
A klímaváltozás jelenleg nagyon domináns téma a környezetvédelemben. Nyilván nem csak erről van szó, de azért nagyon-nagyon sokat hallunk róla: sokféle információ és különböző vélemények jutnak el hozzánk. El lehet bennük veszni! Emiatt létrejön egyfajta bizonytalanság az emberekben, hogy nem tudják pontosan, mi az igazság és hogy mit lehetne tenni. Emellett nehéz megtalálni abban is az egyensúlyt, mi az, amit én változtatok az életemben, annak van-e egyáltalán értelme és hatása...
Mondok egy példát, hogy érthetőbb legyen. Nálam például sokszor felmerül, hogy mi értelme annak, hogy növényi étkezést folytatok, ellenben sokat repülök. Ez (sajnos) teljesen jogos kritika! A változtatás nagy kihívás, de hiszem, hogy az lenne a legfontosabb, hogy ott próbáljuk meg környezettudatossá alakítani az életünket, ahol nem annyira fáj. Nagyon el tudjuk venni egymás kedvét az élesen megfogalmazott kritikákkal, hiszen ilyenkor az jön le, hogy hiába teszek bármit is, az nem elég. A környezetvédelem nagyban a fogyasztáson múlik, és – ha igazán őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor az lenne a legjobb, ha semmit nem fogyasztanánk. De az nem lenne reális, hiszen az ember él, eszik, ruhát hord, utazik... Mindig fogyaszt!
Persze, fontos a tudatosság, és hogy felhívjuk egymás figyelmét arra, hol lehetne még javítani a dolgokon, de hiszem, hogy meg lehet ezt ugrani empatikus módon is: hogy az emberek ott változtassanak, ahol tudnak és ahol szeretnének.
A környezetvédelemmel kapcsolatban gyakran elhangzik az a kifogás, miszerint addig, amíg a Délkelet-Ázsiai országok (például India és Kína) nem lépnek környezetvédelem-ügyben, addig nagyjából mindegy, mi, itt Európában (például) szelektíven gyűjtünk-e vagy sem. Mennyire tartod validnak ezt a felfogást?
Abszolút valid: Magyarországról nincs közvetlen hatásunk arra, mit csinálnak az emberek Délkelet-Ázsiában, mindössze csak remélni tudjuk, hogy ők is elindulnak a változás útján. Örülhetünk annak, ha változtatnak valamin, és persze szomorkodunk is, ha nem, de az igazság valóban az, hogy csak arra van befolyásunk, hogy mi, a saját közösségünkben mit csinálunk. Szerintem nem érdemes energiát pazarolni arra, hogy mit csinálnak a világ másik felén, mert ilyenkor eluralkodhat az emberen a reményvesztettség. Igyekezzünk inkább a saját portánkon sepregetni, mert hosszú távon az lesz a leginkább motiváló saját magunkra nézve.
Az érem másik oldala a nemtörődömség, amelynek egyik oka, hogy az ember bizonyítottan nem tud mit kezdeni a számára (még) láthatatlan, hosszú távú veszélyekkel. Hogyan formálható át az egocentrikus életmód ökocentrikussá?
A nemtörődömség szerintem sokszor abból ered, hogy azt gondolják az emberek, hogy őket nem feltétlenül fogja érinteni (például) a klímaváltozás: az a jövő generációinak problémája. Ez egy helytelen narratíva, hiszen már most egyre több kutatás jön ki arról, hogy a mi életünket is befolyásolni fogja a klímaváltozás. (Idén lettem harminc éves, tehát az enyémet biztosan!) Ez talán ijesztő lehet az emberek többségének, de fontos tisztázni, hogy elment az a vonat, amikor rátolhattuk a felelősséget a következő generációkra.
Más kérdés, hogyan lehet az egocentrikusságot ökocentrikussá alakítani. Úgy hiszem, itt az informálódás lehet a kulcs: ha sokat olvasunk a témában, ha megnézünk olyan beszélgetéseket, videókat, amelyek a környezetvédelemről szólnak, vagy csak elmegyünk kirándulni a természetbe, hogy jobban értékeljük, amit az nyújtani tud, azonnal elkezdjük érezni, hogy mások is élnek rajtunk kívül ezen a bolygón.
Ezzel kapcsolatban van egy szép történetem Izlandról, ahol szoktak szervezni gleccser túrákat. Ezen sokan felháborodnak, és felteszik a kérdést: nem rossz a gleccsernek, hogy mászkálnak rajta emberek? Nem ártunk ezzel (is) a környezetnek? A gleccsertúra-vezetők ilyenkor rendre azt válaszolják: de, lehet! Ugyanakkor azáltal, hogy az emberek kézzel-lábbal megfogják a gleccsereket, tanulnak róluk, megértik, hogy miért fontos, hogy ott legyenek, akkor hosszú távon mindenképp előnyösek az ilyen tapasztalások. Azáltal, hogy kapcsolódunk a természethez, képesek lehetünk kilépni a saját, egocentrikus buborékunkból és felismerni, hogy nem egyedül vagyunk ezen a bolygón.
