Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, mindenki testdiszmorfiás zavarral küzd e vidéken?

Ugyan az esetek nagy többségében „csupán” annyiról van szó, hogy megfeleljünk a külsőnkkel szemben támasztott elvárásainknak, előfordulhat, hogy kóros mértékben sokat foglalkozunk a szépségünkkel, vagy épp a testünk egy adott pontjával. Ez a testdiszmorfiás zavar, amely többeket érint, mint azt elsőre gondolnánk.

Ki a legszebb a vidéken?

Ugyan alapjába véve teljesen normális, hogy egy nap akár többször is megnézzük magunkat a tükörben, Szászi Beáta pszichológus, a Debreceni Egyetem Humán Tudományok Doktori Iskolájának végzős PhD-hallgatója szerint bizonyos szint felett felmerül a testdiszmorfiás zavar gyanúja.

„Ha a testtel vagy egy adott testrésszel való foglalkozás meghaladja a napi három órát, valószínűsíthetően testdiszmorfiás zavarról beszélünk. A »foglalkozás« alatt nemcsak azt értjük, hogy valaki a tükörben nézegeti a testét, lehet, hogy épp egy problémás terület takargatásával van elfoglalva (ruhákkal, sminkkel vagy bármilyen más eszközzel), ahogy az is gyakori, hogy az adott testrészről való gondolkodás és az afölötti szorongás tölti ki túlzott mértékben a napjait” – foglalja össze a szakértő.

A szakértő szerint a probléma általában tinédzser korban, 13-16 évesen veszi kezdetét és leggyakrabban a bőr, haj (vagy testszőrzet) és az orr tekintetében látnak magukban kivetni valót az érintettek. Érdekesség, hogy a vizuális tökéletességen alapuló közösségimédia-felületek, mint például az Instagramdiszmorfiás aggodalmatgenerálhatnak a (főképp a serdülő és a fiatal felnőtt) felhasználókban: ez a jelenség pedig előszobája lehet a későbbi súlyos testdiszmorfiás zavarnak.

A szakértő szerint egészen extrém esetekről is hallani: előfordulhat, hogy az érintett személy képes akár egész nap olyan helyzetben tartani a testét, hogy a környezete a megfelelő szögben lássa őt, vagy az érzékeny testrészét. Mivel a rejtegetés, a test vagy testrész csinosítgatása rengeteg időt és energiát emészt fel.

Nem beszélve arról, hogy a testdiszmorfiás zavarral élők gondolatai állandóan maguk körül járnak. Gyakori, hogy az érintett mellől egy idő után elmaradoznak a barátok, ismerősök, rosszabb esetben a családtagok. Az ilyesfajta problémával küzdő emberek munkahelyi teljesítménye is csökkenhet, ebből kifolyólag életterük egyre inkább beszűkül, és a testrésszel kapcsolatos szorongásuk folyamatosan nő.

Érdekesség ugyanakkor, hogy a testdiszmorfiás zavarral élőknek ritkán van betegségtudatuk. Ennél fogva korántsem a pszichológusnál, sokkal inkább a bőrgyógyászaton vagy a plasztikai sebészeti rendelőkben találkozhatunk velük, mivel a pszichológiai problémák helyett az észlelt „defektust” jelölik meg orvosolandó problémaként.

A pszichológus szerint a legerősebb „red flag” velük kapcsolatban, hogy olyan dolgot szeretnének magukon megoperáltatni, ami nincs is ott, vagy olyan enyhe mértékű „deformitás”, hogy azt nem lenne „érdemes” kezeltetni. Jellemző, hogy nem elégszenek meg a testrész egyszeri kezelésével: azt általában újra és újra kezeltetni/operáltatni szeretnék.

Abban az esetben, ha az eredeti kezelőorvos elutasítja a kezelést (mivel nem maradt több helyreigazítani való, esetleg az a gyógyulás, hegesedés miatt még túl korai lenne), a testdiszmorfiás zavarral élő képes a falig is elmenni, hogy valaki „korrigálja” a (szerinte) problémás részt.

Abban az esetben, ha az eredeti kezelőorvos elutasítja a kezelést (mivel nem maradt több helyreigazítani való, esetleg az a gyógyulás, hegesedés miatt még túl korai lenne), a testdiszmorfiás zavarral élő képes a falig is elmenni, hogy valaki „korrigálja” a (szerinte) problémás részt.

Minden titokra fény derül

Mindezeket figyelembe véve felmerül a kérdés: ha az adott személynek nincs betegségtudata, hogyan derül ki, hogy baj van? Az esetek nagy többségében akkor bukik ki, hogy valaki testdiszmorfiás zavarral küzd, amikor a sorozatos plasztikai sebészeti műtétek miatt szövődmények alakulnak ki nála és „fennakad” az ellátórendszerben. „Még ilyenkor sem feltétlenül a belső okok kerülnek előtérbe, hanem az esztétikai kezelő hibáztatása a testi és lelki szövődmények miatt, ” – magyarázza Bea.

Ugyan a pszichológus szerint számos protokoll létezik az esztétikai kezelők számára, amellyel szűrhető lenne a testdiszmorfiás zavar , azt azonban sajnos csak kevesen használják hazánkban: a legtöbb helyen az előszűrés helyett inkább a jogi védelemre helyezik a hangsúlyt.

„Sokan azzal a jogi fordulattal élnek, miszerint »nem garantálják, hogy teljes mértékben olyan lesz az eredmény, amilyet a páciens szeretne«. Ezzel tulajdonképpen csökken a kezelő felelőssége és a mentális zavarok – így a testdiszmorfiás zavar szűrésének esélye is. Így nem is derül fény arra, hogy valaki testdiszmorfiás zavarral küzd, csak az operáció utáni fokozódó elégedetlenség és csalódottság enged rá következtetni – még akkor is, ha a műtét technikailag tökéletesen kivitelezett volt,” – összegzi Szászi Beáta.

A szakértő egyúttal hozzáteszi: nem túl magas a testdiszmorfiás zavar gyakorisága, az irodalmi adatok alapján az általános népesség mintegy 1-2%-ánál fordul elő. (Ugyanakkor érdekesség lehet, hogy a probléma a plasztikai sebészet iránt érdeklődők körében 8,1%-ban jelenik meg Magyarországon.)

A pszichológus kiemeli: a plasztikai sebészeten és a bőrgyógyászatokon bizonyítottan magasabb a testdiszmorfiás zavarral élők előfordulása, amely „nagyjából 15-20%-ra tehető." Ha belegondolunk, ez alapján az esztétikai kezelők minden héten találkozhatnak testdiszmorfiás zavarban szenvedő pácienssel.

Segíts, hogy segíthessek

Valószínűleg azokon a legnehezebb segíteni, akik képtelenek felismerni, hogy baj van. A testdiszmorfiás zavar esetében legalábbis mindenképp erről van szó: a problémával való megküzdés rendkívüli nehézségekkel jár mind az érintett, mind annak családtagjai, szűk környezete számára.

„Mivel a testdiszmorfiás zavarban szenvedőknél testképzavar áll fent (nem reálisan látják magukat, hanem egy intenzív defektussal együtt) és sok esetben nincs betegségtudatuk, ezért a logikus érvek mentén való meggyőzés kevéssé hasznos. Első körben a vita kerülését és az asszertív kommunikációt javasoljuk, ami a helyzetleírást és a beszélő érzéseit hangsúlyozza.

Ne azt fogalmazzuk meg, hogy »te beteg vagy«, sokkal inkább direkten jelezzük vissza azt, amit látunk, például: »Számos esztétikai kezelésed volt, mégis ugyanolyan borzasztónak látod a tested, mint a kezelések előtt. Nem vagy jól ezektől. Aggódom érted.«

A támogatás és az asszertív kommunikáció segítségével tudjuk rávezetni a beteget a direkt, őszinte közlésre, és arra, hogy a plasztikai sebészeti rendelő helyett a valódi segítséget egy pszichiáterszakorvos jelenti, aki ismeri az állapotát és kompetens a kezelésében. Ennek eredményeképpen jobban lesz és csökkennek a panaszai” – foglalja össze Szászi Beáta pszichológus.