A meg nem értett addikció, ami épp annyira alattomos és veszélyes, mint a drog, vagy az alkohol: a társfüggőség
Elöljáróban azt szeretném elmondani, hogy nem vagyok pszichológus, így bizonyos szempontból kevésbé érvényes az, amiről beszélni szeretnék. Másrészt viszont – a tízmillió pszichológus országában – higgyétek el nekem, hogy léteznek más, a pszichológiai szakirodalomtól eltérő álláspontok is. Nos, ilyen például az enyém.
A magyar társadalom, mint azt mindenki tudja, rendkívül hajlamos az addikcióra. Érdekes lenne talán ennek okait is firtatni, de ez már egy másik cikk témája. Annyit viszont bátran kijelenthetünk, hogy ez történetileg alakult így velünk. Iszunk, iszogatunk. Meggyújtjuk, beleszívunk. Összetörjük, felszippantjuk, és ki tudja mi mindent még, ki-ki vérmérséklete, belátása (pontosabban be nem látása), életkora és generációs mintái szerint.
Mindenkinek van egy rokona, aki súlyos függőségtől szenved
Minderről nem tudomást venni nagyon képmutató dolog volna, de az ugyanannyira az, amikor az élet normális velejárójának tekintjük, hogy munka után megiszunk egy-két pohár bort. Fontos, hogy legalább magunknak igazat mondjunk, még akkor is, ha megisszuk. Én például kifejezetten vihetetlennek érzem az életet alkohol nélkül. Berúgni nem igazán szoktam, de az absztinencia gondolatától is irtózom. Így eszem ágában sincs elítélni azokat az embereket, akiknek problémát okoz a függőségük.
Ám előfordul, hogy tétlenül kell végignéznünk, ahogy egy másik, számunkra fontos embernek ebben napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra számolódik fel az egészsége, az egzisztenciája, meg úgy általában az élete. Úgy alakult, hogy én is tanúja vagyok egy ilyen összeomlásnak, az első sorból figyelem, hol kétségbe vagyok esve, hol dühös vagyok, máskor igyekszem úgy tenni, mintha nem érdekelne az egész, és egyáltalán nem nyugtat meg a gondolat, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Szakértővel az alvásparalízisről: Olyan, mintha a képzelet és a valóság határán egyensúlyoznánk
A KSH statisztikák ennél visszafogottabb képet mutatnak ugyan, de Zacher Gábor addiktológus szerint nyolcszázezer főre tehető a magyarországi alkoholbetegek száma, a nagyivóké pedig két és fél millióra. Ezek az elképesztő adatok nem foglalják magukba a drogfüggőket, akiknek száma Magyarországon 2021-ben körülbelül húszezer volt. Ebből pedig arra következtetek, hogy legtöbbünknek van valakije, akit szeret, és aki vagy súlyos függőségtől szenved, vagy a közelében van ennek. Nekem is van,
mi vagyunk az úgynevezett hozzátartozók.
Társak lennénk a függőségben?
Mit csinál a hozzátartozó, amikor először szembesül azzal, hogy az általa szeretett ember élete, legyen az a partnere, a családtagja vagy egy jó barátja, nagyon rossz vágányra került? Megmondom: felmegy az internetre, és szétolvassa az agyát, hogy kiderítse, mégis mit kellene tennie. Ez általában bőven azelőtt van, hogy a partnere, családtagja vagy jó barátja észlelné saját problémáját.
Én is ezt tettem, belevetettem magam az addiktológiai szakirodalom legnagyobb véleményvezéreinek munkásságába, és megismerkedtem a kodependencia kifejezéssel. Ronda szó ez a kodependencia, annyira, hogy még a Word nyelvhelyességi ellenőrzője is aláhúzza piros hullámvonallal. Magyarul úgy mondjuk, hogy társfüggő, és ez a fogalom egyáltalán nem csak az addiktológiában használatos.
A társfüggő személy elveszik az emberi kapcsolataiban, ezekben feloldódik a személyisége, önmagát a másik helyzetétől, állapotától, döntéseitől teszi függővé, nem ismeri, és éppen ezért nem tudja megvédeni saját határait, a másik nélkül nem érzi magát integráns emberi lénynek.
Egyes szakemberek azt állítják, hogy az alkoholbetegek vagy a drogfüggők mellett mindig ott áll egy társfüggő partner, aki saját maga is függő, függőségének tárgya pedig épp a szerhasználó vagy alkoholista partnere. Erre pedig a szakemberek szerint az a bizonyíték, hogy ha nem így volna, akkor az illető képtelen lenne együtt lenni hosszú távon a drog- vagy alkoholfüggővel.
Mi, kodependensek állítólag egy rosszul értelmezett segítőszerepben tetszelgünk, áldozatnak képzeljük magunkat, miközben segítségünk nem valódi, épp ellenkezőleg, tulajdonképpen mi vagyunk a kerékkötői annak, hogy a másik összeszedje magát, amikor nem hagyjuk, hogy az elérje az úgynevezett mélypontot. Továbbmenve pedig az is kiderül, hogy kifejezetten ellenérdekeltek vagyunk abban, hogy szerettünk meggyógyuljon, hiszen
a gyógyulás folyamata felborítaná köztünk és közte a megszokott dinamikát.
Megszokott dinamika alatt pedig az olyan aránytalan emberi kapcsolatokat kell érteni, amelyekben a függő gyerekszerepbe kerül, és ki van szolgáltatva a társfüggőnek, akinek segítségével – például azzal, hogy pénzt ad vagy lakhatást biztosít a függő számára – továbbra is lehetősége lesz fenntartani alkoholista vagy szerhasználó életmódját.
Állítólag mi, hozzátartozók ezt élvezzük, ez gátol meg minket abban, hogy helyesen cselekedjünk. Helyesen pedig akkor cselekszünk, ha nem oldjuk meg a szerhasználó problémáit, ha engedjük, hogy koppanjon az illető, ha nem fizetjük ki a tartozásait, ha nem mentjük ki semmilyen helyzetből, amibe ő lavírozta magát, ha magára hagyjuk. Elvégre is felnőtt ember, oldja meg a saját problémáit, nem igaz?
Morális nonszensz
Azt hiszem, a fentiekből mostanra kiderült, mi is a véleményem a társfüggőség fogalmáról. Az attitűd, amit egyes szakemberek ezzel kapcsolatban képviselnek, nemcsak cinikus, arrogáns és kegyetlen, hanem morális szempontból védhetetlen, nonszensz. Benne az empátia tökéletes hiánya figyelhető meg működés közben. Szeretném itt és most kijelenteni:
a hozzátartozó nem élvezi a helyzetét, hanem szenved.
Nem, a szenvedést sem élvezi, áldozatszerepét sem. Végignézni valaki leépülését, akit nagyon szeretünk, állandóan a legrosszabbtól tartani, a legelviselhetetlenebb helyzetektől óvni, néha vele együtt, néha helyette szenvedni, közben úgy tenni, mintha a másik nem lenne totál deviáns, hogy hátha majd ettől nem érzi magát annak, hátha majd ez visszatereli a normálisnak gondolt útra, az nehéz, és azért vállaljuk, mert közben azt gondoljuk, hogy megéri.
Nem azért vagyunk benne egy ilyen – néha valóban elviselhetetlen – viszonyban, mert az elviselhetetlen helyzetekre gerjedünk, hanem azért mert ott van az a másik ember, akit valami miatt értékesnek tartunk, akitől amúgy a rossz mellett sok jót is kaptunk, és hiába nem hasonlít már ő arra az emberre, akit egykor megismertünk és megszerettünk, mi emlékszünk rá, hogy milyen volt, és hogy milyen tudna lenni, ha ez az egész másképp lenne. Azt reméljük, hogy lehet még másképp.
Nem azért nem hagyjuk a másikat eljutni a mélypontra, mert önzők vagyunk, hanem azért, mert nem tudjuk, hol van az a mélypont, és hogy létezik-e egyáltalán, hiszen maguk az addiktológusok is azt állítják, hogy nem mindenkinél létezik. Megakadályozni, hogy a másik hajléktalan legyen, ne kapjon krízishelyzetben megfelelő orvosi ellátást, éhezzen vagy börtönbe kerüljön, nem hatalmi kérdés, hanem lelkiismereti.
Fizikai és főleg lelki energiát, valamint anyagi erőforrásokat áldozunk arra, hogy a másikat valamelyest egyenesben tartsuk, ez pedig nem ítéletet érdemel, hanem elismerést abban a világban, ahol még a legbugyutább reklámszövegek is arra buzdítanak, hogy magaddal törődj.
Ne tartsd a határaidat!
Mindez különben egy sokkal szélesebb körű társadalmi jelenségre (véleményem szerint problémára) hívja fel a figyelmet, amelyet a globális kapitalizmus és az individuális pszichológia térnyerése éltet bennünk. Ez a „tartsd a saját határaidat” kifejezésben érhető leginkább tetten, amelytől minden hangos, és amely arra sarkallja az embereket, hogy mindig a saját jóllétükkel foglalkozzanak. Látjuk viszont, hogy hiába helyezzük önmagunkat saját fókuszunkba, attól még boldogok nem feltétlenül leszünk.
A tartsd a határaidat attitűd látszik körvonalazódni abban is, ahogyan az úgynevezett társfüggőket becsmérlik a pszichológusok és addiktológusok, a vádak a következők: emberi kapcsolataiban feloldódik a személyisége, önmagát a másik helyzetétől, állapotától, döntéseitől teszi függővé, a másik szemével látja az egyes helyzeteket, önmagát háttérbe szorítja és a többi. Tűnhet ez persze egészségtelen működésnek, de ha máshonnan tekintünk rá, akkor az empátiára való képességnek is.
Talán mégis igaz, hogy az, aki hosszú ideig kitart egy függő mellett, nem véletlenül tart ki. De nem is azért, mert ő maga is eltorzult személyiség, hanem azért, mert képes a saját egóját kicsit lecsavarni, és emberi módon viszonyulni a másikhoz akkor is, amikor nehéz, és amikor látszólag az a másik ezt épp nem érdemli meg. De hát mit is jelent az, hogy megérdemli?
Kicsit demagóg és régimódi gondolat, elismerem, de azt hiszem, hogy igaz: mély és értékes emberi kapcsolatainkat nem webshopokból rendeljük, és emiatt nem is dobjuk őket a szelektív műanyaggyűjtőbe, ha elromlanak, hanem minden erőnkkel megpróbáljuk őket megjavítani, és ez így jó, ha meg nem így van, az baj. Végezetül elmondom újra, amit már a cikk elején is: én nem vagyok pszichológus, életvezetési tanácsadó sem.
Ezt a cikket azoknak a hozzátartozóknak írtam, akik szorongnak, a lelkiismeretükkel küzdenek, hogy hátha valamit nem csináltak jól. Szerintem mindent jól csináltatok:
ha kitartottatok, akkor azt, ha betelt a pohár, és úgy döntöttetek nem csináljátok tovább, akkor meg azt.
Ne vádoljátok magatokat, mert nem ti tehettek a másik helyzetéről, nem szerettétek túl, és ha gyerekként kezeltétek, az feltehetően azért volt, mert gyerekként viselkedett. Na, jó, mégis van életvezetési tanácsom: olvassatok kevesebb cikket a neten a témában, mert abba tényleg bele lehet őrülni!