Már a szorongástól is szorongunk - merre van a kiút?
Ma, akármerre nézünk, megannyi okot és indokot találhatunk, ami szorongással tölt el minket. Reggeltől estig számos tényező sorakozik fel annak érdekében, hogy el ne felejtsük: szorongani ér. De meddig?
Az egész világ szorong. Nők, férfiak és gyerekek töltik életük hatalmas részét szorongással, félelemmel, amely sokszor annyira beivódik a mindennapok lélegzetvételébe, hogy fel sem tűnik. Pedig hatalmas károkat képes okozni.
„Ma nincs ember, aki valamiért ne érezné ezt. Onnantól kezdve, hogy reggel felébredünk, egészen addig a pontig, hogy végre álomba szenderülünk, milliónyi megfoghatatlan és persze megfogható ok van, ami szorongást, félelmet vált ki belőlünk” – vallja Kis Eszter, pszichológus. Az érzés nem más, mint a tehetetlenséggel kéz a kézben járó félelem, amely a másodperc tört része alatt tudatosul bennünk, esélyünk sincs arra, hogy befolyásoljuk a történéseket.
„Az ember egy furcsa, hazátlan állat, akinek meg kell csinálnia a helyét, és ennek az emberlétnek a kettősségéről és problémáiról beszélek a munkáimban” - beszélgetés Szalai Dániel fotóművésszel
Ilyen lehet egy munkahely elvesztése, a párkapcsolat, a gyermeknevelés, a szülő-gyermek kapcsolat – ahol mi vagyunk a gyerekek –, és megannyi esemény, amely felett nincs befolyásunk, mégis rólunk szól.
Így aztán szorongunk
Számtalan esetben már reggel megéljük félelmeink társasjátékát. A testképzavartól kezdve, a munkahelyi bonyodalmakon át megannyi dolog fut át a fejünkben, csupán egyetlen fogmosás vagy zuhanyzás alatt. Ha valaki így indítja a reggelt, abban eltűnik a lendület.
„Úgy kell elképzelni ezt, mint a láthatatlan részecskéket, melyeket hő hatására bírunk gyorsabb mozgásra. Egyik gondolat követi a másikat, és a már szokott rutin szerint futtatjuk a gondolatainkat, így emelve a szorongásunk szintjét magasabbra és csökkentve a motivációt” – mondja a szakértő.
Az érzés nincs korhoz kötve. Onnantól kezdve, hogy megértjük, van tétje a tetteinknek, megérkezik a szorongás is. Elnézem a kisiskolás korú gyerekeket – köztük a kamasz lányomat is –, akik hamarosan ismét hatalmas iskolatáskával szelik keresztül a várost.
Reggelente szorongva, hogy vajon milyen lesz a nap, sikerül-e az előző napi konfliktust elsikálniuk az osztálytárssal, mindent bepakoltak-e az iskolatáskába, megfelelnek-e a napi követelményeknek – és ez csupán a jéghegy csúcsa. Ugyanúgy megélik a tüneteket, mint mi, csak piciben.
Generalizált szorongás
A különös elnevezés azt az élethelyzetet öleli át, amikor nincs megfogható, kézzelfogható oka a szorongásunknak, mégis beleeszi magát az életünkbe, átjárja a mindennapjainkat, és észrevétlenül rombolja a testet és a lelket egyaránt. És jönnek az álmatlan éjszakák, az éjszakai ébredések, a kialvatlanság és kimerültség, napközben pedig a megmagyarázhatatlan hangulatingadozások, a levertség, az izmok megfeszülése és a lélek teljes befeszülése – a gyakori migrénről és a hányingerről már nem is beszélve.
A szorongás kezdeti fázisai önmagunkban is kezelhetők, ha megértjük, hogy pont elég jók vagyunk. Elég jók arra a pozícióra, amit épp betöltünk, és a tudásunk és a tapasztalatunk hozzásegít ahhoz, hogy még jobbak legyünk. Pont elég jók vagyunk abban a párkapcsolatban, amelyben a jövőt is látni véljük. Pont elég jók vagyunk szülőnek és gyermeknek egyaránt, és igen, a testünk is pont elég jó.
Mert a tökéletesség csupán illúzió, amit elérni épp ezért nem lehet, de az, ha pont jók vagyunk, felszabadít.
Sohasem szabadulunk meg a szorongástól, ha úgy véljük: annyiszor ítélnek meg bennünket, ahányszor ránk pillantanak.
(Seneca)
A szorongásaink kulcsa a sikertelenségtől és megítéléstől való félelem. Mit szólnak majd mások, ha nem sikerül? Ha megint beégek? Ha megszólnak és leszólnak? Ha egyáltalán nekem szólnak, és nem a hátam mögött leszek önmagam szégyene? Ismeretlen ismerősként tör rá mindannyiunkra ez a gondolatcunami, sokszor erőt adva, sokszor gúzsba kötve a következő lépéseinket.
De mégis melyek azok a helyzetek, amelyek bennünket töltenek el szorongással?
Egy zárt női csoportban tettem fel a kérdést, és számtalan meghökkentő válasz érkezett. Van, aki attól szorong, hogy egyedül marad, így aztán féltékenységgel öli meg a kapcsolatait. Attól fél, hogy soha nem elég jó, hogy lecserélhető, hogy egyszer a mellette élő férfi ráébred egy reggel, másvalakire vágyik. Különös, hogy ezekben az esetekben valahogy mindig a külsőségek lesznek a szorongás kiváltó okai.
A válaszadó nők, akik a féltékenységet választják mentális menekülési útvonalként, kivétel nélkül attól tartanak, hogy jön majd valaki, aki szebb, karcsúbb, fiatalabb, és elrabolja a kedvest.
Számtalan válaszadó megállt az egzisztenciális szorongásnál. Lakáshitel, munkahelyi gondok, alacsony bérezés – mely a jövőtől való félelem egyik alappillérévé vált az életükben. Nyilvánvaló, hogy az egzisztenciális szorongás – épp úgy, mint bármely másik – az élet egyéb területeire is rávetül, így egy egész kiterjedt szorongás halmazt sikerült az egzisztenciális, anyagiakkal összefüggő félelmek ketrecébe zárni.
Ez az érzés nem múlik el akkor sem, ha rendeződtek az anyagi javak; folyamatossá vált a „mi lesz, ha” megfoghatatlansága, és könnyen kialakulhat belőle akár pánikbetegség is.
Az ötven az új harminc?
A következő szintje a szorongásnak a nők között az öregedéssel kapcsolatos szorongás volt. A mai nőideál, a kortalan szépség elérésének vágya – melyet sokan úgy érnek el, hogy hosszú évek óta kalóriát számolgatnak, diétáznak, hajnalban már futnak, vagy vadásszák az akciós esztétikai beavatkozásokat annak reményében, hogy elérjék az áhított kinézetet –, megfelelve annak a hiedelemnek, mely szerint az ötven az új harminc.
Akinek pedig erre nem telik, az megmarad a filterezett fotóknál, a hetente feltöltött profilképek alatti lájkok összehasonlításával, és nyíltan vállalja:
A társadalom kényszere az, ami megköveteli, hogy szégyen legyen az öregedés.
Ez utóbbiban lehet némi igazság, hiszen egyre-másra nyitnak és virágoznak az esztétikai szalonok, egymással versengve, hatalmas akciókat kínálva. De a válaszadók többsége nem tudta megfogalmazni, melyik az az élethelyzet, ami szorongással tölti el őket. Egyszerűen csak van, létezik, és körbeszövi az életet.
Szerzett és öröklött szorongás
Míg az ember azt gondolhatná, hogy a szorongás csak van és kész, addig megannyi tanulmány különbséget tesz az életünk tapasztalatai alapján szerzett és a felmenőinktől örökölt szorongás között.
„Ha gyermekkorodban édesanyád kinevetett, amikor táncoltál, vagy kicsúfoltak az iskolában a kinézeted vagy a teljesítményed miatt, esetleg felnőttként értek olyan kudarcok, amelyek később is szorongást váltottak ki belőled, akkor azt az utad során, tapasztalat alapú szorongásként szerezted.
Ha úgy nőttél fel, hogy a szüleid folyamatosan szorongtak valami miatt – betegség, pénztelenség, egyéb okok –, akkor azt tanultad, hogy ezek a dolgok rosszak, nehézsúlyú ellenfelek, amelyek szorongást váltanak ki. Tehát valószínű, hogy te is így érzel majd” – mondta a pszichológus.
Ezek felismerése azért nagyszerű, mert így kezelhető és gyógyítható; sokszor a kezdeti szakaszban akár egyedül is képesek vagyunk úrrá lenni rajta. Bárhonnan is nézzük, a múlton rágódni szoktunk, a jövőtől pedig szorongani. A jelen ilyenkor valahol kiesik a képből, eltűnik, nem létezik, pedig ebben élünk.
A „mi lesz, ha” őrjítő érzése pedig, akár megfogható és kifejezhető, akár eltűnik előlünk, rettenetes érzés, amely megannyi esetben nem áll meg, hanem bennünk növekszik. Elveszi a bátorságot, a lendületet, az akaratot és a kitartást. Cserébe láthatatlanul lopja el a jelent és mindazt, amit számunkra tartogat.
Nem véletlen, hogy ma a mentális zavarok egyik leggyakoribb fajtája, mellyel képesek vagyunk leélni egy egész életet. Sokszor csupán legyintünk a saját szorongásunkra, ugyanúgy, ahogy másokéra is. Épp ezért veszélyesek. Mert nem műthető, nem lehet pirulákkal gyógyítani, nem hat rá semmi, csak mi. Az a bizonyos másik szemüveg, az a másik látásmód, melyben megértjük: pont elég jók vagyunk.