Olyan a nő férfi nélkül, mint a hal bicikli nélkül?
A fenti idézet éppenséggel egy századelős népies műdal részlete is lehetne, ha nem egy ausztrál feminista aktivistától származna, akinek a neve Irina Dunn. De miért is akarna biciklizni egy hal? Segítek, a feladvány megoldása nem a vízibicikli.
Irina Dunn a címben említett kifejezése nemcsak vicces, hanem egészen radikális is, valószínűleg ezért kerül elő úja és újra a közbeszédben, és a magyar patriarchátus széleskörben ismert dicsőítői, ezért kapják fel dühödten időről időre e mondatot, hogy segítségével bebizonyítsák, a feminizmus elnyomó, erőszakos és kirekesztő. De lehet ezt a halas-bringás sztorit akárhogyan kiforgatni, félreérteni, a lényeg mégis az, hogy míg a nők évezredeken keresztül úgy élték az életüket, hogy annak férfi nélkül nem sok értéke volt a társadalom szemében, addig mostanra ez megváltozott.
Ma már európai, középosztálybeli nőként hozhatunk döntéseket saját magunkról, és ha ez így van, akkor van is abban némi felelősségünk, hogy sorsunkat a kezünkbe vesszük-e. Tehát arról van szó, hogy a nőnek sincs jobban vagy kevésbé szüksége a férfire, mint a férfinak a nőre ahhoz, hogy érvényesülhessen. Vagyis: a férfi nem létszükséglet a nő életében. Hát, erről szól a halas-bicajos mondat. (Ami egyébként egy humoros átírata egy Dunn által olvasott filozófiai szövegrészletnek, amely szerint az embereknek épp annyira van szükségük istenre, mint egy halnak a biciklire - a szerk.)
A nők emancipációja pedig teljesen logikusan hatással van a megszokott párkapcsolati keretekre is. Az egyik haverom például tök komolyan azt mondta, amikor szakított vele a barátnője, hogy nem jól van ez a nagy egyenjogúság, mert azt eredményezi, hogy a nők akármikor kiléphetnek egy kapcsolatból, amikor ahhoz támad kedvük. Nagyon problémaérzékenyen tapintott rá ez a haverom a lényegre: tényleg dönthetünk úgy, hogy kilépünk egy számunkra előnytelen kapcsolatból.
Ha viszont mégis úgy adódik, hogy a hal szeretne egy biciklit, akkor nyugodtan eldöntheti, hogy mountain bike-ot vesz vagy Schwinn Csepelt, és ez összességében azért elég jó dolog.
A Szex és New Yorktól a self-partneringig
A szingliség mai értelemben vett fogalmát hazánkban a Szex és New York című sorozat hozta be a köztudatba. Az időzítés azért is volt príma, mert a sorozat Amerikában 1998-ban, hazánkban pedig 2002-ben indult indult, a válások száma pedig a kilencvenes- kétezres években kezdett el meredeken növekedni Magyarországon, melynek csúcsa 2008. volt: váltak a szüleink – az enyémek egészen biztos, meg az osztálytársaimé is.
Mit jelent ma szinglinek lenni, és mennyiben múlik ez a saját döntésünkön?
Az esetek túlnyomó többségében az apukák dobbantottak a szeretőikkel, azért ők, mert ők munka mellett ráértek csajozni, míg anyáinknak az összes szabadidejét felemésztette a háztartási munka és a gyereknevelés. Az ott hagyott harmincas anyukák pedig szinglilétbe kényszerültek, nézték a Szex és New Yorkot, próbálták felpörgetni elcsökevényesedett szociális életüket, és újraterveztek.
Persze, nem volt könnyű azonosulni a heti egy cikk megírásából megélő, elképesztően izgalmas és menő szociális életet élő Carrie Bradshaw-val, de ami biztosan közös volt anyuban és benne, hogy mindkettőjük elsőszámú célja az volt, hogy boldog párkapcsolatban éljenek. A Szex és New York összes női szereplője így vagy úgy, de folyamatosan a férfiak (párkapcsolatok vagy szeretők) viszonylatában határozta meg saját identitását, így aztán az egyedülállóságot a sorozat csak látszólag propagálta, helyette gyakran csak a párkapcsolatról kialakított normáinkat erősítette meg.
Talán csak egyetlen szereplő volt a Szex és New Yorkban, aki különbözött a többiektől, a Cynthia Nixon által játszott Miranda Hobbes. Róla ma is sok feminista újságcikk íródik, ha 2020-ban újraforgatnák a sorozatot, biztosan ő lenne a főszereplője: az ő identitásában ugyanis a karrierjének is fontos szerep jut, ahogyan annak is, hogy egzisztenciáját saját erejéből teremtette meg.
A Szex és New York szingliségétől merőben különbözik a self-partnering fogalma. A lényege az, hogy az egyedüllét nem feltétlenül kényszer, hanem tudatosan választott életmód. Nemrég jelent meg egy cikk a Guardian hasábjain, amely sorra veszi azokat a popsztárokat és színésznőket, akik arról beszélnek, hogy lehet boldognak lenni tartós párkapcsolat nélkül.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy ők már soha nem akarnak párkapcsolatot vagy családot, pusztán annyit, hogy nem külső elvárásoknak szeretnének megfelelni azzal, hogy kényszeresen párt keresgélnek maguknak. Ennek pedig nyilvánvalóan az a pozitív következménye, hogy nem kötnek rossz kompromisszumokat azért, hogy legyen valakijük.
Megszabadulni az elvárásoktól
Hogy az eddig felsoroltak miért érintik sokkal inkább a nőket, mint a férfiakat, azt két elnevezés összehasonlításával tudnám a lepontosabban szemléltetni. Ha azt mondom, agglegény, abban van humor és némi elegancia. Egy agglegény nagyvilági, hedonista, elköteleződésre való képtelensége szabadságként aposztrofálódik. De mi újság a vénlánnyal? Az egy besavanyodott, ráncos nő, akinek nyilvánvalóan az a problémája, hogy az elmúlt években egyszer sem szexeltek vele egy jót.
Feketeöves párkapcsolatfüggőként elképzelhetetlennek és irigylésre méltónak tartom a self-partneringet. Eközben pedig nyilvánvalónak tűnik, hogy a társadadalom még mindig stigmákat akaszt rád, ha harminc fölött vagy, nem vagy házas, nincs gyereked, és nem teszel meg mindent azért, hogy legyen. Kerestem pár olyan egyedülálló nőt, akik jól vannak szingliként – hozzátenném: nem is volt olyan egyszerű feladvány ilyen nőket találni.
A leginkább szinglipozitív hozzáállás a három megkérdezett közül egyértelműen Eszteré volt. Eszter 31 éves, volt pár hosszú kapcsolata és rossz tapasztalata, amelyek után rájött, tulajdonképpen egyedül éppen olyan nagyszerűen meg tud oldani mindent, mint párkapcsolatban, vagy pontosabban arra jött rá, hogy a párkapcsolataiban is tulajdonképpen mindent egyedül kellett megoldania. Ez a felismerés pedig felszabadítóan hatott rá, elkezdte a saját igényei szerint kialakítani az életét.
Másik interjúalanyom, a harmincéves Csilla számára az egyedüllét szükség. Így fogalmaz róla: „a tudat, hogy nincs más rajtam kívül a lakásban, már önmagában felemelő tud lenni”. Számára az egyedüllét egy párkapcsolaton belül is nagyon fontos, akár hosszabb időn keresztül. A harmadik megkérdezett, Mariann negyvenkét éves. Húszévestől huszonhétéves koráig volt egy hosszú párkapcsolata, mikor annak vége lett, szingliként folytatta az életét.
Valójában egyik interjúalanyom sem zárkózott el egy boldog párkapcsolat lehetőségétől, a lényeg mindhármuknál az volt, hogy nem kívánnak értelmetlen kompromisszumokat kötni csak azért, hogy legyen mellettük valaki. A társadalmi elvárásokokat elsősorban a családjuk felől érzékelik.
„Egyszer elkaptam egy beszélgetést, amikor a nagymamám azt mondta az anyukámnak, még nem nyugodhat meg, mert az egyik gyereke még nincs "elrendezve". A testvérem házas, gyereke is van, az elrendezetlen probléma én voltam. A faluban, ahonnan származom, akkor van egy lány elrendezve, ha végre összeházasodik egy férfival, aki gondoskodik róla.” Mariann elég tudatosan igyekezett megváltoztatni szülei beidegződéseit a témával kapcsolatban, és végül sikerült megértetnie velük, hogy nem kell érte aggódniuk, egyszerűen más keretek között képzeli el az életét, mint az számukra megszokott.
Eszter ezzel szemben azt mondja, hogy a családi ebédeken bekérdező nagynénik mellett saját magán is érzi néha, hogy nyomasztják ezek az elvárások. Öccse nyolc éve él boldog párkapcsolatban, és barátnőjével már tervezik az első gyereket. Mikor erre gondol, időnként eszébe jut, hogy az első unokát ő kellene, hogy megszülje. „De ennek a társadalmi elvárásnak én egész egyszerűen nem akarok megfelelni”- mondja.
Csilla kevesebb személyesen felé irányuló társadalmi elvárást tapasztal. „Ha ilyesmit kérdeznek tőlem, az általában igazából nem is rólam szól, hanem a kérdezőről, szóval mire elgondolkodhatnék a dolgon és válaszolhatnék, addigra már rég más a téma.” Mindez szépen rávilágít arra, hogyan internalizáljuk a társadalmi elvárásokat saját életünkbe, hogyan vetítjük ki őket egymásra, hogyan kergetjük néha bele magunkat és másokat boldogtalan kapcsolatokba.