Szalontay Tünde: Küzdöttem a múltammal, önmagammal, hogy megtaláljam végre, valójában ki vagyok

Tünde egy tokaji képzőművészeti táborban látta a híres Arvisura Színházi Társulás Holdbéli csónakos című előadását, és az olyan elementárisan hatott rá, hogy amikor megtudta, az Arvisura stúdiót indít, jelentkezett.

A kezdetek

A társulat akkoriban elég különösnek számított többek közt azért, mert alapvetően mozgásszínház volt, de Tünde konkrétabban is rávilágít, mitől volt jó a kvázi inkubátorként is funkcionáló társulat tagjának lenni. „Az Arvisura remek terep volt, hogy a szárnyaimat bontogassam. Fiatal, erős közösség volt, amelyben a próbák és a stúdiózás különösen izgalmasan folytak.

Fontos ismeretségek, barátságok szövődtek közöttünk, például több ízben játszottam együtt Pintér Bélával, de olyan kollégákkal is dolgoztam, mint Scherer Péter, Terhes Sándor, Horgas Ádám, Feuer Yvette. Bélával a Magyar Electrában játszottunk először közösen, ő volt Aegistus király, én pedig Küteimnesztra királyné, azután a Mester és Margaritában, ahol az enyém a címszerep volt, az övé Behemót, a macska.”

De emlékezetes szerepem volt a Szentivánéji álomban Helénáé is. Körülbelül hat-hét évig voltam tag, aztán az Arvisura egy idő után más irányt vett, engem meg továbbra is a mozgásszínház érdekelt.

Külföldi kitérő

Tünde részt vett Dániában egy hangkurzuson, ami aztán egy lavinát indított el számára, melynek hatására többek közt ki is költözött.

„A Szkéné Színházban kétévente nemzetközi mozgásszínházi találkozót szerveztek, ahol a dán kötődésű Teatro Rio Rose is képviseltette magát. Később az egyik színészük Aarhusban, egy fesztiválon speciális hangkurzust tartott, amire jelentkeztem. Aztán jött a lehetőség is, hogy egy előadásban szerepeljek, ekkor költöztem az országba, majd később a Teatro Rio Rose egyik vezető színésze elhívott Olaszországba, így ott is részt vettem pár produkció létrehozásában.”

Visszatérve Budapestre, Pintér Béla társulatához csatlakozott, ahol olyan emlékezetes előadásokban játszott – és játszik a mai napig –, mint a Parasztopera, Kaisers TV Ungarn, Tündöklő középszer, Szutyok vagy a Gyévuska.

Már jó ideje gondoltam a visszatérésre, de semmi ötletem nem volt, hogyan tegyem meg, míg nem egy itthon töltött karácsonyi szünetben összefutottam Bélával, aki akkoriban épp a Sehova kapuját írta, és mondta, abban gondol rám egy szerep kapcsán. Válaszút elé kerültem, mert hamar kiderült, hogy az ingázás nem működik.

Függetlenül

Tünde jó ideje szabadúszó, főként független előadásokban érdekelt. Egyik ilyen remek alakítása, a Láthatáron Csoport Mit ér, ha? című zenés varietéjében, ami a nők élet-közepi lelki válságával foglalkozik, keserédes humorral nyúlva ehhez a tabusított témához. Egy kiégett, magányos filmsztárt formál meg, de ebben a karakterében is kibújik belőle a díva – jól áll neki a dívaszerep. Nem a hagyományos értelemben dívás ő, hanem amolyan alternatív módon, aki a sötét szerepekben is kiragyog.

Érzékenysége ellenére erőt sugárzó, women powersége a Parasztoperában is tetten érhető.

Színházi szerepeim erősítették meg ezt az oldalamat, de ugyanígy bennem van A sütemények királynőjének megnyomorított, leszedált felesége is. Otthonosan mozgok a két végletben.

Szeretném tudni, Tünde szerint miben áll az ő alternatívsága. „Nem a klasszikus utat jártam be sem színészileg, sem a magánéletben. A mozgásszínházi múlt tartást ad, a mozgás fontos része az életemnek. Talán az is megkülönböztet, hogy későn váltam tudatossá a színházban és a való életben is. Csak pillanatokra, egy-egy jól sikerült alakításom után tudok hátra dőlni.

Legutóbb akkor éreztem igazán elememben magam, amikor az Operában Eötvös Péter Krasznahorkai László regényéből készült, Valuska operáját mutattuk be, amelyben a Narrátort alakítom. Hálás vagyok, fantasztikus művészekkel vehettem részt ebben a produkcióban. Ha azonban hosszú ideig nem próbálok új darabot, azt az időszakot nehezen élem meg, könnyen bizonytalanná válok. Mondják, hogy a színészet a pillanat művészete.”

Szerepben és azon kívül

Félig viccesen felvetem, hogy ha a hétköznapokban is színészkedne, a mondást árnyalni lehetne, de Tünde azzal hárít, hogy hiába tűnik úgy a közelállóknak, hogy a színész a magánéletben is játszik, ez nem így van – az ő esetében bizonyosan nem –, inkább arról van szó, hogy a színész az érzelmeit képlékenyebben használja, mint egy civil, és ebből az érzékenységből nehéz a színpadon kívül visszavenni.

Nem hagy nyugodni a színészi léttel kapcsolatos kíváncsiság, megkérdezem, hogy amikor próbaidőszakban van, a magánéletben is dolgozik-e benne az aktuális karakter. „A szerepeket óhatatlanul hazaviszem, sokat tanulom otthon a szövegem, dolgozik is bennem a szerep, de ez nem azt jelenti például, hogy Lady Macbethként szólok a férjemhez.”

Fogódzókat és inspirációkat keresek a mindennapokból, sokszor merítek a képzőművészetből, a zenéből vagy egy-egy olyan személy viselkedéséből, akit a szereppel hasonlatosnak tartok.

Wágner Emese

Volt egy pont az életében, ami annyira meghatározza identitását, mint ahogy talán még a színészet sem: már Dániában élt, amikor megtudta, hogy akiket szüleinek hitt, azok valójában örökbe fogadták.

„Messzire kellett mennem, hogy ezzel szembesüljek. Mindig is éreztem, hogy valami nincsen rendben velem, ezért is faltam a pszichológiai témájú könyveket. Amikor megtudtam a részleteket származásomról, pont egy izomterápiáról szólót olvastam. Az egyik fejezetben arról írtak, hogyan épül le fokozatosan a kisgyerek, ha nem kap meg alapvető, létfontosságú dolgokat.

Ennek a résznek az utolsó mondata mellbe vágott: „ilyenkor a csecsemő még azt is elfelejti, amire éppen vágyott. Abban a pillanatban magam is azzá a csecsemővé lényegültem át. Elhatároztam, hogy egyszer és mindenkorra utánajárok, miért volt gyerekkoromban sok minden olyan furcsa, fájdalmas és megmagyarázhatatlan.”

Amikor megtudta, örökbe fogadták, annyira letaglózta Tündét, hogy – mint mondja – az egész személyiségét újból fel kellett építenie, ami évekbe telt.

Felfelé ívelt a pályám, mégsem tudtam szárnyalni, mert küzdöttem a múltammal, önmagammal, hogy megtaláljam végre, valójában ki vagyok.

Két éve odáig jutott a nyomozásban, hogy azt is kiderítette, nem Szalontay Tünde, hanem Wágner Emeseként látta meg a napvilágot. Erről szól a Született: Wágner Emese című, műfaját tekintve nehezen besorolható költői előadása is. Hogy mi adta meg számára a lendületet, hogy megnyíljon, Tünde elmondja, a Bán Zsófia vezetésével készült Magvető Café beszélgetéssorozathoz kérték fel, meséljen el egy olyan sztorit, amiről még soha sehol nem beszélt.

„A kitárulkozásban segített, hogy sok ismerős vett körül. Stand-uposan adtam elő, remélve, hogy a humoros felhang elviselhetőbbé teszi a nehéz történetet, feloldja a belső feszültséget.”

Aktuális munkái

Tündét továbbra is láthatjuk jó néhány futó Pintér Béla-féle előadásban, a Jurányiban pedig az említett Született: Wágner Emese és a Mit ér, ha? előadásokban lép fel. Az Operaházbéli darab a Valuska jövőre is műsorra kerül, és nemrég mutatták be a Karinthy Színházban a Vonó Ignác című darabot Verebes István rendezésben, amiben Virág Teklát játssza. Hamarosan próbálni kezd egy fiatal író, Somorjai Réka Bojz című drámájában, a darab rendezője Dohy Balázs, itt egy alkoholista anyukát formál meg.

A monodrámámon még mindig tudnék dolgozni, akár egy második rész is készülhetne. Kihívásnak élem meg, hogy egy ennyire személyes témát adhatok át a közönségnek.

Fotó: Generál Kristóf

Smink: Kürti Nanett

Haj: Szepeshelyi Gabriella