Csukott szemmel kotorászva a semmiben: Mit tehet az ember, ha válaszok nélkül marad egy szakítás után?
Rengeteg kapcsolat ér úgy véget, hogy az ember akár még évekkel később is azon tűnődik: vajon mi történt? Nem minden történetnek van megnyugtató lezárása, és sokszor úgy tűnik, hogy a másik fél hajlandóságának hiányában ezek a válaszok elérhetetlenek maradnak – örökre. De vajon tényleg? Ebben a cikkben arra kerestem a választ, hogy ilyen esetben mit tehetünk és miért fontos válaszok után kutatni.
Egy jó barát, aki eltűnik az esküvőd előtt, és évekig utána nem jelentkezik. Egy férj, aki mire hazajössz egy külön töltött nyaralásból, már nem lakik a lakásban, és legközelebb csak a válóperen látod. Egy egyetemi szerelmed, aki egyik nap még az államvizsgádra drukkol, de másnap, mikor végeztél és felhívod őt, a szülei közlik, hogy emigrált Németországba. Egy barát, aki fogja a kezed a kocsiban a repülőtérre vezető úton, majd soha többet nem válaszol, miután leszálltál a kontinens másik végén. És még rengeteg ilyen történetet fel tudnék sorolni; mind megtörténtek.
Az ilyen hirtelen és váratlan szakításoknál van, hogy a másik ember fizikailag is olyan távol kerül, hogy lehetetlenné válik a kapcsolatteremtés. De első sorban és legfájóbban pszichikus az eltávolodás. A másik visszahúzódik az addigi intim kapcsolatból, és belső világa, érzései gondolatai elérhetetlenné válnak számunkra. Vagy: a kapcsolat válik olyanná, hogy a kölcsönös kommunikáció és megértés ellehetetlenül két ember között. Ilyenkor az „otthagyott” félben mindig felmerül a kérdés, hogy vajon mit tettem? Mi volt ebben a szerepem? Áldozat vagyok, vagy megérdemlem ezt?
A bizonytalanság, amit nem tudunk elviselni
Rengeteg elvarratlan szál van az életünkben, és gyerekkorunktól kezdve élünk megválaszolatlan kérdésekkel. Hova is tűnt az a piros kabátom? Senki nem emlékszik. Miért nem hívtak vissza arra az állásra, amikor olyan jó volt a kémia? Vannak megválaszolatlan kérdések, amikkel tudunk együtt élni. Aztán vannak azok a kapcsolati drámák, amik az elevenünkbe vágnak – ahol azt érezzük, hogy tudnunk kell hogy mi történt, mert ha nem, akkor értelmezhetetlenné válik az életünk. Ilyenkor valóban: nem lehet anélkül tovább menni, hogy ne kapnánk válaszokat. Ez a jó hír benne, meg a rossz is.
Kutatók szerint ebből lehet megjósolni, ha az emberrel szakítani akarnak
Mindannyian megbízhatatlan narrátorok vagyunk
Az irodalom jól ismeri azt a kifejezést, hogy „megbízhatatlan narrátor.” Ez azt jelenti, hogy egy elbeszélő úgy mondja el a történteket, hogy például bizonyos fontos részleteket kihagy belőle, más elemeket felnagyít, kiszínez, és úgy általában a saját szájízére formálja. Az amerikai pszichoterapeuta és író, Lori Gottlieb az Akarsz beszélni róla című memoárjában nagyon hasonló helyzetből indít. A regény kiinduló pontja az, hogy Lori akkori párja (a Pasi), akivel az esküvőjüket tervezik, egy este az ágyban ülve bejelenti neki, hogy ő úgy döntött, nem akar a következő tíz évben egy gyerekkel egy háztartásban élni.
Pasinak már kirepülőben vannak a gyerekei, következő évben egyetemre mennek, Lorinak viszont 8 éves akkor a kisfia. A szakítás teljesen váratlanul éri Lorit, és azt érzi, hogy Pasi évekig hitegette, hiszen a kapcsolatuk alatt a gyermeke nem a szekrényben volt elrejtve. Lori, aki egyébként pszichoterapeuta, olyan krízisbe kerül, hogy végül ő maga is elmegy terápiába. A könyv az ő történetéről szól négy másik páciens mellett, akik pedig hozzá járnak lélek-gyógyulni.
Segítséget kérni – barátok contra terapeuta
Lorit a szakítás után a legjobb barátnői próbálják vigasztalni, akik, mint minden jó barát, kimondják a diagnózist Pasira: egy elkerülő szociopata (ez a pszichológus barátnő szakvéleménye), a másik szimplán a „seggfejre” szorítkozik. Mikor Lori egyre rosszabbul van, és elhatározza, hogy pszichológust keres, maga is olyat választ, aki számítása szerint majd megerősíti abban, hogy a gyerek-gyűlölő Pasi egy utolsó szociopata, akitől tulajdonképpen szerencséje van, hogy megszabadult. Ez egyébként elég általános hozzáállás mindenkinél, aki terápiára megy először.
Így kerül Wendellhez. Wendell férfi, házas, gyereke is van, ugyanakkor nem jön be Lori számítása, mert Wendell nem erősíti meg abban, hogy Pasi egy szociopata seggfej. Miért? Mert terapeutaként nem ez a dolga. Ezt hívja Gottlieb bölcs együttérzésnek, ami azt jelenti, hogy valaki úgy nyújt érzelmi támogatást a másiknak, hogy közben rá tud világítani a saját szerepére a kialakult helyzetben. (Például ebben különbözhetnek a pszichológusok a barátoktól.)
Ez persze a terápiás folyamatban lassan és fokozatosan történik. A könyv azért is zseniális, mert Lori terapeutaként kristály tisztán látja azokat a mechanizmusokat a négy páciense történetében, amit a saját életében egyáltalán nem. Így a könyv nagyon hiteles és őszinte példája annak, hogy mennyire természetes segítséget kérni, hiszen akár milyen felvilágosultak vagyunk, a saját vakfoltjainkra nem látunk rá egyedül.
Kutakodás a saját oldaladon
A megválaszolatlanul vagy váratlanul véget érő történetek feldolgozásának egyik legfontosabb mozzanata az, amikor visszavesszük a kezünkbe az irányítást, és megírjük mi a történetet. Sokszor azt fogjuk észrevenni, hogy a könyv, amit írunk végül egyáltalán nem arról szól, mint amiről az elején hittük, hogy szólni fog. Lori például hamar észreveszi Wendellel való közös munkája során, hogy Pasinak korábban is voltak olyan mondatai vagy dolgai, amikből egyértelműen kiderült, hogy nem szeret gyerekekkel lenni.
Az is kiderül, hogy Pasi előző családja is váratlannak élte meg a távozását, (amiről Lori tudott), és hogy Lorinak is voltak dolgai, amiről egyáltalán nem beszélt. Például, hogy van egy betegsége, aminek senki nem tudja az okát, és hogy van egy könyv-szerződése, amin nem dolgozik. Lori és Pasi kölcsönösen ignorálták a kapcsolatukra és az életükre nézve kellemetlen témákat.
De még ez is csak a felszín: a könyv többi szereplőjének a története, ahogy Lorié is, sokkal mélyebbre ás az intimitáshoz és a sebezhetőséghez való viszonyukban, és arról szól, hogyan válnak képessé végül elviselni nehéz érzéseiket és hogyan tudnak az élet végességével szembenézni. Az egyik szereplőnél ez szó szerint a saját halálát jelenti, mert végstádiumos rákos.
Egy másik, közel hetvenéves nő rengeteg rossz döntéssel leélt élete után keresi az értelmes élet új lehetőségeit. Az arrogáns Hollywoodi sorozatíró, aki szerint mindenki idióta körülötte, az egyik legmélyebb és legszerethetőbb karakterré válik.
Egyszóval senki nem az, akinek látszik, a végén pedig pláne senki nem azzal a sztorival távozik, amivel jött.
Az igazi történet
Félreértés ne essék: Pasit nem szeretjük meg a végére, és ha engem kérdezel, továbbra is egy elég unszimpatikus figura, de nem ez a lényeg. Pasit elfelejtjük, mert (spoiler!) nem is nagyon szerepel ezután a könyvben. Ő a kiinduló probléma, de nem ő az igazi probléma. Ahogy esnek ki a csontvázak a szekrényből, kiderül, hogy Lori is egy megbízhatatlan narrátor, és van egy csomó fontos dolog az életében, amivel Pasi nélkül szembe kell néznie. Például, hogy miért nem tud két méternél közelebb ülni a terapeutájához, kezdetnek.
Az elvarratlan történténetek sokszor egy új fejezetet nyitnak, ahol egy fájó veszteség nyomán olyan kapcsolatba kerülünk az életünkkel, mint előtte soha. És végül meg fogjuk találni a válaszokat, az igazán fontos kérdésekre.