Steiner Kristóf: „Már nem ahhoz mérem magam, hol vagyok ahhoz képest, ahol mások tartanak”

Hogyan definiálnád jelenleg magadat?

Már nem ahhoz mérem magam, hol vagyok ahhoz képest, ahol mások tartanak, hanem megértettem, hogy számomra az hozhat valamifajta megelégedettség érzést, ha elfogadom: az úton levés az én definícióm.

Úton levő emberként van egyáltalán állandó otthon érzeted?

Amikor öt évvel ezelőtt ideköltöztünk Methanára Izraelből, akkor még abszolút megvolt bennem is az, hogy valamitől várjam a megoldásokat. A lakásunk kifestésétől a teljes harmóniát, a párommal, Nimivel való megismerkedésünktől kizárólag a folyamatos támogatást és a kölcsönös pozitív energiák áramlását. De az ilyen eltúlzott nagy elvárásokban csak csalódni lehet. Így a megérkezettség számomra inkább azt jelenti, hogy megértem, hogy még a halálunkkal sincs megérkezettségünk.

Ez nem azt jelenti, hogy sehol sem éreztem magam otthon. Az a 200 éves kőház – aminek a felújítását három évvel a megvásárlása után éppen most fejeztük be – az első olyan igazi otthonunk, ahol saját magunk döntöttünk el mindent. Az a vitorlás hajó, amit a válásom után béreltem nyolc évvel ezelőtt, szintúgy az otthonom volt. Nem hiszek abban, hogy otthonokat váltani és változtatni az gyökértelenség lenne.

A kabbalában van egy bizonyos életfa szimbólum, aminek a gyökerei a levegőben vannak: vagyis bár mindig minden a gyökerekből fog táplálkozni, attól függetlenül mozgathatóak.

Ha tradicionálisan nézzük, akkor a kényelem, a biztonság, az egyfajta személyes esztétikum, a gasztronómiai élményeknek a helyszíne azok, amik rendkívül fontosak ahhoz, hogy meg tudjam tapasztalni a valódi otthont. Illetve a barátok és a család jelenléte, a szerelmemmel való összebújás, és most már a hat cicánk is, akik itt élnek velünk Görögországban.

Valóban minden mulandó, ahogy a szüleid mondták neked?

A minden mulandó a buddhizmus alapvető gondolata. Nem arról szól, hogy semmit nem veszünk véresen komolyan, hanem épp ellenkezőleg: a buddhizmus komoly felelősségre tanít a jelennel kapcsolatban.

A jelen az, ami el fog múlni, és az egyedüli, ami örökre megmarad, az a karma: amit teszünk – legyen az pozitív vagy negatív –, visszatér hozzánk, illetve elhiszem, hogy az előző életekből ránk maradt életfeladatokon is keresztül kell mennünk. De egyszerre hiszek a szabad akarat fontosságában, és abban, hogy a saját sorsunk irányítói valójában csak mi magunk lehetünk.

Hiszem, hogy ha nem lenne mulandóság, akkor nem lehetne változás sem, és persze nekem is sokszor meggyűlik a bajom vele, mert az ember hajlamos könnyedén beleszokni egy adott szituációba. Azonban az az igazság, hogy az élet már csak így működik: ha mi magunktól nem változtatunk, akkor előbb-utóbb belekényszerülünk abba, hogy változtassunk. Hajlandóság nélkül csak fájdalmasabb lesz.

Létezik olyan tanítás, amit az eddigi életed kiemelkedő pontjának tekintesz?

Sokáig nagyon túlzott személyiség voltam, és túl sok mindenre rámondtam, hogy az a legvalamilyenebb. Természetesen rengeteg ilyen pont van az életemben, amik nem összemérhetőek, viszont egyformán és mégis teljesen másképpen nagyon fontos fordulópontok a számomra. Például, amikor kétévesen leforráztam magam forró tejjel, és hónapokig egyedül voltam kórházban, vagy ilyen volt a szüleim válása is.

Minden, amit a drámatagozatos Vörösmarty Mihály Gimnáziumban megtanultam az önkifejezésről és az exhibicionizmusom helyén kezeléséről, illetve, hogy ezekkel mit tudtam kezdeni a VIVA TV képernyőjén. Az édesanyám halála és Özge kutyám, akinek élete és halála felelősségre tanított. Az előző házasságom, majd válásom.

Az, hogy nyitott maradtam a szerelemre, hogy esélyt adtam a Nimivel való kapcsolatomnak: mindazt, amit ezen keresztül tanultam, tanulok a mai napig. A terápia is rengeteg változást hozott az életembe.

Az Adom a napom kapcsán írtad egyszer, hogy feljöttek benned olyan érzések, amik által emlékeztetve vagy arra, miért is nem akartál a médiaközegben maradni…

Igen, akik eléggé ismernek, ők rögtön kiszúrták, hogy az Adom a napom esti beszélgetése során már nem voltam olyan felszabadult, mint azt előtte megszokhatták tőlem. Ennek az oka egy azóta sikeresen eltávolított PR baklövés volt, ami miatt akkor abban a helyzetben úgy éreztem magam, mint sok kereskedelmi TV-s műsor kapcsán.

Hogy a média sok esetben mennyire visszaél azzal, hogy szívvel-lélekkel jelen vagy a műsorukban, a legnagyobb bizalmi körbe invitálod meg a nézőket és a stábtagokat, őszintén vállalsz mindent, és mégis megpróbálnak olyan korábbi kinyilatkozásokhoz visszanyúlni, melyek a hitük szerint még több nézőt fog generálni. Sosem értettem a clickbaitet, hiszen újságíróként és médiafogyasztóként is mindig azt hittem, hogy ennél őszintébbnek kell lennünk.

Nekem a tavalyi évem elég komoly mentális megreccsenéssel járt, ami után el is kezdtem újra terápiára járni. Ezért, amikor az Adom a napomat forgattuk, még sokkal törékenyebb voltam, mint most, és egyszerűen nehéz volt teljes valómban jelen lenni az interjú alatt.

Ez mind nem azt jelenti, hogy soha többé nem vállalok el kereskedelmi TV felkérést, és azt sem jelenti, hogy nem fogok még jó párszor hasra esni ebben, de remélem, hogy egyszer evidenciává válik ebben a műfajban, hogy senkit sem szabad elárulni a nagyobb nézettség kedvéért.

Mikor kezdett el megváltozni benned az, ahogyan a saját testeddel bánsz? Illetve, hogyan állunk a férfiak érzékenyítésével ebben a témában?

Hízásra hajlamos tini voltam, akit nagyon bedarált a nullás méret kultúra, ami a 90-es években indult és a 2000-es években kulminált. Ehhez hozzájöttek a mentális problémáim, ami együtt eredményezte a bulimiát, és körülbelül csak az elmúlt 8 évben mondhatom azt, hogy nemcsak tünetmentesnek, hanem gyógyultnak is tartom magam.

A saját elfogadásomban mindenképpen az elvonulásaink segítettek, főleg, amikor kitaláltuk: évente kétszer tartunk Men’s Retreatet, ami kizárólag csak férfiaknak szól. Elkezdtünk beszélgetni arról, hogy mit is jelent ma férfinak lenni. Hogy hogyan tudunk eltávolodni a toxikus maszkulinitástól, a patriarchális társadalomtól, amitől bár a nők sokkal jobban szenvednek, minket, férfiakat is mélyen érint.

A nők sokkal érzékenyebbek a saját egyéni- és társadalmi fejlődésükkel kapcsolatban, azonban a férfiak is kezdenek ébredezni. Személy szerint fontosnak tartom, hogy azokat a szexista poénokat, amiket azonnal meghallunk, ha nők ellen szólnak, azokat ne engedjük meg magunknak a férfiak ellen se.

Értem, hogy jelenleg olyan fontos kérdések, mint a béregyenlőtlenség kérdése abszolút prioritás, de attól még igenis törekednünk kell arra, hogy társadalmi szinten azt is elfogadjuk: ahogyan nem kell minden nőnek S-es méretre törekednie, minden férfinak sem kell férfi XL-es méretűnek lennie.

Esetedben mindig úgy tűnt – akár öltözködés terén is –, hogy nem léteznek szabályok a saját magunk hitrendszere nélkül.

Sylvia Plath mondta egyszer, hogy nagyon nehéz egy életben megmaradni, amikor annyi minden lehetnénk. Bizonyos életszakaszunkban teljes monogámiában boldog és kiteljesedett személyek lehetünk, máskor szabadosabbak vagyunk. Szerethetünk annyira egy fix munkát, hogy életünk küldetésének érezzük, máskor pedig felcsapnánk digitális nomádnak. Szerintem ez, hogy nem kell feltétlenül pregnáns módon választanunk, a divatra is igaz, és én különösen szeretek játszani a divattal.

Van, aki azt mondaná, hogy valójában nem találtam meg a saját identitásom, hiszen, aki megtalálja a saját esztétikai gerincét, az már nem hintázik különböző irányokba. Én nem hiszek ebben. Vannak napok, amikor bármiféle indok nélkül, itt a falunkba tett sétáláskor zakót és gombos inget viselek. Másnapokon, amikor éppen Athénba megyünk színházba, akkor egy feltűnő overállt veszek fel, de van olyan is, amikor három napig ugyanabban a tréningnadrágban vagyok itthon és kertészkedem, vagy épp a cikkeimet írom.

Ha tényleg önazonosnak látnak az emberek az öltözködésem kapcsán, akkor valószínűleg ez azért van, mert nem a társadalmi normák szerint öltözködöm. Szeretem a kicsit gendersemlegességnek is a határait feszegetni, és bár férfiként azonosítom magam, mégsem gondolok magamra úgy , mint akinek követnie kellene a tradicionális férfi viseleteket - ahogyan egy nőnek sem kell követnie az elvárást, mi nőies.

Egyébként Nimivel hiszünk a downsizingban, az elmúlt években abszolút tudatosan a kapszulagardróbra törekszünk: mind a kettőnknek van egy-egy bőröndje, amikbe az aktuálisan nem használt ruhák kerülnek, míg egy darab ruhasínen lógnak azok, amiket épp hordunk.

Bátorságnak látod manapság az önazonosságot?

Azt hiszem, igen, bátorság önazonosnak lenni. Ami elválaszt minket attól, hogy minden helyzetben merjünk valóban önmagunk lenni, és akár szabadon táncolni, mintha senki sem látna minket, azok saját magunk vagyunk. Meg természetesen a társadalmi konvenciók és elvárások. Viszont eljuthatunk oda, hogy ezeknek nem adunk hatalmat a fejünkben.

Hogyan alakult ki benned ez a fajta őszinteség, ami minden közösségi médiás felületen is megtalálható?

Ahogy megértettem azt, hogy ha őszinte vagyok a terapeutámmal, akkor sokkal többet profitálok belőle, úgy azt is megértettem, hogy én mint történetmesélő, sokkal őszintébben tudok szólni akkor, ha merek mélyebbre ásni saját magamban.

Elképesztően kritikus tudok lenni a saját online jelenlétemmel is. Bár igyekeztem az átlagnál mindig őszintébben kommunikálni, azért azzal is tisztában vagyok, hogy olykor engem is sikeresen bedarált egy-egy trend. Ha visszanézem az öt évvel ezelőtt feltöltött fotóimat, akkor megdöbbenek a manipuláció mértékén.

Nyilván ma is van olyan, hogy használom a „paris” filtert Instagramon, mert az éppen jobban áll a szemem alatti karikáknak, és az is előfordul, hogy rákattintok az IPhone-on található automatikus fotószerkesztésre, viszont azt már nem csinálom, mint régen. Már nem nagyobbítom meg a szemeimet, nem vékonyítom meg az arcomat sőt, a Reels videóimban is egyre inkább a valóságra törekszem. A manipulálás hosszútávon csak egy folyamatos elégedetlenségbe visz minket önmagunkkal szemben.

Mi a legtúlértékeltebb érzelem napjainkban, szerinted?

Amit manapság túlértékeltnek tartok, az az, amikor azt mondjuk egymásnak: Nem tisztelsz, mert ha tisztelnél, akkor nem így viselkednél. Abban hiszek, hogy a tisztelet az egy természetes velejárója a szeretetnek és az empátiának. Az, aki ösztönös tiszteletet ad az autentikus létezésével egy mindenkinek kijáró méltóság kapcsán, az nem szomjazza magát a tiszteletet.

Nagyon sokszor hallom, hogy néhányan nagyon durván rá vannak pörögve a késésre: anélkül, hogy bármi empátiát gyakorolnának, egyből elkezdjük felróni, hogy ha a késő tisztelné az időnket, akkor nem késett volna. Mások szerint nem tiszteli saját magát az, aki nem öregszik méltósággal, de szerintem az emberi méltóság alapja egyszerűen az emberi lét.

Ne kipréselni próbáljuk egymásból a tiszteletet, hanem legyünk empatikusak, megértőek, elfogadóak, befogadóak, bánjunk egymással szeretettel, figyeljünk oda és hallgassuk meg a másikat.

Ha valaminek köze van a tisztelethez, akkor az az, hogy meg merjük húzni azokat a határokat, amiket nem engedünk másoknak átlépni magunkkal kapcsolatban, de amiket mi sem lépünk át fordított helyzetben.

Jól leszel témakörben leszel szerző a GLAMOUR+ felületén. Miben lesz itt másabb a hangod?

Mindig van egy specifikus kommunikációs mód, amit az adott felületre viszek. Itt olyan írásokat szeretnék hozni, amik egyrészt semmiféleképpen sem klisészerűek, másrészt pedig nem azt akarják elhitetni, hogy az adott módszerek mindenkinek egyformán működnek. A mentális jólétről az egyik nagy tévhit szerintem az, hogy idővel megtaláljuk azt a módszert, azt a terapeutát, ami majd választ ad a kérdéseinkre, és onnantól kezdve már mindig jól leszünk.

De nincs ilyen, hiszen ahogy a világ, úgy a környezetünk és mi magunk is állandóan változunk: a mentális jólétet épp ezért állandóan hangolnunk kell egy folyamatos őszinteséggel saját magunk iránt. Olyan cikkeket szeretnék hozni a Glamour Pluszra, amik egyfelől mélyen őszinték, ugyanakkor mernek játékosak is maradni: egyáltalán nem egy húsbavágóan fájdalmas módját szeretném választani a kommunikációnak.