Spiritualitás vs. pszichológia - Melyikben bízhatunk és mire építsünk?

Bár első pillantásra a pszichológia és a spiritualitás fogalma talán távol áll egymástól, a céljuk nagyon is egy: a lélek tanulmányozása. Előbbi tudományos eszközökkel, utóbbi pedig egy szubjektívebb megélésen keresztül.

Ugyan a spirituális kategóriába sok mindent besorolhatunk, sokan a szó hallatára áltudományosabb területekre asszociálnak. Nem csoda, hiszékenyebb fogyasztók sokaságát tévesztették már meg szélhámosok próféciáik terjesztésével, hiedelemrendszerük és gyógymóduk reklámozásával.

Mindenesetre az ember évezredek óta nem csak fizikai, de lelki menedéket is keres a világban, legyen az egy templom, egy zarándokhely, egy közösség, egy mester tanításai. Manapság egyre kevésbé része a hétköznapjainknak a hittel való bárminemű tevékenység, az igény azonban nem szűnik meg belső világunk karbantartására. Pszichológushoz, coach-hoz járunk, olvasunk, önfejlesztő podcasteket hallgatunk. A kérdés, hogy ez elegendő-e.

A spiritualitás és a depresszió kapcsolata

„Miért van az, hogy a depressziós betegek idős korukra is sokadjára járják meg a klinika terápiáit, azonban a terápia nem segít rajtuk?” - tesz fel ilyen és ehhez hasonló kérdéseket klinikákon töltött gyakornoki éveiben egy amerikai klinikai szakpszichológus & kutató, Dr. Lisa Miller.

Évek leforgása alatt Dr. Millert egyre több jel vezette rá arra a vakfoltra, melyet látszólag kevesen tanulmányoztak kollégái közül, de elképzelhetőnek tartotta, hogy elemi része az emberi felépítésnek és fejlődésnek, ez pedig a spiritualitás. 2013-ban egy MRI-re épülő kutatás során meghatározó felfedezést tett: a generációkon átívelő depresszióra pozitív, gyógyító hatással volt a spirituális, szellemi hit. Nem placebo volt, hanem egy állandósult fiziológiai változás, agykérgi megvastagodás, ami jót jelent.

Kutatásából arra derül fény, hogy míg a depressziós agyban az évek során bizonyos területek elzsugorodnak, elvékonyodnak, azon egyének agykérge, akik hasonlóan depresszióval küzdöttek, de rátaláltak valamiféle hitre (amit egyáltalán nem kell egyházhoz csatolni), pontosan az iménti helyeken megvastagodottak és megerősödöttek voltak. Ennek hatása: kevesebb szorongás, depresszió, függőség, és több optimizmus, elszántság, rugalmasság, kitartóság és kreativitás.

Út a Pentagonba

Dr. Miller munkásságára az amerikai hadügy is felfigyelt, így a Pentagonnal is dolgozott együtt - az aggodalom okát az keltette, hogy a veterán katonák között duplájára nőtt az öngyilkosságok száma az Egyesült Államok lakosságának rátájához képest. Dr. Millertől kértek javaslatokat, új kiképzéséi módszerek, prevenciót és felépülést támogató programok kidolgozására.

2021-ben kiadta a „The Awakened Brain” című könyvét, melyben más úttörő kutatásokról is olvashatunk, kiegészítve felfedezéseit. De nem csupán tudományos listázásról van szó, a könyv tulajdonképpen egy memoár is. Így Miller privát életének fejezetei, terápiás beszélgetések, perspektívájának változásai teszik gazdaggá és meghatóvá a kötet szövetét. Írásában Dr. Miller felteszi a kérdést:

Nem lehetséges, hogy a depresszió és a spiritualitás egy és ugyanazon érme két oldala?

A megvilágosodás mint megoldás?

Dr. Miller nem teológus, így arra, mi áll az istenfogalom mögött, miért létezünk, nem tőle kapunk választ. Viszont annál több információval dúcolja alá a feltevést, hogy valóban létezik emberi agyi kapacitás a szellemi megvilágosodás megtapasztalására — hogy mi a megvilágosodás, arra könyvében találunk megfogalmazást, például a Zen buddhizmus formájában.

Eszerint megvilágosodni nem azt jelenti, hogy egy egyéni üdvözülést, megszabadulást keresünk, hogy kiváljunk a társadalomból egy (vagy több) istenség ítélete vagy egy misztikus hitrendszer által, hanem azt a felismerést, hogy egy emberi családba tartozunk mind, ez a család a bolygó élővilágának tagja, és hogy összeköttetésben élünk egymással.

Ez a felismerés támogatja azokat a cselekvéseket, amik ápolják és építik kapcsolatainkat embertársainkkal és a természettel, és melyekben értelmet lelhetünk individuális szinten is.

Depresszió, rágódás - hol a vége?

Dr. Miller egy szenior kollégájának, Dr. Susan Nolen-Hoeksema kutatását is felhozza, melyben a ruminációt, vagyis a rágódást vizsgálták. Felfedezték, hogy míg a nem depressziós egyénekben nem keltett negatív visszhangot az adott pillanatban megélt érzéseikről, hosszú távú céljaikról és érzelmeik jelentéséről „ruminálni”, addig a depressziós egyénekben ez a tevékenység beszippantotta őket, negatív értelemben.

A rágódás, ez az ismétlődő, passzív folyamat rontotta az emlékező képességüket, figyelmüket, motivációjukat és megoldói képességüket. Dr. Miller ezután elmeséli, hogy a kognitív viselkedésterápia alkalmazásakor is szembetalálta magát a rágódás szorító fogásával.

Bár a depressziós emberek is képesek pozitív gondolatokra, pusztán a habituális gondolatok megváltoztatása nem elegendő, ha az adott egyén nem képes kikapcsolni a ruminálást, és önreferenciálisan tekint az életre, illetve, ha minden emberi kapcsolatra tranzakcionálisan tekint, jó és rossz interakciók sorozataként. Ezért kezdett el spirituális megközelítésű terápiát kidolgozni, aminek során azt tapasztalta, mélyrehatóbb gyógyulást tudott elérni.

Fontos megjegyezni, hogy a szakpszichológus sohasem degradálja a klasszikus terápiát vagy a gyógyszer használatot, és hangsúlyozza, a gyógyszeres kezelés is megoldás lehet — egyénfüggő, mely megközelítés, terápia a legalkalmasabb. A lényeg azonban egy és ugyanaz, még ha az eszközök el is térnek: segítséget kérni sodródás helyett fontos első lépés a gyógyulás felé.