„A legkedvesebb ország, ahol valaha jártam” - Túl sok lett számukra a nagyvárosi impulzus, ezért belevágtak és a skót tengerpartra költöztek
Gyakran ábrándozom arról, hogy egy szép napon összecsomagolok és elköltözöm Skóciába, hogy a szeles tengerparton éljek egy házikóban, örvendezzek, ha végre előbújik a nap és amikor csak tehetem bevessem magam a végtelen, vad tájba. Eddig még nem volt hozzá bátorságom.
Viszont Ilyés Timiéknek igen, akik másfél éve nekivágtak a kalandnak. Milyen elhagyni az otthont és új gyökeret ereszteni? Mik a nem várt nehézségei látszólag barátságos skót vidéknek? Egyáltalán milyenek a hétköznapok egy teljesen új életben? Timi világába érdemes bepillantani különösen, ha te is néha egy bőröndben találod az álmaidat.
Épp néhány igen húzós napon vagy túl Skóciában az erős viharok miatt. Hogy vagy?
Egy hét után végre lezuhanyozva, szóval szuperül! Komolyabbra fordítva a szót, egy, még Skóciában is ritkának számító, vörös riasztással ellátott viharon vagyunk túl, amelyet bár mi és a kis házikónk is rendben átvészelt, de a ház mellett lévő ferde villanyoszlop sajnos nem, így hét napig áram nélkül maradtunk. Tudtuk, hogy még így is szerencsések vagyunk, mert nem történt nagyobb baj, de azért a tél közepén fűtés, meleg víz, és gyakorlatilag fény nélkül létezni egy egészen más élmény volt, mint bármi, amit eddig átéltünk.
Érdekes volt megtapasztalni, hogy hogyan reagálunk, hogyan oldunk meg hétköznapi dolgokat, amelyek addig magától értetődőek voltak. Ha más előnye nincs is egy ilyen kellemetlen helyzetnek, egy biztosan akad: az ember ilyenkor ismerkedik meg a saját találékonyságával és alkalmazkodóképességével igazán.
Beleszerettek Tenerifébe, hétszer nyaraltak ott, mielőtt végleg kiköltöztek volna
Kezdjük az elején, hogy kerülsz a világ egyik legszebb országába?
Azt hiszem a tudatosság és a véletlen közös szerelemgyereke nekünk ez a Skóciába költözés. A húszas éveim vége felé rádöbbentem arra, hogy a környezet, amelyben töltöm a mindennapjaimat, minden próbálkozásom és erőlködésem ellenére is olyannyira áll távol attól, amit szeretek és amiben jól érzem magam, hogy ha nem változtatok valamin, a mindennapos rosszkedv csak tovább fog fokozódni.
A párom időközben munkát keresett, és arra gondoltunk, ha már környezetváltozást szeretnénk, akkor ennél megfelelőbb időszak nem is lehetne arra, hogy nagyobb kalandba vágjunk. Nagyjából megterveztük, hogy mely országok jöhetnek szóba, majd ő el is kezdett munkát keresni a kiszemelt helyeken. Alig telt el néhány nap, és Skóciából vissza is szóltak neki, majd kapott egy állásajánlatot. Gyakorlatilag felfogni sem teljesen sikerült, de viszonylag rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, belevágunk.
Meséltél a nagyvárossal járó örökös rohanásról, stresszről, impulzus sokkról. Mi volt az a pont, amikor azt érezted, ideje változtatni?
Az erdélyi, csendes, fenyvesek közti, kis közösségben eltöltött gyermekkorom után óriási változás volt Budapestre költözni. Mindig is éreztem legbelül, hogy csak nagyon kevés dologban passzolok egy nagyvárossal, de sokáig tartott teljesen összerakni, mit is szeretnék igazán. Először magam sem értettem miért, de a kiköltözés előtti évben egyre erősebb szorongás tört rám, amikor sok ember között kellett időt töltenem, és ez olyannyira elfajult, hogy több eseményről, összejövetelről is már-már pánikszerűen menekültem haza.
Nem voltam jól, addigra már fizikailag sem. Ekkor vált világossá, hogy olyan sokáig erőltettem magamra a nagyvárosi életet, olyan sokáig ültem órákat a dugóban nap mint nap, keltem és feküdtem a villamosok csörömpölésére, dolgoztam úgy, mintha semmi más nem számítana, hogy nem csak az agyam, a lelkem, hanem a testem is belefáradt az örökös rohanásba. Azt hiszem ez volt az az időszak, ami rávilágított arra, hogy a változás nem választás kérdése lesz, hanem egy kötelező lépés, amit meg kell tennem magamért.
