Ami nem öl meg, az tényleg megerősít? Mindent a poszttraumás fejlődésről és a rezilienciáról

A harmadik csoportot ugyanígy megijesztették, viszont újra és újra, nem hagyták őket megnyugodni, azaz folyamatosan retraumatizálták őket (hát igen, mindent a tudományért). Mindezek után azt vizsgálták, hogy az egyes csoportok mennyire messze úsznak el egy medencében. Mit tippelünk?

A legtöbbek első gondolata az, hogy nyilván az első csoport úszott legmesszebbre, hiszen velük nem történt semmi rossz. De mégsem ez volt a tapasztalat: ezek a kacsák addig úsztak, amíg el nem fáradtak, és ott megálltak. A harmadik csoport, szegények, nem is úszott egyáltalán. Viszont a második! Ők elúsztak addig, amíg el nem fáradtak, ott megpihentek, de később úsztak tovább — hiszen ők már megtapasztalták, hogy bár történnek rossz dolgok, de ezekből fel lehet épülni.

Persze bármennyire is érdekes, nyilván nem a kacsákról akarunk itt beszélni, hanem arról, hogy azok a közkeletű bölcsességek mennyire igazak, hogy „teher alatt nő a pálma“, illetve „ami nem öl meg, az erősebbé tesz“. Valóban így van ez, és ha igen, milyen körülmények között van ez így? A legtöbben már hallottunk a poszttraumás stresszről (PTSD), de a poszttraumás fejlődés (post-traumatic growth, PTG) talán még kevésbé ismert fogalom.

A gondolat maga természetesen nem új: már a legősibb mítoszokban is szerepel a hős, aki a nehézségekből megerősödve, bölcsebben kerül ki és tér haza, viszont az utóbbi években már rendelkezésünkre áll a tudományos megfogalmazása, magyarázata is mindennek.

Stephen Joseph amerikai pszichológus az Ami nem öl meg (What Doesn't Kill Us) című, a poszttraumás növekedésről szóló könyvében egyenesen ezt írja: „…ez az egyik legizgalmasabb a klinikai pszichológia közelmúltbeli eredményei közül, mert azt ígéri, hogy gyökeresen megváltoztatja a traumáról alkotott elképzeléseinket — különösen azt az elképzelést, hogy a trauma elkerülhetetlenül sérült és diszfunkcionális élethez vezet."

De mi is a PTG?

Richard Tedeschi és Lawrence Calhoun kutatása az Észak-Karolinai Egyetemen volt talán az első úttörő munka e tekintetben. Traumatúlélőkkel beszéltek, kezdetben gyászoló szülőkkel, majd olyanokkal, akik elvesztették életük párját, vagy súlyosan megsérültek, emellett ráktúlélőkkel, veteránokkal, foglyokkal.

Ezek az emberek újra és újra megosztottak egy (akkor még) zavarba ejtő gondolatot: bár nyilván nem örültek annak, hogy át kellett élniük, amit átéltek, mégis úgy érezték, hogy a nehézségek végül jobbá tették az életüket, összességében gazdagodtak belőlük.

Jobb szülőkké, jobb partnerekké és együttérzőbb barátokká váltak, új életcélt fedeztek fel vagy spirituálisan növekedtek. Tedeschi és Calhoun öt nagy területet tudtak ez alapján meghatározni, ahol a viszontagságok akár akaratlanul is személyes növekedéshez vezethetnek. Ilyen a személyes erő, annak felismerése, hogy sokkal reziliensebbek, rugalmasabbak, bátrabbak, mint hitték.

Megváltozhatnak a prioritások, lehetővé téve számukra, hogy értékeljék az egyszerűbb örömöket és pillanatokat is, amelyeket korábban természetesnek vettek, vagy hogy általában jobban megbecsüljék az életet. Erősödhetnek a személyes kapcsolatok, a szeretteikkel való kötelékek, az emberek új utakat és lehetőségeket fedezhetnek fel az életükben, és a spiritualitáshoz (nem feltétlenül a valláshoz, sőt) való viszonyuk is mélyebbé válik.

Tedeschi becslése szerint a körülményektől függően a túlélők harminc-hetven — egyes esetekben akár kilencven — százaléka tapasztalja a poszttraumás növekedés legalább egy aspektusát. Ezek a krízisek megrendítik alapvető meggyőződéseinket, arra kényszerítve bennünket, hogy újragondoljuk a viszonyunkat magunkkal, a világgal, a kapcsolatainkkal.

„De fontos világossá tenni, hogy nem mindenki tapasztalja meg a növekedést, és nem azt akarjuk mondani, hogy a traumatikus események jó dolgok lennének. Nem azok" — mondja.

„Ez a növekedés paradoxona: az emberek sebezhetőbbé, ugyanakkor erősebbé válnak." (Érdekesség, hogy bár bizonyos szerzők eleinte megkérdőjelezték, hogy a PTG valós-e, vagy csak „képzelt“, az újabb kutatások valóban ki tudtak mutatni valódi eltéréseket az illetők agyi aktivitásában, sőt még a gének kifejeződésében is.)

Mi a reziliencia?

A reziliencia, vagy rugalmasság az utóbbi időben egyre többet említett, egyre divatosabb fogalom az ismeretterjesztő könyvekben is, és mivel szoros a kapcsolata a poszttraumás növekedéssel, talán érdemes itt megemlíteni. Ez az a képesség, hogy megbirkózzunk a kudarcokkal, nehézségekkel (és itt hangsúlyozottan nem csak a „nagy T-s“ traumákra gondolunk), és felépüljünk belőlük.

Nem arról van tehát szó, hogy elkerüljük a fájdalmas helyzeteket, magát a fájdalmat, a szorongást és egyebeket — sokkal inkább arról a képességről, hogy a viszontagságok ellenére is képesek vagyunk talpra állni, alkalmazkodni és lelkileg gyarapodni. Nem a viszontagságok ellenére, hanem éppen ezeknek köszönhetően. A rezilienciát vizsgáló kutatások meg is határozták azokat tulajdonságokat, amikkel a reziliens emberek rendelkeznek.

Ilyen például a „túlélő-mentalitás“, azaz hogy úgy tekintünk magunkra, hogy még a nehéz helyzetekben is képesek vagyunk kitartani és továbblépni. (A korábbi hasonló tapasztalataink pedig ezt erősítik, gondoljunk csak a kiskacsák második csoportjára.) Segíti a rugalmasságot, ha hatékonyan tudunk a saját érzelmeinkhez hozzáállni, azaz megértjük, hogy bármilyen erős és/vagy negatív egy érzelem, ezek átmenetiek, meg tudjuk élni, és tovább tudjuk engedni őket.

A reziliens személyek hisznek abban is, hogy a cselekedeteik befolyásolják az eredményeket, vállalják a felelősséget értük, és aktívan keresik a megoldásokat. (Mindezt racionálisan és gyakorlatiasan.) És végül, de nem utolsó sorban kimutatható bennük az önegyüttérzés magasabb szintje, azé a képességé, hogy kedvesen, vagy legalább türelmesen bánjunk önmagunkkal, különösen a kihívásokkal teli időszakokban.

Az alapvető kérdés tehát nem az, hogy találkozunk-e szenvedéssel — mert hát mindannyian találkozunk, ahogy sokszor idézik: az élet maga traumatikus. Pema Chödrön buddhista tanító szerint inkább az a lényeg, „hogy hogyan dolgozunk a szenvedéssel, hogy az a szív felébredéséhez vezessen, és ahhoz, hogy túllépjünk a berögzült nézeteken és cselekedeteken, amelyek állandósítják ezt a szenvedést.“