előfizetésem
Hírlevél
A pihenés mára bűntudattal kevert luxuscikké vált a szemünkben, és ez óriási baj
Mikor lett szégyellnivaló a pihenés? Miért érezzük úgy, hogy ha nem pörgünk folyamatosan, akkor lemaradunk? A pihenés régen természetes volt, ma már bűntudattal kevert luxuscikk. A világ azt sulykolja, hogy mindig elérhetőnek, hasznosnak és produktívnak kell lennünk – de meddig bírjuk még? Miért hagyjuk, hogy mások diktálják, mikor állhatunk meg? Talán itt az ideje visszakövetelni azt, ami a legnagyobb értékünk: saját magunkat.
Emlékszel, amikor utoljára nyugodtan üldögéltél egy kávé mellett, csak úgy, céltalanul? Vagy mikor olvastál egy könyvet anélkül, hogy közben fél szemmel az e-mailjeidet figyelted volna? Az „énidő” egykor természetes része volt az életünknek, mára azonban ritka kiváltsággá vált. Egyre kevesebb időt szánunk önmagunkra, és sokan már bűntudatot is éreznek, ha egy kis időre kiszakadnak a mókuskerékből. De vajon miért? Hogyan jutottunk el oda, hogy a saját nyugalmunk luxuscikké váljon?
A „mindig elérhető világ” börtöne
A digitális forradalom hatalmas lehetőségeket adott a kezünkbe, de cserébe elvette tőlünk a csendet. A munkahelyek elvárják, hogy folyamatosan elérhetők legyünk, a közösségi média azt sugallja, hogy ha nem posztolsz, nem is létezel, a nonstop érkező értesítések pedig állandó készenlétben tartanak minket. Az énidőhöz viszont kell egy szünet, egy „offline” állapot, de ezt egyre kevesebben engedhetik meg maguknak.
„A túlzott online jelenléttel könnyen egy algoritmusok által alakított digitális burokba zárhatjuk magunkat, amely folyamatosan azt kínálja, ami leköti a figyelmünket – így könnyen beszippanthat, és észrevétlenül azt okozza, hogy nem vagyunk jelen a hétköznapi tevékenységeinkben. Ha állandóan a digitális térbe menekülünk – akár utazás, étkezés vagy várakozás közben –, azzal megfosztjuk magunkat a jelenlét lehetőségétől. Pedig ezek az apró, hétköznapi pillanatok is hordozhatnak felismeréseket, segíthetik gondolataink rendezését, vagy lehetőséget adhatnak arra, hogy mélyebben kapcsolódjunk önmagunkhoz vagy másokhoz” – fejtette ki László Szandra pszichológus.
Miért nem elég a self-care, amit az Instagram mutat?
Amit ma sokszor üresjáratnak nevezünk, valójában kulcsfontosságú része a belső folyamatainknak a szakértő szerint. Az agy optimális működéséhez is elengedhetetlenek ezek az időszakok, amikor nem terhel minket folyamatos információáradat. Ilyenkor az idegrendszerünk a háttérben is aktívan dolgozik: feldolgozza a tapasztalatainkat, konszolidálja az emlékeket, és hozzájárul a mentális és fizikai regenerációnkhoz.
A közösségi média azt sugallja, hogy mindenki más tökéletes életet él – és közben folyamatosan elfoglalt. A posztokban mindenki éppen valami „fontosat” csinál: dolgozik, utazik, sportol, tanul. Egyetlen képen sem látunk valakit, aki csak ül és bámulja a felhőket, mert az nem „érdekes”. A pihenés így egyre kevésbé tűnik értékesnek, hiszen a világ azt üzeni: aki nem pörög, az lemarad.
Dolgozom, tehát vagyok – A produktivitás illúziója
Manapság a „produktivitás-fétis” és az állandó hajtás felemészti napjainkat. A modern társadalom egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben minden eddiginél gyorsabban élünk, soha nem érezzük magunkat elég produktívnak. Ha nem csinálunk „hasznos” dolgokat, úgy érezzük, elvesztegetjük az időt. Egy csendes délutáni séta? Haszontalan. Egy órányi olvasás? Időpazarlás. Inkább dolgozunk, szervezünk, tervezünk, mintha attól függne az életünk, hogy mennyi mindent zsúfolunk bele egy napba.
Pedig a minőség sokkal fontosabb, mint a mennyiség. A modern társadalmakban az egyén értékét sokszor a teljesítménye határozza meg. A szakértő véleménye szerint, a kapitalista rendszer folyamatos növekedésre épül, és ez a gondolkodásmód egyéni szinten is belénk ivódik: mindig hasznosak akarunk lenni, többet elérni, hatékonyabbak lenni. Másrészt, azért érezhetjük az énidőt „haszontalannak”, mert nem látjuk az összefüggést az énidő és a számunkra hasznos dolgok között.
A világ legegyszerűbb dolgának tűnik, mégis rettentő nehéz - az édes semmittevés művészete
Pedig ez nem jelenti azt, hogy ilyen összefüggés ne létezne. Például ha valaki többet pihen, türelmesebb tud lenni másokkal, kiegyensúlyozottabbá válik, vagy egyszerűen több oldalról tud megközelíteni dolgokat. „Ami igazán gyökere lehet az egész problémakörnek az az énidő fogalma. Már maga egy szétválasztásra épül: „én és a munkám”, „a munkám és az énidőm”. A Zen filozófia nagyon érdekes ebből a szempontból, mert teljesen másképp közelíti meg a munkát, a produktivitást és a pihenést, mint a nyugati gondolkodás” – emelte ki László Szandra.
A Zen alapvetően nem választja szét a munkát és a pihenést, hanem arra tanít, hogy bármit is csinálunk, legyünk benne teljesen jelen. Egy csésze tea elkészítése, egy séta a kertben vagy akár a ház takarítása is lehet ugyanolyan értékes a szakértő szerint, mint bármilyen más, nagy teljesítmény – ha teljes figyelemmel végezzük. Ez a tudatos hozzáállás segít abban, hogy ne csak a célra koncentráljunk, hanem magára a cselekvésre is, mert hasznosság ide vagy oda, önmagában a jelenlétnek van értelme.
Mikor valaki azt mondja, hogy nem csinált semmit egy délután, a reakció gyakran: „Milyen szerencsés vagy, nekem erre nincs időm!” Mintha a pihenés valami luxusjószág lenne, amit csak kiváltságosok engedhetnek meg maguknak. A társadalom megtanított minket arra, hogy az önmagunkra fordított idő önzés. Pedig ha nem töltjük fel a saját energiaraktárainkat, hogyan tudnánk bárki másnak segíteni?
A mentális egészség ára
Időt fordítani magunkra nem csupán egy kellemes extra, hanem alapvető szükséglet. Ha folyamatosan a maximumon pörgünk, előbb-utóbb kiégünk, szorongunk, vagy éppen depresszióssá válunk. Ez az idő lehetőséget ad az önreflexióra, a feltöltődésre, a kreativitás kibontakozására. Nélküle olyanok vagyunk, mint egy túlhajtott motor, amely előbb-utóbb leáll. A szakértő elmondta, hogy mivel sokak számára az „énidő” jelenti az egyetlen lehetőséget a kikapcsolódásra és az önmagukkal való kapcsolódásra, annak elhanyagolása hosszú távon könnyen kiégéshez vezethet.
A folyamatos teljesítés és a külső elvárásoknak való megfelelés mellett nem marad tér arra, hogy kibontakoztassuk és megéljük saját egyediségünket. „Ha azonban sikerül lebontani ezt a mesterséges szétválasztást, amely az önmagunkra fordított időt egy különálló szigetként kezeli, felismerhetjük, hogy a jelenlét nem korlátozódik erre – bárhol megélhető, akár munkavégzés vagy egy bolti sorban állás közben is –, és még akár élvezni is tudnánk ezeket a pillanatokat” – tette hozzá László Szandra.
A pihenés nem önzés, hanem az önmagunkról való gondoskodás egyik legfontosabb formája. A kérdés nem az, hogy „megengedhetjük-e magunknak” – hanem az, hogy milyen életet akarunk élni: olyat, amelyben folyamatosan mások elvárásai után rohanunk, vagy olyat, amelyben néha megállunk és élvezzük a saját társaságunkat is?
