előfizetésem
Hírlevél
Rákospalotától Moszkván át Kubáig, fordítástól a sajtműhelyig - Pásztó Eszter mesébe illő életét neked is meg kell ismerned
Pásztó Eszter egy budavidéki faluban él. Élete visszatekintve kész kaland Rákospalotától Moszkván át Kubáig, a vízépítő mérnökségtől, a fordító irodáig, de nyugdíjasként is nagyon aktív, széles látókörű, tanul, utazik. Rá aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy szabad, és örök fiatal. Jelenleg a Magyarországi Nemzetközi Sajtó Egyesület titkára, spanyolt tanít, fordít, és sajtműhelye van.
A Radnóti gimnáziumban érettségizett külvárosi lányként, és innen került 1967-ben Kijevbe orosz nyelvi előkészítőre egy nemzetközi kollégiumba, majd Moszkvába, egyetemre, a mérnöki karra. „A kollégium pocsék rossz volt, nem volt meleg víz, zuhany, négyen laktunk egy szobában. Az ember soha egy pillanatra sem lehetett egyedül. Az egyetem nehéz volt” – mond ja. Férjhez ment egy kubai csoporttársához, akivel bevallása szerint a szerelmen kívül a magány, az idegenkedés a szovjet rendszertől, és a nehézségek hozták össze.
Még ott megszületett a fiuk, akit kétéves koráig Eszter szülei neveltek. „Nem volt egyszerű terhesen rajztábla fölé hajolni, szülni, vizsgázni, és otthon hagyni egy újszülöttet” – meséli. Férje a diplomaosztás után hazament Kubába, ő pedig Magyarországra jött, hogy beszerezze a kiutazáshoz szükséges papírokat és elbúcsúzzon a szüleitől. Arról kérdeztük, hogyan alakult az élete, milyen döntései, milyen nehézségei voltak, és szerinte mit kell átadni a fiatalabb generációknak.
Marokkó, Nicaragua, Pakisztán - csak néhány példa, ahol a vidéki nők hatvan százaléka sem írni, sem olvasni nem tud, és a sor folytatható
Milyen volt Kuba? Miért jöttél vissza?
A kubai élet az első időben nyaralásnak tűnt, csupa karnevál, zene, tenger. Aztán rájöttem, hogy nehéz az élet. Mindent jegyre árultak, virult a feketepiac. Tömegközlekedés csak Havannában volt, sokszor voltunk áram és víz nélkül, amit a trópusokon nehéz elviselni. Amikor anyukám megbetegedett és haza akartam menni, csak nagyon nehezen sikerült kijár ni. A magyar követség nem volt túl segítőkész. Lehetett hallani koncepciós perekről. Több tényező játszott közre, hogy elhatározzam: nem maradok.
Az állandó nélkülözés meg az, hogy megfigyeltek az egyetemen, ahol tanítottam, be akartak szervezni ügynöknek. De az i-re a pontot az tette fel, mikor az egyik szomszédasszony sírva panaszolta, hogy két tizenhét éves fiát behívták katonának, és már fél éve nincs hír felőlük. Saját fiamra gondol tam, és azt mond tam, ez nem az én háborúm. Fogtam a gyerekeket, akkor már megvolt a lányom, és hazajöttünk. Mindkettőnk élete kerékbe tört a férjemmel, holott dolgozhattunk volna bárhol a világon.
Hogy kezdted újra itthon a két gyerekkel?
A visszatérés szörnyű volt. Apukám nemsokára meghalt. Állásom nem volt, a papírjaimra hónapokat kellett várni, a gyerekek nagyon nehezen illeszkedtek be. Apukám halála után a háztulajdonos, akinek a házában laktunk, lehetetlenné tette az életünket, nem mondhatott föl, mert nem velünk, hanem a kerületi tanáccsal volt szerződése. Akkor végre felvettek a Ganz Mávagba tervezőnek, később műszaki fordítónak. Egy, a budapesti pártbizottságon dolgozó barátnőm kijárt nekem egy kis tanácsi lakást Zuglóban.
Később dolgoztam az Ipari Minisztériumban, továbbtanultam és környezetvédelmi mérnök lettem. Mikor onnan kirúgtak, politikai okokból, átszervezés címen, önálló környezetvédelmi szakértő voltam hosszú ideig, amíg meg nem elégeltem a korrupciót. Most három dologgal foglalkozom egyszerre: egy nemzetközi szervezet titkára vagyok, sajtot készítek, és sajtversenyeken bíráskodom.
