előfizetésem
Hírlevél
Írtam egy levelet a gyermekkori énemnek, akinek túl hamar kellett felnőnie
Minden gyermeknek joga van boldog, gondtalan pillanatokhoz, de vannak, akik túl korán tanulják meg, hogy erősnek kell lenniük. Ők nem a játék örömét élik meg, hanem a felnőttek terheit csendben, magukra vállalva. De mi történik, amikor felnőnek, amikor végre elég bátorságuk lesz megélni saját életüket? Íme egy levél, ami annak a gyereknek szól, aki egykor magányosan tartotta össze a világot.
Egy gyereknek játszania kellene. Fára mászni, nevetve szaladni az udvaron, gondtalanul álmodozni a jövőről. De mi történik, ha egy gyermek túl hamar felnő? Ha az ő dolga lesz, hogy vigasztaljon, döntéseket hozzon, vagy megakadályozza, hogy a család végleg darabjaira hulljon? A parentifikáció az egyik legláthatatlanabb, mégis legmélyebb nyomokat hagyó jelenség. Nem kiabál, nem hagy látható sérüléseket, de belül felemészt. Egy gyermek, aki a saját szülei mellett szülővé válik, egyre nehezebb terheket cipel.
És amikor felnő, azt hiszi, ez az élet rendje. Hogy neki mindig erősnek kell lennie. Hogy az ő érzései nem számítanak. De vajon mit mondana ennek a gyermeknek az a felnőtt, aki végül lett belőle?
Kedves Kicsi Én...
Látlak. Látom, ahogy szótlanul figyelsz, amikor a felnőttek hangja megemelkedik, és próbálod kitalálni, hogyan csillapíthatnád a vihart. Látom, ahogy feszülten számolod a másodperceket a veszekedések között, próbálva megjósolni, mikor robban a következő szó, a következő tányér, a következő vihar. Este, amikor mindenki más már alszik, a plafont bámulva próbálod megérteni, miért érzed magad olyan fáradtnak, olyan nehéznek – pedig még csak egy gyerek vagy.
Látom, hogy milyen óvatosan lépdelsz a nappaliban, hogy elkerüld a feszültséget.
Látom, ahogy próbálsz megoldásokat találni olyan problémákra, amiket nem neked kellene megoldanod. Azt is, ahogy felnőtteknek járó terheket cipelsz a vékony válladon, mert senki más nem veszi magára őket. Csendben maradsz, hogy ne terheld meg a családodat a saját érzéseiddel, mintha azok kevésbé lennének fontosak, mint másoké.
De Kicsi Én, szeretném, ha tudnád: nem kellett volna így lennie! Nem neked kellett volna a felnőttek helyett megoldásokat keresned. Nem neked kellett volna megvigasztalnod az anyukádat, amikor sírt. Nem neked kellett volna csendben, háttérbe húzódva vigyázni, hogy ne legyél „túl sok”. Nem a te dolgod lett volna, hogy mindenki más jól legyen, miközben te magad egyre kisebb lettél.
Egyszer majd megtanulod, hogy nemet mondhatsz, hogy a saját szükségleteid is fontosak. Nem attól vagy szerethető, hogy másokat megmentesz. És amikor ez a pillanat eljön, talán először félelmetes lesz. De aztán felszabadító. És akkor végre azt mondhatod magadnak: „Nem kell többé mindent egyedül csinálnom.”
Parentifikáció: Hogy nőjön fel az, akit megfosztottak a gyermekkorától?
