Parentifikáció: Hogy nőjön fel az, akit megfosztottak a gyermekkorától?
Amikor egy gyerek idejekorán szülő szerepbe kényszerül, az ugyan pillanatnyi megoldást jelenthet a család működése szempontjából, de komoly terhet ró a gyermek jövőjére. A parentifikáció terhe alatt felnövő gyerekek gyakran olyan párkapcsolatokban kötnek ki, ahol újfent gondoskodó szerepet kell vállalniuk, de a karrierút-választásukra és az önértékelésükre is jellemző lehet az önfeláldozó attitűd. Érintettként hogyan léphetünk ki a parentifikáció árnyékából és szerezhetjük vissza az ellopott gyermekkort? Csököly-Ritzl Andrea pszichoterapeutával végig vettük a szülősítés mögött rejlő okokat és a gyógyulás sarokköveit.
„Bár a parentifikációnak sokféle megnyilvánulási formája lehet, mindegyikben közös, hogy az érintettek konstansan mások szükségleteit helyezik előtérbe, miközben nekik az az alapélményük, hogy mélységesen egyedül vannak és nem számítanak,” – válaszolja Csököly Ritzl Andrea pszichoterapeuta arra a kérdésre, mik a parentifikáció leggyakoribb „tünetei”.
A szakértő szerint a „szülősítés” megjelenhet például úgy, hogy az érintettek túl sok feladatot vállalnak magukra a munkahelyen, mert nehezen mondanak nemet, és nehezen húzzák meg a határaikat. (Jellemzően maximalisták, ennél fogva hamar eléri őket a kiégés, különösen, ha segítő szakmát választanak.) A baráti kapcsolatokban ők lehetnek azok, akik mindig meghallgatják és támogatják a többieket, míg az ő igényeik nem jelennek meg a kapcsolatban.
Párkapcsolati szinten pedig sokszor választanak olyan társat, akiről valami miatt gondoskodni kell. A parentifikáció tehát nemcsak a gyermekkorra, hanem a felnőtt viselkedésünkre és választásainkra is rányomhatja a bélyegét, egészen addig, amíg elkezdünk egy picit mélyebbre ásni. Le, önmagunkba.
A parentifikációról dióhéjban
Mielőtt mélyelemzésekbe bocsátkoznánk, érdemes megállni egy pillanatra, és definiálni, mit értünk parentifikáció alatt. A szakkifejezést arra az élethelyzetre használják, amikor a gyerek a saját szülője szülőjévé válik. A jelenség lényege, hogy a szülő az érzelmi éretlensége miatt nem képes ráhangolódni a gyermeke szükségleteire, ezért a saját igényeinek kielégítését várja a gyerektől. Magyarán: megnyugvást, támogatást és jólétet vár egy olyan helyzetben, ahol ezt neki kellene megadnia.
Káros elképzelés, hogy a gyerekszülés után a nő egyetlen szerepe az anyaság
A gyerekek – miután legnagyobbrészt a szülő visszajelzéseiből építik fel saját identitásukat – gyakran beleállnak a „játékba”: felvállalják a szülői szerepet, hiszen azért valamilyen jutalomban részesülnek. Legyen szó akár dicséretről, akár arról, hogy az átvett feladat elvégzéséért elkerülhetik a verbális vagy fizikai bántalmazást. Parentifikációról fizikai és érzelmi síkon is beszélhetünk: fizikai szülősítés során a gyermeket jellemzően olyan feladatokba vonják be, amelyek az életkorának nem megfelelők. (Például elvárják tőle, hogy besegítsen a háztartási munkákba vagy a kisebb gyerekek nevelésébe.) Érzelmi parentifikáció pedig akkor fordul elő, ha a gyereknek valamelyik szülő érzelmi szükségleteiről kell gondoskodnia.
„A diszfunkcionális működő családokban ez a kettő nem válik el élesen egymástól. Gondoljunk például egy szenvedélybeteg szülő gyermekére, akinek egyszerre kell átvállalni a konkrét ház körüli feladatokat (amiket függősége miatt gyerek szerepbe került szülő nem képes ellátni), de érzelmi támaszként is ott kell lennie a függő szülője számára” – magyarázza a pszichoterapeuta.
A szülő a bűnös?
Mielőtt ráhúznánk a szülőre a vizes lepedőt, érdemes megjegyezni, hogy egyik szülő sem úgy indul neki a gyermeknevelésnek, hogy azt várja a gyerekétől, hogy gondoskodjon róla. „A szülőt valamilyen érzelmi hiány hajtja bele egy olyan fajta kapcsolódásba, ahol a gyerek az ő támaszává válik, ahelyett, hogy ő nyújtana támaszt a gyereknek,” – magyarázza Csököly-Ritzl Andrea, aki szerint ez a mintázat különösen gyakori szenvedélybeteg családokban, ahol a szűk életközösség teljes létezése a függőség köré épül, a gyermek szükségletei pedig – mindeközben – láthatatlanok maradnak.
„Ilyenkor a gyerek létrehoz egy olyan kapcsolati stratégiát, amelynek az az alapja, ha alkalmazkodik a másik igényeihez, akkor talán kaphat némi figyelmet,” – ugyanakkor – hívja fel a figyelmet a szakértő – ami gyermekként a túlélést szolgálja, az felnőtt korban ellehetetlenítheti a kölcsönös kapcsolódások kialakítását. És itt buknak ki a csontvázak a lakatra zárt szekrényekből.
A feldolgozás nehézségei
Bár a cikk elején felsorolt „tünetek” alapján azt gondolhatnánk, könnyű felismerni a parentifikáció jeleit, óriásit tévedünk. A parentifikáció kitapogatását ugyanis rendszerint nehezíti, hogy az érintettek – a gyermekkori élményeik dacára – egy idealizált gyermekkorról szóló narratívát dédelgetnek magukban. A szakértő szerint az érzelmileg elhanyagolt felnőttek sokszor inkább azért mennek terápiára, mert gyakran elégedetlenek a kapcsolataikkal.
„Gyakori szcenárió, hogy nem igazán tudják megmondani, mi hiányzik, hiszen nincsenek tisztában a saját szükségleteikkel. A beszélgetések során aztán gyakran kibukik, hogy a szülőkkel való kapcsolatukról sokszor egy idealizált képet őriznek magukban. Ezzel nemcsak a szülőket, hanem saját magukat is védik. Legfőképp attól, hogy találkozzanak a saját, elhanyagolt, gyermeki részükkel, aki annyi fájdalmat hordoz magában,” – magyarázza a szakértő. Csököly-Ritzl Andrea szerint ezzel az idealizációval rendkívül óvatosan kell bánni a terápiában, hogy az illető csak fokozatosan találkozzon a realitással és a nehéz érzésekkel.
A „szülősített” gyermekkort megélt emberekben csak ritkán alakul ki az az önreflexiós folyamat, amelynek kapcsán képesek megfogalmazni a saját szükségleteiket. A pszichológus szerint ebben sokat segíthet a terápiás folyamat: amikor a terapeuta úgy tekint az értintettre, mint akinek érzelmi szükségletei vannak. „A terapeuta szemén keresztül aztán ő is elkezd magára így tekinteni és kapcsolódni a szükségleteihez,” – magyarázza Andrea. Nehezítő körülmény, hogy ahhoz, hogy az érintett ne csak tudja, hanem valóban érezze is, hogy neki joga van ezekhez a szükségletekhez, szükséges egy korrektív, kapcsolati élmény. „Ezt a terápiás kapcsolaton kívül azért nehéz megtalálni, mert gyakran olyan párt választanak maguk mellé, ahol az ő szükségleteik – újfent – láthatatlanok lesznek.”
A parentifikált emberek ugyanis hajlamosak arra, hogy újrateremtsék a gyermekkorukban megszokott környezetet: magyarán olyan emberrel kötik össze az életüket, amiről – ugyanúgy, ahogy anno a szülőről – nekik kell gondoskodniuk. „Gyakran látható, hogy a pár mindkét tagja érzelmi hiányokkal küzd, csak más módon küzdenek meg ezzel a hiánnyal. Míg a pár egyik tagja túlkompenzálja ezt a hiányt a másikról való gondoskodásban, addig a pár másik tagja megéli ezt a hiányt, és elvárja a másiktól, hogy emiatt gondoskodjon róla. Ezekben a kapcsolatokban létrejön egy olyan tartós felállás, ahol az egyik fél inkább szülői, a másik pedig inkább gyermek szerepben van.”
Ahhoz, hogy változás jöjjön létre, ki kell mozdulni ebből, – hívja fel a figyelmet a lényegre Andrea, aki aláhúzza: mindkét félnek felnőtt szerepbe kell kerülnie, hogy képesek legyenek felismerni és gondoskodni a saját szükségleteikről.
A gyógyulás folyamatában elkerülhetetlen, hogy szembenézzünk a valós gyermekkorunkkal, és annak minden fájdalmas érzésével. Bár a terápiás üléseken először gyakran a kielégítetlen szükségletek miatti düh jelenik meg, később az ellopott gyermekkor iránti gyász és szomorúság érzése is felbukkan. A szakértő szerint az ezekkel való szembenézés elkerülhetetlen, a terapeuta segítségével viszont egy jó mintát kaphatnak az érintettek arról, valójában milyen a szülői gondoskodás. Ha ezt be tudják építeni a mindennapjaikba, az az öngondoskodás alapjául szolgálhat.
A parentifikáció nyomai mélyek, de nem eltörölhetetlenek. A gyermekkori szerepzavar okozta mintázatok tudatosítása és a megfelelő segítség – legyen az terápia vagy támogató emberi kapcsolatok – lehetőséget adnak arra, hogy újra rajzoljuk életünk határait. A gyógyulás és a boldogabb, kiegyensúlyozottabb élet elérhető, feltéve, ha szembe merünk nézni a múltunkkal.