A legjobb tanácsot egy pánikbeteg adhatja, hiszen ő már több százszor átélte ezt, tudja azt, hogy mi segít és mi ront ilyenkor a helyzeten
A pánikbetegség egy teljesen kiszámíthatatlan, gyakran ijesztő és az élet minden területére hatással lévő egészségügyi probléma. Nem csak a pácienst érinti, hanem az egész környezetét, barátait és persze a családtagjait is. Bár kevesen beszélnek róla, amióta diagnosztizálták nálam, azóta rájöttem, hogy sokkal többen küzdenek vele, mint azt gondolnánk.
Tulajdonképpen mindenkinek van legalább egy ismerőse vagy rokona, aki szorongásos zavarral küzd, onnan pedig nem sok választ el bennünket a pánikrohamoktól. A betegség nagyon alattomos, terhet jelent mind az elszenvedőjére, mind a családtagjai számára. De vajon mit tehetsz akkor, ha tudod, valaki a környezetében rendszeres pánikrohamoktól szenved?
Mik is azok a szorongásos zavarok?
Ahhoz, hogy megértsd, mennyire fontos a betegek támogatása és segítése, tudnod kell, hogy mi számít szorongásos zavarnak. Ide tartozik a pánikbetegség mellett az agorafóbia (a pánikbetegség egy formája), a szociális fóbia, a kényszerbetegség, valamint a generalizált szorongás. Csak, hogy a leggyakoribbakat említsem. A szorongás valós és nem kitalált dolog.
Egy olyan testi-lelki zavar során egy fizikai reakció játszódik le a testünkben, amely megbénít, felborítja a lelki egyensúlyt és nem tudunk tőle nyugodtan gondolkodni, élni. Sokan túlzónak gondolják, gyengeségnek tartják, egy modern “betegségként” tekintenek rá, amit már mindenki elmondhat magáról. Pedig sok esetben nem is diagnosztizálják. Nálam több mint 10 éve állapították meg a betegséget. Azóta élek vele együtt és rájöttem, hogy bár vannak jobb időszakok, mindig ott lesz az agyam egy eldugott részében, hogy támadjon.
Már a szorongástól is szorongunk, merre van a kiút?
De megtanultam kezelni. Mára már a sok-sok rétegnyi szorongás egy része feloldódott, nem vár arra minden nap, hogy átvegye felettem az irányítást
. Tudom, hogy mi segít és már soha többet nem engedem neki, hogy a szakadék mélyére vigyem, ahonnan korábban évekig nem volt erőm kimászni. Már tisztán látom, hogy mi váltja ki, hogyan előzhetem meg azt, hogy elhatalmasodjon rajtam. De nem volt ez mindig így. Korábban nem is sejtettem, hogy honnan származik a menekülési kényszerem.
Ilyenkor próbálom magamat védeni attól, hogy az adott helyzetben ragadjak és mindenáron ki szeretnék törni belőle. Ez azonban nem arról szól, hogy felállok és elutazom külföldre. A menekülés nem helyhez kötött, sokkal inkább az érzelmeimhez. Ma már tudom, hogy a félelem béklyói helyett inkább a szabadságot választom. De vajon leküzdhető-e teljesen a pánikbetegség? Milyen hatással van ez a környezetemre?
Az elfojtástól a segítségkérésig
Számos cikket találhatunk az interneten azzal kapcsolatban, hogy mit tegyünk, ha egy ismerős, barát, rokon, valaki, akivel együtt élünk, pánikbetegségtől szenved. A legtöbb ilyen írás szakemberektől vagy pedig olyanoktól származik, akik értenek hozzá, találkoztak már vele, esetleg családtagként élték át, milyen egy szorongással küzdő emberrel együtt lenni. A valóság viszont az, hogy a legtöbb tanácsot pont egy pánikbeteg adhatja meg, hiszen ő már több százszor átélte ezt, tudja azt, hogy mi segít és mi ront ilyenkor a helyzeten.
Emlékszem, hogy a legrosszabb időszakomban édesanyám sem tudott velem mit kezdeni. Minden este meghallgatott, ott volt, támogatott, de egyszerűen nem láttam a kiutat. Pedig biztonságban voltam. Volt hol laknom, volt mit ennem, munkám, állataim, hobbijaim és mivel addigra már vállalkozó voltam, így a szabadidőmmel is saját magam rendelkeztem. Ilyenkor azt éreztem, hogy nekem semmi jogom ahhoz, hogy szorongjak, pánikoljak, hiszen sokkal jobb helyzetben vagyok, mint a legtöbb ember.
A valóság viszont az, hogy egy idő után már el sem akartam menni itthonról.
Féltem a változástól, hogy mi vár rám odakint és egyre jobban bezárkóztam. Tudtam azt, hogy ez nem segít rajtam, de nem voltam képes tenni ellene. Ekkor tudtam meg, hogy a szorongásos ember rendkívül érzékeny a környezetének változásaira, elvárásaira, nehezen hoz döntést, nem szívesen vesz részt olyan programokon, ahol ismeretlennek találkozhat.
Édesanyám rugalmasan reagált erre, ismert, tudta, hogy min mentem keresztül korábban. Többször voltam depressziós, küzdöttem szorongással, éltem meg olyan dolgokat, amit sok fiatal az én koromban csak 30-40 évvel később szokott. A rengeteg változás, ami az egyetem, a barátok hiánya, a munka, a levelező miatt jött, nem épült be a mindennapjaimba, sokkal több átalakulást hozott az életembe, mint amennyit én szerettem volna. Ekkor emlékeztettek rá itthon, hogy talán ideje lenne ismét terapeutához fordulni.
4-5 éven keresztül folyamatos pánikrohamoktól szenvedtem. Sokszor naponta több alkalommal bújtam el a munkahelyem mosdójában, mert nem bírtam tovább. Mire eljutottam oda, hogy az általam már jól ismert pszichiáter segítségét kérem, addigra több pszichológust, spirituális szakembert “elfogyasztottam”, de egyik sem tudott érdemben segíteni.
Terápia nem csak betegeknek
Mikor tehát újra szakemberhez fordultam, mert heteken át minden este sírtam, addigra körülöttem már mindenki belefáradt abba, hogy megpróbáljon ő maga segíteni. Pedig nem lehet panaszom arra, hogy nem hallgattak volna meg, nem érezték volna át a helyzetemet vagy nem tudták volna, hogy mit kezdjenek egy mentális problémával. (Abból volt bőven a családban.) Itt jegyezném meg, hogy terapeutára nemcsak annak van szüksége, aki szorong, hanem sok esetben a partnernek és a családtagoknak is.
Ő segíthet abban, hogy olyan módszereket és gondolkodásmódot alakítsunk ki, amivel nehézségekkel küzdő szerettünk problémája érthetőbbé és kezelhetőbbé váljon. Amikor a gyermekünk, a szüleink, nagyszüleink, testvérünk, párunk valamilyen betegségben szenved, akkor hajlamosak vagyunk megfeledkezni a saját igényeinkről. A terápia azonban biztosítja, hogy a segítő családtag ne csak a beteggel, hanem a saját lelki egészségével is foglalkozzon. Bele sem gondolunk abba, hogy ő ilyenkor min megy át és mennyire kifáradt mentálisan abban, hogy próbál megoldást találni a problémánkra.
Nem várhatjuk el még a legközelebbi családtagtól, szüleinktől, párunktól sem azt, hogy ő egyedül küzdjön meg a démonainkkal.
Természetesen jó, ha ott van, segít és támogat, de a pánikbetegséget nem egy gyógyszer vagy pár beszélgetés az szerelmünkkel vagy az édesanyánkkal fogja meggyógyítani. Én sokszor éreztem azt, hogy magammal rántok mindenkit körülöttem. Erre persze csak később jöttem rá, amikor már tisztább volt a helyzet. A pánikrohamok során csak az volt meg bennem, hogy szabadítson meg a gondolataimtól, amik szüntelenül ott köröznek a fejemben.
Nem csak rossz oldala van
Mivel mindannyian küzdünk valamilyen problémával, sok esetben komoly terhekkel, így nem szükségszerű, hogy a pánikbetegség terhet jelentsen egy párkapcsolatban vagy a családban. Általában a terhek tanítanak meg bennünket a bölcsességre, a türelemre, a megértése, segítenek abban, hogy kapcsolódjunk a másikhoz, hogy jobb emberré válhassunk.
Egy ilyen betegség képes elmélyíteni a családi kapcsolatokat, olyan közösséget alapoz meg, amelyek a nehézségek nélkül talán nem is valósulhatnának meg. Ha sikerül így tekinteni a pánikbetegségre, akkor abból sokat építkezhetünk, tanulhatunk és nemcsak mi, hanem az egész családunk. Nekem sokkal közelebbi kapcsolatom lett azokkal, akik akkor mellettem álltak és napi szinten látták, hallották, hogy min megyek keresztül.
Ettől függetlenül persze senkinek sem jó ezt átélni, de ahogy mondani szokták „minden jóban van valami rossz”. Most már azt gondolom, hogy a pánikbetegség nélkül ma nem lennék az, aki vagyok. Nem lennének olyan kapcsolataim, ötleteim, tanácsaim, nem indultam volna el egy olyan spirituális irányba, ami nemcsak megmentett, hanem a felszínen is tart és boldoggá is tesz.