Tényleg nem csak a húszéveseké a világ, ehhez azonban abba kellene hagynunk az öregedéstől való rettegést
Örök fiatalság? Kösz, nem! Ha ezt olvasod, és húsz éves vagy, akkor azt üzenem neked, hogy ez biztos, hogy nem marad így, de nem kell pánikolni!
Gondoltam, hogy ehhez a cikkhez olvasok egy kis szórakoztató irodalmat, úgyhogy megvásároltam Mireille Guiliano A francia nők nem ráncosodnak című önsegítő könyvét, mert nagyon viccesnek találtam a címét. Körülbelül negyven oldal után magamból kikelve hajítottam a sarokba. A könyvből ugyanis az derült ki többek között, hogy ahhoz, hogy „méltósággal” válj hetvenévessé három dologra van szükséged: pénzre, pénzre és pénzre.
Az írónő Dior ruhájában ücsörög ráksalátája fölött, és azon mereng, hogy mennyire szörnyű, hogy bizonyos barátnői – akik természetesen nem franciák, mert ugye a francia nők nem ráncosodnak – mennyire elhagyták magukat az évek során, mert nem sajátították el, azt a szemléletváltást, amely mellett roppant ködösen érvel véget nem érő monológjaiban. Azt mindenesetre sikerült kisilabizálnom, hogy a szemléletváltás egyik alappillére az egészséges táplálkozás, a másik pedig a drága bőrcipő.
Pedig mindenki öregszik
Ha az ember lánya beírja a Google keresőjébe, hogy „öregedés”, akkor olyan címekkel találkozik, mint „hogyan fordítható vissza az öregedés?”, „az öregedés első jelei. Mikor kell elkezdeni aggódni?”, illetve „8 tipp az öregedés ellen, amivel éveket tagadhatunk le”. Ha továbbkattintunk, akkor szemránckrémekkel és csodadiétákkal találkozunk. Nem nagyon jönnek szembe olyan cikkek, amelyek arról beszélnek, hogy a szemránc és a gravitáció okés, tök természetes folyamatok.
Az „anti-aging” kora végleg leáldozott - éljen a „healthy aging”, éljen az érett bőr!
Pedig ha erről is esne néhány jó szó, akkor lehet, hogy nem félnénk olyan nagyon attól, ami az egész életünket végigkísérte: hogy változunk. Úgyhogy essen most néhány jó szó erről is.
Mindenki plasztikáztat?
A plasztikai sebészet olyan szakma, amely nap mint nap szembesül a szépségnek és az idő múlásának társadalmi összefeszülésével. Ami meglepő, hogy bár a plasztikai sebészet részben a fiatalodni vágyó emberekből él, a szakmában dolgozó sebészek nem állítják, hogy képesek bárkit is megfiatalítani.
Dr. Krasznai Zsolt plasztikai sebész szerint például „irreális azt hinnünk, hogy egy műtét segítségével valaha is hasonlítani fogunk a tíz évvel ezelőtti önmagunkra. Fiatalító műtétek tehát ebben az értelemben nem léteznek, nem fiatalítunk, hanem arra törekszünk, hogy a klienseink saját koruknak megfelelően frissen távozzanak a kezelések után. A cél pedig nem az ifjúság, hanem az önbizalom visszaadása”. Dr. Krasznai szerint a plasztikai sebésznek kötelessége lebeszélni a pácienst a beavatkozásról, ha az teljesíthetetlen vagy értelmetlen dolgot kér tőle.
„Fontos felmérni a kliens pszichés állapotát, ha nem megfelelő, akkor nem szabad vállalni a kezelést. Sokszor a lebeszélés egyúttal lelki megnyugvást is jelent az illető számára: hiszen, ha a plasztikai sebész mondja azt, hogy nincs szükség a beavatkozásra, azt hajlamosak jobban elhinni az emberek, mintha más mondaná ugyanezt. Ugyanakkor a mi szakmánkban is vannak olyanok, akik pénzért mindent elvállalnak, és ez sokszor olyan torzulásokhoz vezet, amiket sokadszorra sem lehet teljesen helyreigazítani. Ilyenkor még az is előfordulhat, hogy a kliens elidegenedik a kezelt testrészétől.”
Dr. Krasznai azt is elmondta, hogy az esetek nagy részében nők vállalják a sebészi beavatkozásokat. Meglátása szerint ez azért van, mert a nők eleve igényesebbek magukra, mint a férfiak. De mi áll az igényességünk hátterében?
Szarkalábaink a társadalom tükrében – a szociálpszichológiai válasz
Tisza Kata öregedéskutató is egyetért abban, hogy a férfiak változásaival kapcsolatban a társadalom sokkal elfogadóbb, mint a nőkével. „A társadalom, amiben élünk, alapjaiban szexista, így a nők fő funkciójaként a szépséget és a termékenységet ismeri el. Ezek a funkciók az életkor előrehaladtával átértelmeződnek, így az idős nőket duplán szorítja háttérbe a társadalom: életkoruk és nemük miatt is. A férfiakkal szemben a fő elvárás a státusz és az anyagiak megteremtése.
A társadalmi státusz és az anyagi jólét pedig az életkorral gyarapodhat, és ez módosíthatja a férfiak öregedését kísérő stigmát.” A stigmatizáció oka pedig – ahogy ez általában a stigmatizációnál lenni szokott – a bizonytalanságtól való félelmünk. Tisza Kata szerint „az életkor alapján történő előítélet és diszkrimináció jelensége mögött szorongás munkál: az idős, elmúló ember és a test hanyatlásának a látványa tehetetlenségérzést vált ki bennünk, azt a kényelmetlen tudást, miszerint véget érünk egyszer, fogalmunk sincs mi lesz velünk és magunkra maradunk.
Ez annyira szorongató érzés, hogy az egyénnek azonnal védekeznie kell. Védekezés például, ha ezt az egészet tagadjuk, rejtegetjük, tabusítjuk, elutasítjuk, bántjuk vagy meghamisítjuk”. Tisza Kata arra a kérdésre, hogy milyen egyéni és társadalmi megküzdési módok vannak a diszkriminációval szemben, a következőt válaszolta: „a társadalomnak reálisabb, sokfélébb, azaz egyénítőbb üzeneteket kellene megfogalmaznia az idősödő korosztályról a sztereotípiák ellenében, ez kiemelt jelentőséggel a médián keresztül is történhet.
Továbbá meg kell szüntetni a társadalmi diszkriminációt – ez munkaügyi, egészségügyi vagy oktatásügyi kérdés –, és értelmes időskori szerepeket kell biztosítani az emberek számára – ez politikai. Az egyénnek pedig sajnos szembe kell mennie a társadalmi elvárásokkal, önelfogadást szükséges gyakorolnia, és fontos volna értékességét más dimenziókban is megélnie, mint például a fizikai teste. Fontos a közösségi élet, az identitás folytonosságát biztosító régi és új örömtevékenységek végzése. Ez okozhat védettséget és lehetőséget is nyújt a fejlődésre.”
Hernádi Judit válasza: Itt az ideje, hogy végre elkezdjünk élni!
„Tök jól vagyok” – mondja Hernádi Judit színésznő, és mi tagadás, ez is látszik rajta. Keveset gondolkodunk rajta, hogy tényleg minden életszakasznak megvannak a megélhető és kibontakoztatható előnyei, sőt, az idő múlásával egy csomó kellemetlenségtől is megszabadulhatunk. Hernádi Judit például azt állítja, nem igaz az a színházi közhely, ami szerint középkorú nőknek nem írtak jó szerepeket a drámaírók.
„Az igaz, hogy sokkal kevesebb a középkorú női, mint a középkorú férfi szerep. Ugyanakkor ezek a szerepek sokkal jobbak, mint amiket a fiatalok játszanak. Nincs is unalmasabb, mint naiv, elesett fiatal lányt alakítani. A mostani szerepeim sokkal érdekesebbek, mert mindegyik mögött ott van egy egész élet. Az ember az idő múlásával letesz egy csomó dolgot, amik addig rabul ejtették az életét. Mikor a híres, orosz rendező, Anatolij Vasziljev Szolnokon rendezte Osztrovszkij darabját, az Ártatlan bűnösöket, akkor a kollégáim nagyon izgultak, hogy meg tudnak-e neki felelni.
Én akkor arra gondoltam, hogy legrosszabb esetben majd azt kéri tőlem, hogy csináljak egy dupla hátra szaltót, amit nem tudok, és akkor ki fog derülni, hogy nem rám van szüksége. Van egy rakás dolog, amit nem tudok, de nem is akarok tudni, és egy csomó más, amit szeretnék tudni, de belátom, hogy nem megy. Önmagunk elfogadásában az segít a legtöbbet, ha figyelünk arra, mire vagyunk képesek és tisztában vagyunk a határainkkal.
Az életszakasz, amiben vagyok, nehéz, de egyszersmind felszabadító is: nem a jövőn görcsölök állandóan, és ezért tudok arra figyelni, hogy a pillanat, amit megélek, ne legyen felesleges. Az ember sokáig annak él, hogy megfeleljen. Bennem már nincs ilyen kényszer, helyette tanulom a megbocsátást azokkal szemben, akik elvárnák tőlem, hogy meg akarjak nekik felelni.
Az ember nem tud igazán szabad lenni, amíg vannak céljai, de ilyenkor – jó estben – már csomó mindenen nem kell aggódni: felnőtt a gyereke, nem függ tőle senki, nem küzd, hogy mindig szép és csinos legyen, a párja már valószínűleg nem fogja elhagyni, már nem kell küzdeni semmiért. Ilyenkor már éppen itt az ideje, hogy végre elkezdjünk élni."