Tíz dolog, amit harmincöt éves koromra megtanultam magamról és amit még nem
Be kell látnom, hogy az önismeret útjára lépni számomra nem ment/megy könnyen, de a harmincas éveim közepéhez érve egyre mélyebb felismerésekkel gazdagodtam magammal kapcsolatban. Az elmúlt időszak pozitív és negatív történései, a választásaim, a kapcsolataim és még sok minden más nyomán lassanként kulcsot kapok önmagamhoz, de vannak dolgok, amik a mai napig feladják a leckét.
Önbizalom, önértékelés
Sokáig nem voltam képes felnézni magamra, nem örültem igazán a sikereimnek, természetesnek vettem őket, az pedig, ha kudarc ért, teljesen kizökkentett. Nem beszélve arról, hogy bonyolult kapcsolatba kerültem testemmel és olykor a szingliségem miatt is magamat okoltam, bár talán ez utóbbi zavart a legkevésbé.
Később, szinte organikusan elkezdtem inkább befelé, mintsem kifelé dolgozni, sok minden kiírtam magamból, önjutalmazásba fogtam, másként tekintettem a munkámra, így az önbizalmam és önértékelésem jelentősen javult. Ugyanakkor még mindig van, hogy túl szigorú vagyok magamhoz, ez pedig időnként aláássa a magabiztosságomat – néha úgy érzem, hogy ez segít alázatos maradni, de ma már tudom, hogy a folyamatos önkritizálás nem jó tanácsadó.
Érzelmi érettség
Idővel megtanultam különbséget tenni egy-egy pillanatnyi hangulat és a mélyebb érzelmek között. Vagyis azt, hogy egy fellángolásból nem lesz feltétlenül szerelem, hogy az ügyfelem/felettesem iránt érzett aktuális kiakadás nem egy tartós viszonyulás, hogy attól még, hogy valakinek nem egyezik a véleménye az enyémmel, még lehet igaza. Hogy a családi egységben mindenki más-más személyiség, és nem éri meg kis dolgokon vitatkozni. Az is lejött, hogy az empátia fejleszthető és fejleszteni is kell, főleg ma, főleg itt.
Hiába a legújabb trendek, mégis nagymamáink gardróbjában keressük a boldogulást – Mi a grandmacore-trend titka?
Mindezek mellett olykor még mindig nehéz elengedni a múlt sérelmeit, vagyis inkább az azokból adódó beidegződéseket. Ezek vissza-visszatérnek és valamilyen formában hatnak rám, teret kérnek maguknak az életemben. A jó az, hogy egyre könnyebben tudom ezeket azonosítani, így a feloldásuk is elindulhat.
Függetlenség, önállóság
Nagyjából tíz éve élek külön a szüleimtől, mély-vizes módszerrel lettem önálló, miközben a szerényebb körülményeket is megtapasztalhattam. Amikor Budapestre költöztem, egy harmincöt négyzetméteres lakás kisszobájában éltem, egy idegen volt a lakótársam, akivel nem is jöttünk ki jól, és a fizetésem is kevés volt.
Mégis, nagyon éltem azt az időszakot, lett munkám, lett egy kis szabad terem, elkezdődhetett az a bizonyos nagybetűs. Később még inkább függetlenedtem, ma meg már egyedül élek vállalkozóként, amiért sokat teszek és tettem.
Magam vagyok a jóra és a rosszra egyaránt, de valahol megnyugtató, hogy a sok bizonytalanság mellett képes vagyok valahogy fenntartani ezt.
Fontos nekem ez a fajta szabadság, de a saját magamra támaszkodás ahhoz vezetett, hogy többnyire nehezemre esik segítséget, támogatást kérni másoktól. Egyrészt tartok a végeredménytől, másrészt attól félek, hogy gyengének, önállótlannak tűnök majd emiatt – ebben még sokat kell fejlődnöm.
Határok kijelölése
Korábban észrevettem, hogy úgy vetem bele magam a munkába, mintha nem volna holnap. Az elmúlt tíz évben rengeteget írtam és ötleteltem, folyamatosan kattogott az agyam, nem tudtam leállni még esténként vagy az úgynevezett szabadságok alatt sem. És ehhez voltak, akik hozzá is szoktak, illetve ki is használták az odaadó jellememet. Lehet, hogy sokaknak ismerősnek hangzik ez, főleg azok közül, akik szabadúszók vagy a versenyszféra erőltetett menetekkel működő iparágaiban dolgoznak.
Az elmúlt két-három évben viszont megtanultam határokat húzni a munka és a magánélet között. Kezdődött azzal, hogy nem vettem fel a telefont este hat után és hétvégén, továbbá kerek perec megmondtam, ha valami nem fér bele. Persze néha nehezen mondok nemet bizonyos feladatokra és bizonyos embereknek, különösen, ha nagyon segíteni szeretnék, vagy azt érzem, azt az adott feladatot nekem találták ki.
Az időgazdálkodás művészete
A határok kijelölésével és a nemet mondással párhuzamosan az időgazdálkodás művészetét is kezdem elsajátítani. Hatékonyabban osztom be az időmet, képes vagyok priorizálni a feladatokat és belátni, hogy igenis szükségem van a pihenésre és arra, hogy olykor elengedjem magam. A jól működő időmenedzsment mellett a halogatás is be-becsúszik, főleg akkor, ha nagyobb és bonyolultabb teendőkről van szó.
Képes vagyok napokon, heteken át megoldani azt, hogy ne kelljen ahhoz az egy munkához nyúlnom.
Ez nem egy jó tulajdonság, de némiképp megnyugtat, hogy a határidőkkel ritkán vagyok konfliktusban.
Egészség és jóllét
Az iskolás éveimben rendszeresen sportoltam és sosem értettem azokat az embereket, akik nem így tesznek. Aztán beköszöntött az élet maga, egyre kevesebbet mozogtam, ittam és bagóztam, és azt ettem, amire épp futotta. Több év kellett hozzá, hogy rájöjjek: megéri figyelmet fordítani az egészségemre, és ha megtalálom a nekem megfelelő sportot, azt élvezettel tudom űzni. Hogy mi hozta el ezt a felismerést? Az, hogy most már „másféle” jót akarok magamnak, és nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is.
Kiderült az is számomra, hogy nem kell olyan dolgot magamra erőltetni, amit nem akarok, és néha abszolút nem para, ha elhajlok és megengedek magamnak egy szoftos elhajhászatot.
Ezzel együtt a stresszkezelés még mindig kihívást jelent, különösen azokban az időszakokban, amikor nagy a pörgés, sok az elvárás, szűkösek a határidők, még annak ellenére is, hogy ma már több eszközöm van a stressz kezelésére – például kickbox, betűfestés, egy jó sorozat vagy egyszerűen egy átpihent nap, ami után minden jobban esik.
Az élet élvezete
Apropó, élvezetek. Nem mindig tudtam értékelni az apró (és kevésbé apró) örömöket az életben és nem mindig engedtem meg magamnak dolgokat még azután sem, hogy megtehettem. Mindig arra gondoltam, hogy mi lesz holnap, mi lesz jövőre, vagy épp ki mit fog szólni stb.
Aztán valami megváltozott. Elkezdtem utazni, új hobbikat találtam, elfogadtam/elfogadom, amit az élet felajánl. Ez persze felelősség is, de én választottam azt, hogy a jelenben próbálom meg jól érezni magam azokkal, akiket szeretek, és az ezzel járó esetleges terheket vállalom.
Kár lenne tagadni azonban, hogy a jövőmmel kapcsolatos bizonytalanság érzése olykor még beárnyékolja azt, hogy teljes mértékben a mának éljek.
Ez ilyen. Egyszerűen nem tudok tervek, célok nélkül létezni, kellenek dolgok, amik minden reggel erőt adnak ahhoz, hogy újra próbálkozzak.
Személyes célok, álmok
Elmondhatom, hogy megtaláltam azokat a célokat, amik valóban fontosak számomra. A gond csak az, hogy túl sokat is találtam. Vannak olyan időszakok, amikor mindennap úgy kelek fel, hogy most ebbe az irányba megyek, utána a másikba. Persze, van egy vezérfonal, de gyorsan változik az, hogy épp mi van nálam fókuszban, és az érdeklődésem is szerteágazó.
Fontos tehát, hogy a jövőben kitisztuljon ez a kép, de azt gondolom, egyrészt gondolkodó emberként meg kell magunknak adni a teret a kísérletezésre, álmodozásra, „kicheckolásokra”, másrészt van idő arra, hogy összefussanak a szálak. Talán addigra a merészebb lépésekkel kapcsolatos bizonytalanságom is alábbhagy, főleg, ha engedem, hogy néha új utakra térve is feltaláljam magam.
Önelfogadás
Nehezemre esett belátni, hogy nem kell a tökéletességre törekedni ahhoz, hogy előre léphessek. Ejtettem hibákat, hoztam rossz szakmai döntéseket és volt, hogy az emberi kapcsolataimat is elhanyagoltam, vagy épp nem megfelelően kommunikáltam azt, amit gondolok, érzek.
Van egy klisé, miszerint a hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük.
És amit még tanulok, az az, hogy nagyobb türelemmel legyek magammal szemben, amikor nehéz időszakon megyek át, továbbá fogadjam el magam testileg, lelkileg, mentálisan is úgy, ahogy vagyok, vagy ha ez nem megy, próbáljak reális kereteken belül megfelelni magamnak – és ne az Insta követőknek.
Kapcsolatok
A legfontosabb topik maradt a végére: a személyes és szakmai kapcsolatépítés. A világjárvány új érát hozott számomra is a családommal, barátaimmal, ismerőseimmel és az ügyfeleimmel való kapcsolattartásba és kommunikációba. Sosem volt problémám azzal, hogy nyíltan beszéljek az érzéseimről és megosszam a véleményemet bizonyos témákban, de talán az elmúlt pár év social media zaja és az egyesekkel való elhidegülés miatt egyre inkább csendben maradok, pedig van egy (talán jóleső) közléskényszerem.
Az idei évben kezdtem újra publikusan is beszélni, gondolkodni, és új kapcsolatokra is szert tettem, amellett, hogy voltak elengedések is.
Előfordul ugyanis, hogy egyes helyzetekben nehezen tudok higgadt maradni és impulzívan reagálok. Tény, hogy az önismeret folyamatos munkát és tanulást igényel, és bár sok mindent sikerült már elsajátítanom magamról, még mindig vannak olyan területek, ahol fejlődnöm kell. Vallom, hogy a harmincas évek közepén sem késő új dolgokat felfedezni magunkról. Az út talán itt-ott göröngyös, de mindenképpen megéri rálépni.
Fotó: Földi Ádám
Stylist: Komáromy Csilla
Smink: Pitsch Brigitta
Haj: Márkus Eszter
Modell: Silvia/therostermanagement.com
Helyszín: W Budapest Hotel