Olimpia 2024: az aranyéremre koncentrálunk, miközben lassan szétesik a sportolóink mentális egészsége
Simone Biles, Michael Phelps, Késely Ajna. Csak néhány, azok közül az élsportolók közül, akik egy nagyobb megmérettetés (például egy olimpia) apropóján beszéltek mentális küzdelmeikről, amelynek kiváltó okai között nemcsak a (túl)teljesítés, hanem a média és a mai kommentkultúra is előkelő helyen szerepelnek. Milyen mentális nehézségekkel küzdenek az élsportolók és hogyan verekszik át magukat a sötétségen, egészen a dobogó tetejére?
Bár mostanra minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy a mozgás pozitívan hat a mentális egészségre, nem mindegy, azt milyen mértékben végezzük. Az élsportolók esetében ugyanis bizonyítottan magas a mentális problémákkal küzdők száma: a NOB Orvosi és Tudományos Bizottságának jelentése szerint a sportolók körülbelül 35%-a tapasztal mentális vagy magatartási zavarokat karrierje során legalább egyszer. Ennek tünetei (kiégés, szorongás, depresszió, krónikus stressz, hangulatingadozások) jócskán felerősödhetnek az olyan, nagy megmérettetések előtt és közben, mint például az olimpia. A 2024-es ötkarikás játékok történései pedig bőven szolgáltatnak muníciót arra, hogy átgondoljuk, rendszer- és kollektív szinten mit is gondolunk a sportolók mentális egészségéről.
Mennyből a pokolba
„Csendet éreztem, mintha megsüketültem volna... Az edzőteremben előjött néhány mentális blokk. Elvesztem a gyakorlatokban. Borzasztóan ijesztő volt” – számol be (a most már hétszeres olimpiai bajnok) Simone Biles a tokiói olimpián átéltekről a róla készült, kétrészes Netflix-dokumentumfilmben. Molnár Dorottya sportpszichológus szerint „az olimpia egyszerre tud lenyűgöző és nyomasztó is lenni, ha a jelentőségére, nagyságára, az olimpiai falura és a többi sportolóra gondolunk. Természetes, hogy ez a rengeteg inger a legkülönbözőbb érzelmeket (kellemeset és kellemetlent is egyaránt) váltja ki a sportolókból.”
Biles a tokiói olimpia üdvöskéjeként és abszolút éremesélyesként indult a koronavírus árnyékában megszervezett megmérettetésen. Az egyik ugrás során azonban nem tudta végrehajtani a jól begyakorolt tornagyakorlatot, így mentális egészségére hivatkozva feladta
a küzdelmet. „Borzasztóan szégyelltem magam” – vallja a dokumentumfilmben, főképp azért, mert úgy érezte, cserben hagyta a csapattársait, egyúttal nemzetét is.
Mint később kiderült: az élsportoló az úgynevezett „twisties” tüneteit produkálta, amelynek lényege, hogy az agy képtelen kommunikálni a mozdulatsor közben a testtel. A Biles által végzett ugrások és levegőbeli forgások során ez akár végzetes is lehet, így könnyedén belátható, hogy a sportoló a lehető legjobb döntést hozta, amikor a kiszállás mellett döntött.
Ugyan Biles a párizsi olimpián bebizonyította, hogy igenis túl lehet lépni a mentális problémákon, nem rejtette véka alá, hogy a média korántsem könnyítette meg a helyzetét. „Olyan cikkek és vélemények jelentek meg rólam a közösségi médiában, hogy nem igazi példakép az, aki cserben hagyja a csapatát. Ez nagyon rosszul érintett” – meséli Biles, akinek ezek a vélemények csak súlyosbították az olimpia utáni depresszióját, és elnyújtották a mentális rehabilitációjának idejét.
A depresszió bugyrai
Nem Biles az első olimpikon, aki az olimpia után a depresszió bugyraiban találta magát: Michael Phelps egy nemrég megjelent interjúban részletesen mesélt az általa megéltekről. „Mindig az volt a célom, hogy olyasvalamit csináljak, amit előttem senki más. A 2004-es olimpia után éreztem először, hogy valami gond van, de férfi atlétaként a gyengeség jelének láttam beszélni róla” – meséli a huszonháromszoros olimpiai bajnok amerikai úszó, aki azt is megjegyezte, először fogalma sem volt, egyáltalán hogyan kellene segítséget kérnie. Miután azonban egy interjúban – a kérdező hatására – megnyíltak benne a gátak, már nem törődött azzal, ki-mit gondol arról, hogy mentális problémákkal küzd.
„Meg kellett értenem, hogy a sebezhetőség nagyon is jó dolog, mert az csak a változás jele” – teszi hozzá, de nem titkolja: hosszú évekbe, kemény terápiába és különböző, mentális gyakorlatokba telt, mire meg tudott küzdeni a versenyek okozta pszichés terheléssel.
A sportpszichológus szerint nincs általános recept arra nézve, ki-hogyan küzd meg a megmérettetések okozta stresszel: „Teljesen egyénfüggő, ki-hogyan tudja erőforrássá alakítani a benne zajló, különböző érzéseket, vagy mennyire gátolja, debilizálja egy-egy kellemetlenebb érzés, mint például az izgulás vagy szorongás.” A szakértő szerint az viszont teljesen biztos, hogy minden élsportolóra rendkívüli nyomást tud helyezni a média, valamint a saját közege.
"A tenger zord világa nem való egy törékeny nőnek" - az első női olimpiai bajnok története
„Csak” ezüst?
Jó példa erre az idei mezőnyből a magyar olimpiai küldöttség legfiatalabb tagja, a 15 éves Jackl Vivien, akire a hazai lapok „a következő Egerszegi Krisztinaként” hivatkoztak az ötkarikás játékok megkezdése előtt. A tatabányai úszó a Nemzeti Sportnak később elárulta: óriási teherként nehezedtek rá az éremesélyességéről szóló újságcikkek. „Tegnap jöttem rá, hogy tudat alatt ez benne volt az úszásomban,” – foglalta össze.
Molnár Dorottya szerint az ilyesfajta összehasonlítgatások óriási terhet rakhatnak a sportolók vállára, mert onnantól kezdve, ha (esetleg) nem jön össze az érem, bármit is csinál az atléta, az kudarcnak tűnhet. „Ilyenkor rendre elfelejtjük, hogy egyébként egy rendkívül fiatal sportolóról beszélünk, akinek ez az első olimpiája. Sőt! Nemcsak, hogy az első olimpiája, hanem nagy valószínűséggel az első, felnőtt versenyeinek egyike. Ebben a helyzetben ugyanúgy meg kell tanulni, hogyan kell az új közegben versenyezni és teljesíteni” – vallja a sportpszichológus.
A sajtó és a teljesítmény összefüggése kapcsán érdemes arra is kitérni, a magyar média hogyan keretezi az aranyéremnél „rosszabb”, (értsd: ezüst vagy bronz) helyezést. „Szép az ezüst, de az arany szebben csillog.” „Nincs meg az arany: Milák Kristóf ezüstérmes 200 méter pillangón.” „Még mindig hiába várjuk az aranyat” – hogy csak néhány szalagcímet említsünk az elmúlt hetekből. Az aranyérem központúság, a teljesítményről alkotott ilyesfajta felfogás extra nyomást tehet a sportolókra, holott – magyarázza Molnár Dorottya –, már bármelyik helyezés, sőt, egyáltalán az olimpián való részvétel is óriási dolog. „Nem a teljesítmény az, ami meghatározza egy sportoló értékét.”
További érdekesség, hogy a felsorolt sportolók esetén még mindig „bátorként” fémjelezzük azt, aki ki mer állni a nyilvánosság elé a mentális problémáival. Mintha még mindig nem értenénk: normális, ha valaki – még akkor is, ha élsportoló – nem konstansan száz százalékon üzemel, és erről még beszélni is „mer”.
Protokoll nincs, segítség viszont igen
Ugyan a sportpszichológus szerint egyelőre nincs kimondott protokoll a sportolók mentális terheléseinek könnyítésére idehaza, egyre több klub és atléta számára elérhető a sportpszichológiai támogatás. „Egyúttal a sportpszichológus szakma is sokat tesz azért, hogy normalizálja és elérhetővé tegye a segítségnyújtást – gondolok itt akár a könyvek, tankönyvek kiadására, konferenciákra, és különböző, népszerűsítő programokra.” – fejti ki Dorka. A szakértő egyúttal hozzáteszi: az utóbbi időben konkrét irányelvek is kidolgozásra kerültek, és már arra vonatkozóan is vannak törekvések, hogy kialakuljon egy szabályozott(abb) sportpszichológiai támogatás.
Ez már csak azért is üdvözlendő, mert a sportpszichológiai tanácsadás nemcsak akkor vehető igénybe, amikor „baj van”: teljesítménynövelés érdekében (például versenyfelkészülés támogatása, versenyrutin kialakítása, verseny utáni reflexió elősegítése stb. esetén) is bevethető.
Ehhez azonban nem ártana, ha realizálnánk: hiába tekintünk igazi titánokként az olimpikonokra, attól még ők is ugyanolyan (ha nem súlyosabb) mentális terhekkel küzdenek, mint mi, magunk. E gondolat normalizálását pedig nemcsak a kommentszekció „vélemény huszárainak”, hanem a sajtó munkatársainak is érdemes lenne fontolóra vennie. Ki tudja? A lehúzás helyett meglehet, hogy felemelnénk a bátorítással a sportolóinkat. Végső soron ez lenne sportszerű.