Mikor viháncoltál utoljára a nevetéstől úgy, hogy azt érzed, beleszakadsz?
Ti szerettek nevetni? Szerintem ez az egyik legokafogyottabb kérdés a világon, gondoltam bele, amikor azon morfondíroztam, mivel kezdjem ezt az írásomat. Ugyanis nagyon kevés embert tudok elképzelni, aki erre a kérdésre ezt a választ adná: „Nevetni? Ugyan, nincs nekem arra időm! Meg különben is, min nevessek?
Lehetne a fenti kérdésre ez is a válasz: „Utálok nevetni, megfájdul a hasizmom tőle.” (Utóbbi alól kivételt képeznek a frissen műtött hasi sérvesek, akik egyébként szeretnek nevetni). Vagy a legvégletesebb verzió: „Gyűlölök nevetni. Nevetni rossz. Csak a hülyék röhögnek.”
Gyermekké válni
Ez igaz, amikor röhögünk, akkor egy kicsit mind hülyévé válunk. Gyerekké. Az önkéntelen nevetés kontrollálhatatlan. Rázkódni kezd a testünk, ez a test belső kocogása, így is mondják a szakemberek, majd kiszakad belőlünk – ez a kifejezés is árulkodó – a nevetés. Érdekes, hogy gyerekkorban sokszor akkor szakad ki, amikor a legkevésbé szabad. Az évnyitón. Ha valami nagyon komoly dolog történik, és csendben kell lenni. Akkor elég volt egymásra nézni, és máris dominószerűen dőlt ki mindenki.
Emlékeztek ezekre a nagy röhögésekre? Én elhatároztam, hogy ezt visszahozom az életembe, mert rájöttem, hogy mennyire hiányzik, de nehezebb, mint gondoltam. Mert annyira komolyak lettünk, és annyira aggodalmaskodók. A gyerekek tudatát a „most” tölti ki. A humor is az „itt és most”-ban van. Miközben kontrollálatlanul röhögsz valamin, nem tudsz egyszerre aggódni. A tudatod önkéntelenül elenged mindent.
A humor a divatban is fontos - interjú Marada Gerda feltörekvő divattervezővel
Nem véletlenül van bizonyítottan feszültségoldó hatása a nevetésnek, de nem is kellenek hozzá brit tudósok, hogy mi is jól tudjuk: ha egy jót nevettünk, máris könnyebb minden. Gyerekkorunkban minden csak úgy jött. Felhívtam egy régi barátnőmet, akivel gyakorlatilag végigröhögtük az általános iskolát, hogy milyen emlékei vannak, és előjött egy csomó közös szitunk. Önfeledtség kell a tiniröhögéshez.
Egy alkalommal nálunk aludt, de természetesen nem aludtunk, hanem hülyültünk, valahogy előkerült egy doboz konyakos meggy, amit betoltunk és addig kacagtunk ki tudja min, mire apám fenyegető tekintettel jelent meg éjjel fél kettőkor a szobám ajtajában. Mikor viháncoltál utoljára a nevetéstől úgy, hogy azt érzed, beleszakadsz? Mikor röhögtél annyira, hogy könyörögtél a másiknak, hagyja abba a humorizálást, mert már nem bírod tovább?
A nevetős nap
Tettem egy kísérletet: egy különösen borús napomon, amikor már reggel magam alatt voltam valami miatt, úgy gondoltam, elérkezett az idő, hogy bevegyek pár nevetés pirulát. Különösen, miután elolvastam, hogy a nevetés olyan mértékben aktivizálja az örömhöz kapcsolódó agyi központokat, hogy nem kell önkéntelenül nevetnünk hozzá, hanem elegendő, ha direkt nevetünk. A generált nevetés ugyanazokat az agyi területeket aktiválja, mint a spontán vihogás.
Tehát ezen a reggelen eldöntöttem, ma nevetni fogok. Először erőltettem, amitől máris nevetnem kellett, mert idiótának éreztem magam. Nem volt eufórikus a várt hatás, ezért nézni kezdtem egy stand-up videót. Szögezzük le: jó stand-upból kevés van. Én angolul nézem, de a karantén idején a Dumaszínház is átsegített nehéz pillanatokon. Szerencsére mindenféle humorra vevő vagyok: imádom az intellektuális Woody Allen-humort, de az egyszerűbb Csupasz pisztoly-félét is.
Mindent a két véglet között, de még a legbetegebb idétlenséget is! Fogtam magam és eldöntöttem, hogy ezen a napon én jól érzem magam, vagy ahogy Ross mondta a Jóbarátokban: „boldoggá fogom tenni magam”. És amikor épp tehettem aznap, stand upot néztem. Az utóbbi időben ugyanis rájöttem, hogy a legjobban az nevettet meg, ha mindenféle körítés nélkül, anélkül, hogy oda kéne figyelnem a sztorira – valaki áll és beszél. Felőlem ülhet is.
Na ezt csináltam aznap, természetesen a kísérletem akkor fulladt kudarcba, amikor rájöttem, hogy ma nekem egész nap nevetnem kell, és utálom, ha valami kötelező, de annyira, hogy még akkor is feszélyez, ha a szabályt én magam szabtam magamra. De azért jókat nevetgéltem, és amit megfigyeltem, estére, amikor a gyereket le kell tenni, és az idegeim sokszor egy pókhálóvékony szálon lógnak a plafonról, ezen a napon trendin fogalmazva: chill voltam.
Kívülről nézve magunkat
Aztán beszélgettem a barátnőmmel és megállapítottam, mennyire fontos lenne tényleg visszaszereznünk ezt a gyermeki képességünket arra, hogy bármikor, bármilyen körülmények között tudjunk nevetni. Hogy tudjunk nevetni magunkon. Amikor a legnyomorultabbak vagyunk. Ő el is mesélt egy ilyen történetet, mert tényleg remek képessége van arra, hogy épp akkor röhögje el magát saját magán, amikor a legrosszabbul van.
„Emlékszem, hogy a munkahelyemen volt egy rosszul sikerült ügyem egy sráccal, amikor odakerültem – meséli –, és menekültem előle már egy ideje, mert nem akartam találkozni vele. Ez odáig fajult, hogy lestem a folyosón, mikor mehetek vécére, figyeltem, mikor jön-megy az autójával, mikor megy meetingre.” Zita egy napon aztán annyira besokallt a feszültségtől, hogy elsírta magát, majd azt hitte, valaki bejön az irodájába, és mivel semmiképp nem akarta, hogy meglássák így, kinyitott egy szekrényt és elkezdett ott matatni.
„És akkor ott bőgve annyira elröhögtem magam, megláttam magam kívülről, hogy mit művelek itt egy szekrénybe bújva…” – és már nevet is, ahogy meséli. Aztán megállapítjuk, hogy igen, a túlreagálásainkra való kívülről rálátás sokszor máris magával hozza, hogy tudunk egy jót nevetni magunkon.
A humor gyógyír mindenre
Megkérdeztem egyik kedvenc humoristámat, neki mi a hozzáállása a nevetéshez. Litkai Gergelyt azért csípem, mert sokat improvizál, illetve kissé faarcú karakterével és remek poénjaival számomra végtelenül vicces. „Szeretek mókás dolgokat létrehozni, főleg, ha csapatban dolgozhatok. Az a legszórakoztatóbb, ha együtt írunk, forgatunk. Igazi flow-élményt ad az embernek. Az elő adásaimban nincs minden megírva, bizonyos pontokon rögtönzök, és ilyenkor a közönség az alkotótárs, aki igazi inspirációt jelent.
Ez nekem is jó, mert nem unom meg, és a nézőknek is minden est más. Én azt szeretem, ha a humornak tétje van, például a Breaking Bad című sorozaton nagyon jókat tudok nevetni. Egyszer írt egy lány, aki éppen kórházban volt, súlyos betegen, hogy olvasta a Buhera Mátrixot, egy lassan két évtizede megjelent könyvemet, és annyit röhögött rajta, hogy el is feledkezett róla, hogy hol van, és szerinte ettől gyógyult meg. Ha már csak neki szereztem kellemes időtöltést, akkor is megérte.
Manapság is nagyon fontos a nevetés. Annyira kikerült az emberiség a komfortzónájából, hogy fontos legalább ezt az óriási nyomást, a frusztrációt enyhítenünk. Nekünk humoristáknak is nehéz. Ha az ember magára marad a gondolataival mindenféle feloldás nélkül, az hamar elviselhetetlen lesz. Én is idétlen francia vígjátékokat nézek. Ez legalább egy kis időre ki tudja kapcsolni az embert. A humoristáknak nevettetniük kell, tenni, amit vállaltunk, és segíteni azoknak is, akiknek a sorsa jóval nehezebb a miénknél.”