El kell fogadnunk, hogy a különböző generációk eltérően gondolkodnak a gyereknevelésről is, viszont ebből nem következhet az, hogy a generációk között véres háborúnak kell dúlnia
Sokszor kibékíthetetlen ellentétnek tűnik a harc a szülők és a nagyszülők között, miközben olyan társadalomban élünk, amikor a nagyszülőkre ismét nagyobb szükség van. Mit tehetünk, hogy elsimítsuk a konfliktusokat?
Meg fog fázni az a gyerek, ha nem öltözteted fel! Borzalmas ez a gyűrött póló, nem is értem, hogy adhatsz rá ilyet, amikor én mindig vasalt ruhába öltöztettelek benneteket. Jézusom, mivel etetitek ti a gyerekeiteket!? – és így tovább. Nincs, aki ne hallott volna nagyszülő, illetve más, rangidős családi véleményformáló szájából már ilyen és ehhez hasonló mondatokat. Ráadásul a gyerek előtt, a szülőket, különösen az anyát megszégyenítve ezzel, ha nem is tudatosan.
Igaz, hogy az a tendencia is érvényes, amikor a szülők oktatják ki a saját szüleiket, szintén a gyerek előtt, hogy alapvetően nekik kell irányítaniuk az utódaik életét, és szigorúan nem lehet eltérni a reforméletmód szabályaiktól. Nem ritkán azoktól a szabályoktól, amelyeket ők tulajdonképpen a szüleik elleni elhúzódó lázadásból alakítottak ki, és nem minden esetben szolgálják a gyerekeik javát.
Optimalizálni kell a helyzetet
Ritkán él együtt több generáció ma már, és ha igen, akkor is inkább gazdasági okokból, mintsem a hagyományokat követve, és ebből a helyzetből megint csak sok konfliktus adódhat. A nagyszülő – ha együtt él a családdal, ha nem – gyakran érzi úgy, hogy bizonyos élethelyzetekben vissza kell vennie a kapitány szerepet. Sőt, vadabb dolgok is vannak: a nagyszülő akkor is nagy hatással van az unokájára, ha már akkor sem élt, amikor az megszületett.
Anyai és nagyanyai mintáink után szabadon, avagy mikor kezdődik a felnőtt élet
Például úgy, hogy a család folyvást emlegeti a legendás pozitív, vagy negatív nagyszülő figuráját, idézgeti a mondatait, elmondja a történeteit, amelyek szépen elraktározódnak a gyerekek agyában is. Szorosabb együttélés során pedig nap mint nap „duruzsolhat” a nagymami vagy a nagypapi valamit a gyerekek fülébe, amivel a szülők kompetenciáját vonja kétségbe, és emiatt egészen drámaian is alakulhat a család helyzete.
Az integritás mindemellett a nagyszülők számára is fontos, akik udvariasak és sokszor nem közlik a saját terveiket, alávetik magukat a fiatalok akaratának, csak láthassák az unokáikat. Számos konfliktus terheli tehát a szülők és nagyszülők viszonyait, amelyeket muszáj optimalizálni, illetve ki kell alakítani az együttműködésben valami harmóniát - akkor is, ha együtt szeretne, vagy kénytelen együtt élni a nagycsalád, illetve akkor is, ha csak alkalmanként látják egymást.
Tévhitek és konfliktusok
A párunk szüleivel és különösen az anyákkal, vagyis anyósokkal arányaiban több a konfliktus, mint az embernek a saját szüleivel. Ez abból adódik, hogy a saját felmenőink nevelési és egyéb szokásait jobban ismerjük, jobban toleráljuk, hiszen ki voltunk téve nekik.
A másik szülei tulajdonképpen idegenek.
Mindkét félnek törekedni kell a másik megértésére, ám alapvetően a fiatal szülőkre hárul a feladat, hogy kialakítsák a saját szüleikkel való új szabályokat, és türelmesek, megértőek legyenek a gyerekeik érdekében, mert bár változik a nagyszülők szerepe és státusa időről időre, az nem vitás, hogy nagyon fontosak egy gyerek életében.
Korábban a család különböző generációi mindig számíthattak egymásra, manapság már nem élünk együtt, ami szinte ellehetetleníti az aktív gondoskodást
Hogy mennyire fontosak a nagyik, mi is a feladatuk, mitől függ a szülőkkel való viszonyuk és mit tehetünk azért, hogy a generációk összhangba kerüljenek a családunkban, arról szól L. Stipkovits Erika Nagyszülők a kispadon című kötete. A pszichológiai szakirodalomban nem toptéma a nagyszülők és a szülők viszonya, ahogy a mindennapokban sem tulajdonítunk nagy jelentőséget a nagyszülők szerepének, mert természetesnek vesszük, hogy vannak, erre utal talán a kötet címe is.
Pedig üdvösebb, ha támogató családi örökségeket adunk át a gyerekeinknek a generációkon átnyúló családi traumák helyett. A szerző klinikai szakpszichológus és terapeuta, aki családi, párkapcsolati és életvezetési problémák kezelésével foglalkozik, valamint gyakorló nagymama, és emiatt igen plasztikusak és önreflexívek az esetleírásai is. Általánosságban elemzi a nagyszülői szerepeket, beszél a társadalmi változásokról, nevelési elvekről, arról, hogy a szülő-nagyszülő kapcsolat milyen érzékeny terep.
Próbálja elmagyarázni, hogy miről szólnak a viták, hiszen csak akkor lehet jól kezelni a konfliktusokat, ha megértjük, miről szólnak, mi a dinamikájuk, milyen a természetük. L. Stipkovits Erika könyve sorra megcáfolja a tévhiteket, lerántja a leplet róluk, de alaposan megmagyarázza és elemzi is azokat, hiszen a vélt igazságok nem önmagukban állnak, mindig tetten érhetők a keletkezéstörténetek, az általánosítások hátterében pedig ott húzódnak a társadalmi összefüggések.
Értsük meg őket is!
El kell fogadnunk, hogy a különböző generációk eltérően gondolkodnak a gyereknevelésről is. Viszont ebből nem következhet az, hogy a generációk között véres háborúnak kell dúlnia. Kollégáink, barátaink körében is akad idősebb és fiatalabb, akivel ugyanolyan jóban vagyunk, megértjük egymást, akkor miért ne lehetne ez a családon belül is így? Némi empátia és józan ész segíthet a legnehezebb helyzetekben is, csak kicsit távolabbról kell néznünk saját magunkat a viszonyainkban.
A múlt rejtélyei csak arra várnak, hogy feltárjuk őket - minden, amit a családfakutatásról tudni lehet
A nagyszülőnek nem szabad azt hinnie, hogy mindent jobban tud, pusztán azért, mert ő az idősebb, hiszen ezzel akár a szülei ellen hangolhatja a gyereket. A szülőknek pedig érdemes tiszteletben tartani az idősebbek magánéletét, szabadidejét, érzéseit, és nem azt gondolni, hogy a gyerekeik után kötelező az unokáiknak élniük. Ma már anakronizmus a mesebeli, ezüsthajú nagymama és nagypapa képe, akik semmi másra nem várnak, csak arra, hogy hétvégén náluk legyen az unoka.
Sok nagyszülő dolgozik még, illetve, ha nem, szeretne megvalósítani esetleg valamit, amit addig a gyerekei nevelésével való elfoglaltsága miatt nem tudott, vagy eszébe sem jutott eddig. Kirándulnak, utaznak, nyelv- és táncórákra is járnak, ami azért nagyszerű, mert az unokáik így azt látják, hogy az ember olyan lény, amelyik élethosszig érdeklődő, és fejlődőképes marad.
Ha azt szeretnénk, hogy gyerekeinknek és szüleinknek jó kapcsolata legyen, nem árt elolvasni ezt a könyvet, és az sem baj, ha újra meg újra fellapozzuk mint szakirodalmat, ha problémás helyzet előtt találjuk magunkat. Ismétlés a tudás anyja és nagyanyja is.
