Magyarországon is hódítanak a művészeti terápiák, de hogy jutottunk odáig, hogy ezekben keressük a megoldást életünk problémáira?

Az elmúlt évtizedben Magyarországon is eljutottunk végre addig, hogy nem „ciki” pszichológushoz járni, vagy bármilyen lelki probléma miatt szakember segítségét kérni – legyen az gyászfeldolgozás, szenvedélybetegség vagy egyéb lelki válsághelyzet. A művészeti terápiák pedig az elmúlt években különösen népszerűvé váltak, legyen az képzőművészet, zene, mese vagy irodalomterápia – a különböző módszerek is egymás után nőnek ki a földből.

Elgondolkodtató a tény, hogy a pszichoanalízis egy alig több, mint 100 éves tudomány – mintha a 20. század hívta volna életre, a korszak által teremtett traumák feldolgozására. De mi történt az emberiség lelkével a 19. század végéig? Valahogy addig is meg kellett őrizni a lélek egyensúlyát, vagy gyógyítani kellett, ha arra volt szükség. Békési Tímeával (addiktológiai konzultáns, metamorphoses meseterapeuta, etnográfus, gyászkísérő és képzésben lévő családi tanácsadó) beszélgettünk arról, mi volt a művészeti terápiák előtörténete.

Melyek voltak azok a megtartó tényezők, szokások, rituálék, melyek a régi korok emberei számára lelki támaszt biztosítottak a hétköznapokban?

Ilyen tényező volt például a közösségek megtartó ereje, az egyéni és közösségi élet ritualizáltsága, amelyek az élet minden területén, a hétköznapoktól a naptári ünnepekig, s az emberélet fordulóihoz kapcsolódóan támaszt jelentettek. Támaszt jelentettek lelki és anyagi értelemben is, a keresztelőtől a temetésig.

Tabu lett mára a halál, pedig a régi halotti szokások segítettek megélni az embereknek az érzéseiket

Emlékszem, hogy meglepődtem, mikor láttam az erdélyi Mezőségen, Visában egy haláleset kapcsán, hogy a halotti torhoz szükséges élelmiszereket ugyanúgy összeadta a közösség, mint a lakodalmaknál, s ezt a család egy füzetbe följegyezte, hogy amikor annak ideje lesz, mindenképpen viszonozzák a segítséget. A közösség után nagyon fontos az érzelmek megélésének és kifejezésének képessége, s az ehhez szükséges eszközök megléte, mint például az éneklés, kiáltott rigmusok használata és más alkotó tevékenységek elterjedt használata, gondolva itt a hímzésre, szövésre, fafaragásra.

A rítusokról tudjuk ma is, hogy milyen nagy jelentőségük van a szorongást okozó helyzetekben, és nem csak a szorongásoldásban volt/van szerepük a rituális cselekedeteknek, hanem a hosszabban tartó nehéz, átmeneti időszakokban - mint például a gyászban - is, amelyet meg kell töltsön a belső átrendeződés tartalma. Nagy erőforrás volt még a hit általánosabb megléte, és ez nem csak vallásgyakorlást jelentett, hanem a jól funkcionáló hit segített átélni az élet nehéz helyzeteit, veszteségeit, de az örömben ugyanúgy szerepe volt.

A közösségekben nagy jelentősége volt még a táncnak, mesélésnek, adománygyűjtő- és egyéb szokásoknak.

Mi változott a 20. században? Mitől lettünk egyszerre olyan labilisak és törékenyek?

Hogy pontosan mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, én nem tudnám egyértelműen megmondani, de az biztos, hogy 20. század a két világégéssel és minden további borzalmával egy olyan folyamatban érte az európai társadalmakat, amikor már elindult az individuum előretörése, a halál tabuvá válása, a szekularizálódás, a tudomány fejlődésének hatása, a nagycsaládok felbomlása, a hagyományos kultúra háttérbe szorulása.

Tényleg érzékenyebb a mostani generáció, mint a korábbiak?

A két világháborút már nagyobb hatótávolságú fegyverekkel vívták az előző háborúkhoz képest - így a civil lakosság is sokkal többet szenvedett, a harcoló katonákról már nem is beszélve. Bomlik tehát a paraszti társadalom, s ennek a végső döfést itt keleten a mezőgazdaság kollektivizálása adta meg. A hagyományos közösségeket szétverték, a vallást üldözték, iszonyú népmozgás zajlott le, erőszakos ki- és betelepítések - sorolni is nehéz a sok borzalmat és veszteséget.

Az én meglátásom az, hogy mindehhez már a hagyományos kultúra funkcionális működése is kevés lett volna. Ennyi trauma feldolgozására már másra is szükség volt.

Milyen jelenségek köthetők az így kialakult beavatáshiányos társadalomhoz elsősorban?

Itt egy olyan társadalmi szintű veszteségről van szó, amelynek hiánya nyomán a fiatalkorban kialakuló problémás szerhasználat elterjedése figyelhető meg - amelyről jól tudják már a szakemberek, hogy tulajdonképpen egy félresikerült kísérlet a felnőtté válásra (pszeudoindividuáció). De itt is legalább két dolog együtthatása figyelhető meg: a fiatalkorban problémás szerhasználóvá váló fiataloknál a beavatáshiányos társadalom mellett a szülőkről való leválás nehézsége is jelentős tényező.

Előbb utóbb mindannyiunknak szembe kell nézni a transzgenerációs traumáival. De miért is?

Ez pedig általában a szülők feldolgozatlan traumáiból ered. Például az anya, vagy apa, aki eredeti családjában nem élhette meg a szülőkhöz való egészséges kötődést azok problémái (például szenvedélybetegség) miatt, azoknak ez a kötődési sérülés a párkapcsolatban is meg fog jelenni és a gyerekük lesz első az életükben, akikhez szorosan kötődhetnek. Ez pedig leválási nehézséget fog okozni.