„Nem emlékszem, mikor voltunk utoljára júliusban nyaralni” - A szülőnek is kőkemény edzésmunka az élet egy élsportoló gyerekkel
Akit valaha összehozott már az élet versenysportolóval, esetleg maga is az volt, tudja: annak többféle szempontból is személyiségformáló ereje van. Magyar él- és versenysportoló gyermekek szüleivel készülő interjúsorozatunkban arra keressük a választ, vajon mennyire tér el a sportoló gyerekek személyiségfejlődése kortársaikétól, mit adott nekik a sport, és milyen lemondásokkal jár az rájuk és családjuk egészére nézve.
Akárcsak a legtöbb, mostanra sztárfocista, úgy Molnár Márton is nagyjából azóta kergeti a labdát, mióta egyáltalán járni tud. Szülei, Molnár Gergő és Szandra komolyan vették fiúk labdaérzékét és nemcsak Marci, hanem a saját felkészültségükbe sem sajnálják beleölni az energiát. A jelenleg IKARUS BSE-ben játszó, 17 éves Marci szüleivel a foci személyiségformáló erejéről és a siker érdekében meghozott ezernyi, olykor embertpróbáló szülői döntésről beszélgettünk.
Mi volt a személyes motivációtok abban, hogy Marci sportoljon (valamit)?
Molnár Gergő: Gyermekkorom óta szerelmes vagyok a fociba, magam is sokáig játszottam. Titkon bíztam benne, hogy Marci is beleszeret majd a sportba! Bár, ha jobban belegondolok, születése után szinte rögtön betettük a kiságyába a labdát, így nem volt más választása! (Nevet.)
Molnár Szandra: Viccet félretéve, amikor Marci nagyjából hároméves volt, a férjem gyakran eljárt a kollégákkal focizni munka után. Volt, hogy én is kimentem a kicsivel, aki egy másik pályán már próbálta vezetni a labdát. Ahogy elkezdett járni, szinte mindig ott volt körülötte a labda valamilyen formában, látszott, hogy örömét leli a játékban.
Molnár Gergő: Abban szülőként már az elejétől fogva egyetértettünk, hogy a gyereknek érdemes lenne sportolnia valamit, mert az mindenféle szempontból csak jó irányba tudja vinni. Ez nemcsak a testi, hanem szellemi fejlődésére is igaz, még akkor is, ha végeredményben nem a sportból fog megélni. Az volt az alapgondolatunk, hogy küzdés, versenyszellem és kitartás tekintetében mindenképp személyiségformáló ereje van a sportnak. Bármi mellett döntsön is!
Versenysport gyermekkorban: megpróbálja, de meg is erősíti a gyerekeket és a családot a profi szintű versengés
Miért épp a foci mellett tettétek le a voksotokat?
Molnár Szandra: Többször elvittük sportágválasztó rendezvényekre, kipróbálta a dzsúdót és egy időben a korcsolyázás is érdekelte, de egyik sem kötötte le annyira, és adott neki annyi örömet, mint a foci. Az volt a célunk, hogy olyan sportágat válasszon, hogy ő akarjon rendszeresen edzésre járni.
Molnár Gergő: Elvitathatatlan, hogy a labdaszerelem már egészen kiskorától kezdve jelen van az életében, az igazsághoz pedig az is hozzátartozik, hogy Marci nagyon sokat tud futni. Azt szokta mondani: „labda nélkül csak a hülye fut”. (Nevet.) A fizikai adottságai a focihoz passzolnak leginkább: ebben a spotágban tudja leginkább kamatoztatni a teste előnyös tulajdonságait.
Mivel gyermekkoromban megéltem a foci kapcsán, milyen szuper egy közösséghez tartozni, bíztam benne, hogy Marci kitart a foci mellett. Érdekesség, hogy amikor elkezdett focizni, soha nem kellett neki azért könyörögni, hogy „menjél edzésre”. Szerintem nagyon sok szülő most ott rontja el ezt a dolgot, hogy 8-9-10 éves gyerekbe „belegondolják” azt, hogy ő Lionel Messi, és hogy ebből fognak megélni. A foci körül most egyébként is van egy óriási népszerűségi hullám a tekintetben, mennyi pénzt lehet vele keresni...
Visszatérve Marcira: Szandrával már a legelején megállapodtunk abban, hogy ha egyszer azt látjuk, hogy huzamosabb ideig nekünk kell könyörögni, hogy menjen edzésre, akkor be kell kapcsoljon az a vörös gomb, hogy itt már nem arról van szó, hogy a gyerek szeret focizni, hanem arról, hogy apa meg akarja valósítani a gyerekkori álmát. Ez nagyon rossz irány lenne, ezért megfogadtuk, ha ilyen adódik, elvisszük mást sportolni.
Mennyire tér el a gyerek személyiségfejlődése a kortársaiétól a sportolói élet miatt?
Molnár Szandra: Marci most harmadikos gimnazista, nappalin jár, nincs egyéni tanrendje. Azt vettem észre, hogy rendkívül tudatosan, önállóan osztja be az idejét! Ez a két év nagyon fontos az érettségi és a felvételi szempontjából, és látom rajta, hogy – ugyanúgy, ahogy a fociban, úgy a suliban is – komolyan veszi a felkészülést. Vasárnap esténként szoktunk összeülni, hogy összerakjuk a heti logisztikát, és Marci előre gondolkodik, mikor tud az edzések között tanulni. Látszik a jegyein, hogy működik ez a logika, én pedig végtelenül örülök, hogy ezt egyedül tudja koordinálni. Úgy hiszem, ez egyértelműen a sportnak köszönhető, ahogy a kitartása is.
Hogy tudjátok összeegyeztetni az edzéseket az iskolai kötelezettségekkel?
Molnár Gergő: Tisztában vagyunk vele, hogy egyrészt óriási szerencse (is) kell ahhoz, hogy valaki hosszú távon anyagilag is profitáljon a fociból. Másrészt bármikor jöhet olyan sérülés, ami kettétöri a karrierjét: a gyerekeknél pedig még nincsenek olyan biztosítások, mint a „nagy szupersztároknál”, így fontos, hogy a fizikai fittség mellett a szellemire is hangsúlyt helyezzünk. Marci jelenleg egy olyan gimnáziumba jár, ami idén bekerült Magyarország legjobb száz gimije közé. Ez egy erős iskola, nyelvi előkészítővel, a gyerekek kilencven százalékát felveszik egyetemre. Marci úgy csinálja mindezt nappalin, hogy hetente kétszer reggel megy külön edzésre, délután pedig „rendes” edzése van. Este tanul, a hétvégéi pedig a fociról szólnak. Nem vártuk el tőle, hogy egy top tízes gimibe járjon, de azt igen, hogy egy erős, normális iskolába kerüljön, hogy meglegyen a lehetősége a továbbtanulásra.
Hogy látjátok, milyen edzői magatartással motiválható leginkább Marci?
Molnár Gergő: Marcinál szerintem két dolog nagyon fontos. Az egyik – ami kicsit furcsa lehet, hiszen egy gyerekről beszélünk –, hogy szakmailag elismerje az edző tudását. Látnia kell, hogy a tréner jobban ért a focihoz, mint ő. Ez ébreszt benne tiszteletet és a tudat, hogy tanulhat tőle. (Ez egyébként nagyon fontos dolog, mert a Marci nagyon sokat foglalkozik elméleti szinten is a focival.)
A másik pedig az, mivel Marci egy erős karakter, olyan edzővel jön ki a legjobban, aki folyamatosan lehetőséget ad neki a pályán és hagyja, hogy nőjön az önbizalma (engedi picit hibázni), de mellette fontos, hogy úgy tudjon visszajelzéseket adni neki, ami által tud fejlődni, és ne rombolja le az önbecsülését. Vékony a határ a kettő között, de nem lehetetlen.
A jelenlegi edzője például tud neki teret hagyni, de ha például van egy rossz félideje, akkor elmondja neki, hogy „Marci, neked ezt a meccset meg kell nyerni, többet várok tőled.” Ha ezt érdemi kommunikációban át tudja neki adni, Marci a következő félidőben tízszer jobban fog focizni. A csillagokat is le tudja hozni az égről, de ehhez éreznie kell, hogy becsülik és elismerik, amit beletesz.
Molnár Szandra: Szülőként azt gondolom, hogy egy edzőnek nemcsak technikailag kell toppon lennie, hanem pedagógiailag is. Fontos, hogy tudja, mikor-hogyan kell a gyerekhez viszonyulni. Ugyanakkor szerintem minden azon áll, vagy bukik, hogy a szülő-gyerek-edző hármas hogyan tud együtt dolgozni. Marcinál valóban fontos az érdemi kommunikáció: a kritikát ugyanúgy bírja, mint a dicséretet, ha emberien tálalják. Megszívleli, és a következő alkalommal igyekszik kijavítani a hibát. (Maximalista, így szerintem sokszor túlzásba is viszi.)
Mennyiben befolyásolja Marci kudarckezelő képességét az, hogy csapatsportot játszik?
Molnár Szandra: Kicsi korában, amikor még a Bozsik-programban focizott, gyakran azzal a kérdéssel fogadtam itthon, hogy „hány gólt rúgtál”? Ma már látom: ez nem feltétlenül helyénvaló kérdés. Nekünk is idő kellett ahhoz, hogy beletanuljunk, hogyan kell egy versenysportoló gyerek szülőjének lenni. Gergővel többször is ellátogattunk emiatt egy coach-hoz, aki segített nekünk abban, hogyan lehetünk támogató szülei Marcinak ebben a nem mindennapi szituációban. Az alkalmak hatására teljesen átalakult bennünk az a hozzáállás, hogyan kommunikáljunk a gyerekkel. Azóta csak annyit kérdezek tőle, hogy ment? Hiába beszélünk csapatsportról, nekünk nem a végeredmény számít, hanem az, ő mennyit adott bele. Hogy hogyan érezte magát a pályán.
Marci is jár mental coach-hoz néhány éve, pontosan ezért: a szakértő segített neki abban, hogy ezt ő is így lássa. A foci egy igazi csapatsport, de ennek ellenére nagyon fontos, hogy az egyéni játékos is jól tudjon szerepelni és élvezni a játékot, mert akkor fogja a legjobb teljesítményt nyújtani. Visszatekintve azt gondolom, jó döntés volt igénybe venni szakértői segítséget: úgy látom, tinédzserként olykor nyitottabban fogadja a mental coach tanácsait, mint a miénket. (Ami az ő korában teljesen természetes!)
Molnár Gergő: Az egész pályafutása során az egyik tavalyi meccsén voltam legbüszkébb Marcira. Pakson játszottak kupamérkőzést, kettős emberhátrányban játszották végig a meccset, kihúzták a hosszabbítást is, aztán tizenegyesekkel végül megnyerték a mérkőzést. A teljes csapat elfutott ünnepelni, Marci viszont odament az ellenfél kapusához, és megpróbálta felállítani az összetört játékost, csak utána csatlakozott a társaihoz. Ez volt az a pont, amikor (szinte) kézzel fogható bizonyítékát láttam annak, mennyit jelent az, hogy a gyerek három éve mentális tréningben is részesül. Úgy viselkedett, mint a legnagyobb sportemberek. Ha másért nem, ezért megéri!
„Nem abban akarok kiteljesedni, hogy az első helyen végeznek-e vagy sem” - az országos bajnok evezős Boros-ikerlányok édesanyjával beszélgettünk
Milyen lemondásokkal jár Marci számára, és számotokra a versenysportolói lét?
Molnár Szandra: Már kisiskolás korában sokszor döntéshelyzetbe került, hogy szülinapi bulin vesz részt a hétvégén, vagy meccsre megy. Megadtuk neki a szabad választás lehetőségét, mindössze annyit kértünk tőle, hogy időben döntse el, melyiket szeretné, hiszen így fair mindenkivel szemben. Mindig a focit választotta! Később aztán az osztálykirándulások, majd a többnapos, ottalvós osztálykirándulások maradtak ki, amely egy felnőtt számára nem tűnik nagy érvágásnak, a gyerek életében ezek mégis fontos mérföldkövek. (Marci egyébként tizedikben volt először ottalvós osztálykiránduláson, mert végre úgy jött ki a lépés, hogy semmivel nem ütközött.) Ezek óriási lemondások, a másik oldalon viszont nem véletlen, hogy szinte a teljes baráti köre a focis közegből tevődik össze, hiszen együtt vannak a focitornákon és a táborokban. Sok dologból kimaradt, de sok mindent nyert is a foci által.
A családnak és a barátoknak is nehéz volt az elején ezt kezelni, főleg, ahol nincsen sportoló gyerek. Nálunk jellemzően tömbösítve vannak megtartva a szülinapok és névnapok akkor, amikor hétvégén van egy szabadnapunk. Most már odáig jutottunk, hogy amikor a családban bármiféle ünnepelnivaló akad, először megkérdezik, hogy a Molnáréknak mikor van szabad hétvégéjük. (Nevet.)
Molnár Gergő: Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem emlékszem, mikor voltunk utoljára júliusban nyaralni. Érdekes sport a foci, hiszen nyár elején van három hét pihenő, aztán szinte egész évben pörögnek tovább a dolgok. A másik dolog, hogy álszentek lennénk, ha azt mondanánk, az egész heti munka után mindig örömmel ugrunk ki az ágyból szombat reggel 5:30-kor, hogy elkísérjük a gyereket a meccsre, majd vasárnap nagyjából ugyanez, mert vinni kell regenerációs edzésre. Szerintem ez az, ami hosszú távon teljesen fel tudja őrölni a szülőt: nem véletlen, hogy ahogy nőnek a gyerekek, egyre kevesebben vagyunk a lelátón.
Az anyagiakat is érdemes megemlíteni. Azt talán mondanom sem kell, hogy családilag nem shoppingolni megyünk, ha feltöltődésre vágyunk, de az sem gyakori, hogy egy hosszú hétvégét valamelyik európai nagyvárosban töltsünk: a pénzt tudatosan a gyerekekre, a fejlődésükre vagy az esetleges regenerációjukra költjük.
Ugyanakkor egy kezemen meg tudom számolni, hányszor hagytuk ki Marci meccseit: még a COVID alatt is mindent megtettünk annak érdekében, hogy láthassuk játszani. (Kerítés tetejéről, száz méter távolságból is.) Egyszerűen érdekel minket az, hogyan szerepel, szeretjük, hogy utána tudunk vele beszélni róla. Számomra egyébként a lelátón töltött kilencven perc az énidő. Én ott töltődök. Ha bárki megkérdezné, végigcsinálnák-e ugyanezt még egyszer, gondolkodás nélkül igent mondanánk. A kicsinél már sokkal tudatosabban tudunk egy csomó mindent csinálni: Marci miatt rengeteg mindent megtanultunk, amit kamatoztathatunk az öccsénél.
