Szóljak-e a főnökömnek, ha mentális betegséggel küzdök?
Szorongás, depresszió, személyiségzavar, függőség, pánikbetegség, paranoia. Már nincs olyan munkahely, ahol az emberek egy része ne küzdene valamelyik mentális betegséggel. Egy nemrég elvégzett kutatás szerint minden ötödik ember érintett valamilyen lelki problémával, tehát egy nagyobb irodában minden második-harmadik ember szorong, depressziós, pánikbeteg vagy személyiségzavara van.
De mit jelent az, ha valaki pszichés zavarral küzd? Képes vele olyan munkát ellátni, amihez figyelemre és koncentrációra van szükség? Joga van-e a főnöknek ahhoz, hogy tudjon a betegségünkről? Egyáltalán fel van-e készülve a vállalati kultúra a mentális betegségekkel élő munkavállalókra?
Hogyan befolyásolják a pszichés zavarok a mindennapi munkavégzést?
A munka és a magánélet nehezen elválasztható egymástól. Ha a magánéletünkben traumát élünk át, az irodában pedig olyan nagy papírhalom vár bennünket minden nap, aminek sosem érünk a végére, akkor számíthatunk arra, hogy a karrierünket és a magánéletünket is megsínylik a másik oldalt érintő nehézségek. Ha csak magamból indulok ki, akkor emlékszem, pánikbetegként sokszor fáradtan, unottan, félelemmel mentem be a munkahelyemre.
Ezek közül talán a fáradtság okozta a legtöbb nehézséget, hiszen hiába döntöttem magamba napi 4-5 kávét, nem sokat segített a munkám minőségének javításában. A pánikbetegség miatt eszemben sem volt részt venni a heti 3-4 meetingen, az általunk szervezett eseményekre pedig pláne nem akartam elmenni. De persze erre nem volt lehetőségem.
Minden alkalommal megküzdöttem a fejemben cikázó gondolatokkal, a menekülési kényszerrel és minden héten megfordult a fejemben, hogy ezen a héten már biztosan beadom a felmondásomat. Tudom, ez csak az egyik oldal. A munkavállaló szemszöge. A másik oldal magát a vállalatot érinti. Láthatóan sokat hibáztam, voltak időszakok, amikor mindent “tökéletesen” vagy ahhoz közel meg tudtam csinálni, máskor meg napokig vagy akár hetekig küzdöttem egy-egy feladat elvégzésével.
Ez befolyásolta a hatékonyságomat, hiszen a fojtogató szorongás, amit éreztem, hatással volt a reakcióimra, amik nem mindig voltak kedvesek és segítőkészek.
Persze nem ez volt az egyetlen gond. Sokszor lassabban haladtam, nem értem a munkám végére. Máskor jóval korábban befejeztem mindent és csak ültem és vártam. Volt időm gondolkodni, ami mindig veszélyes, hiszen újra egy olyan spirálban találtam magam, amiből nem volt kiút. Ez nem egy átlagos helyzet, ha a főnök nem tud róla, akkor nem tud segíteni, nem ismeri a hátterünket, nem érti meg, miért van az, hogy egyik nap mosolyogva és szinte hibátlanul végezzük el a feladatunkat, másik nap pedig alig vagyunk képesek életben maradni.
De vajon a mentális nehézséggel küzdőknek fel kell-e vállalniuk a problémáikat a munkahelyükön?
Erős hiányosságok
A munkaadók nagy része nem rendelkezik kidolgozott stratégiával a mentális zavarok kezelésére. Egy jó környezetben viszont támogatnak és megtartanak, mindegy, hogy milyen pozícióban dolgozunk - de valljuk be, Magyarországon nem ez a jellemző tendencia. Előfordulhat, hogy a munkatársak segítenek, beszélgetnek velünk, próbálnak rájönni, hogy miért nem vagyunk képesek kitölteni a kapott dokumentumokat, új táblázatot készíteni vagy szerződéseket írni, de a felsőbb vezetők számára nem ez a prioritás.
Tényleg érzékenyebb a mostani generáció, mint a korábbiak?
Köztudott, hogy terhelés esetén a pszichés zavarok csak romlanak. Ha tehát a munkaadó nem figyel oda arra, hogy egy ember hány feladatot lát el, akkor a dolgozó folyamatosan stresszel, nem alszik, ideges lesz, könnyen dühbe gurul és még sorolhatnánk. Sok helyen a költséghatékonyság érdekében a minimumra csökkentik a létszámot, ami sarokba szorítja a dolgozókat.
Amikor nincs senki, aki helyettünk ellássa legalább a feladataink egy részét, akkor sem tudunk szabadságra menni, ha túlzottan fáradtnak érezzük magunkat. Egy ilyen munkahelyi környezetben senki sem tud kiegyensúlyozott maradni, elegendőt pihenni, az is szorong, aki alapvetően nem szokott.
A betegek 50 százaléka nem kap segítséget
A WHO adataiból kiderült, hogy a felnőtt dolgozók nagyjából 15 százaléka érintett valamilyen mentális zavarral a karrierje során. Az OSHA felmérése pedig arra világított rá, hogy a munkavállalók 27 százaléka napi szinten él át olyan stresszt és szorongást, amit az ottani feladatai váltanak ki. A legsokkolóbb információt pedig a Trauma Központ tette közzé, miszerint a pszichés zavarokkal élők közel 50 százaléka semmilyen ellátást és segítséget nem kap.
A jelentős munkahelyi stressz, a túlzott megterhelés, valamint az autonómia hiánya jelentős hatással vannak a dolgozók munkavégzésére, az ő mentális jóllétükre. Ez gyakran szorongáshoz, majd depresszióhoz, végül kiégéshez vezethet. Aki nem a munkahelyének “köszönheti” a pszichés zavarát, hanem a magánéletének, az hajlamosabb lehet arra, hogy további nehézségeket tapasztaljon meg az irodában.
Muszáj említést tenni a mentális betegségek gyógyszeres kezeléséről is. Az antidepresszánsok valamilyen szinten mindig hatással vannak a munkavégzésünkre, de minden eset egyedi. Vannak nem annyira súlyos készítmények, amik mellett nyugodtan végezhetjük a feladatainkat. Ha azonban a megengedett mennyiség meghalad egy bizonyos értéket, akkor a pácienst ki kell vonni a munkából, más esetben csak kevesebb órában dolgozhat, ezzel is csökkentve a terhelését.
Az antidepresszánsok nem okoznak elvonási tüneteket, bár együtt járhatnak alvászavarral és aluszékonysággal. A mentális betegségekre adott gyógyszerek által csökken a figyelem, romlik a dolgozó memóriája, ebből fakadóan a munkavégzése sem lesz olyan, mint korábban.
Joga van tudni erről a főnöknek?
Az egymillió forintos kérdés. Ha egy dolgozó lelki problémával küzd, az plusz terhet jelent(het) a munkatársakra, a vezetőségre, végül kihat(hat) a vállalat működésére. Ez sok esetben többletfeladatot jelent, ami átalakíthatja a csoportdinamikát, feszültségeket szülhet a kollégák között. Csökkenhet a kreativitás, nehezebbé válhat a csoportmunka, de rosszat tesz a hatékonyságnak, ha a dolgozó lassabban végzi a munkáját. Nem ritka az sem, ha mindez negatívan befolyásolja a csapat mindennapi hangulatát.
Szerencsére azonban sok vezető nyitott erre a beszélgetésre. Én csak idővel nyíltam meg a közvetlen főnökömnek, tehát nem azonnal a felsőbb vezetőkhöz fordultam. Úgy éreztem, hogy elég volt annak tudnia a problémáimról, akivel napi szinten kapcsolatban vagyok. Mindent persze neki sem meséltem el, de tudott arról, hogy nehézségekkel küzdök és megértő volt velem. Világossá vált számára, hogy miért nem tudtam valamivel úgy haladni, mint korábban. De ez nem azt jelenti, hogy ez bármely cégnél megoldást jelent.
Vannak olyan vállalatok, munkakörök, ahol bizony elvárás a hatékonyság, a gyorsaság - ott más segítségre van szükség. Mára a vezetők hajlandóak az olyan változtatásokra, mint a beosztás megváltoztatása vagy a szabadság kiosztásának átalakítása. Egy jó munkaerőt senki sem akar elveszíteni.
De, hogy van-e joga tudni? Nincs. Kellene, hogy tudja? Igen. Sose féljünk megtenni az első lépéseket.
Beszéljünk a problémáinkról, ha nagyobb a baj, akkor jelezzük a felettesünk felé addig, amíg még nem késő. Egy jó főnök előtt semmi sem maradt titokban. Mivel teljesítményben mér, amikor változást lát a munkánkban, akkor úgyis utána fog járni a probléma forrásának. Egy jó vezető-beosztott kapcsolat csak akkor működhet, ha a munkavállaló nem titkolja el a nehézségeit. A felettesnek hatalmas felelőssége van, ugyanis ismernie kell a dolgozóját, annak általános lelki állapotát, hiszen csak így veheti észre időben, ha valami mentális betegség áll a teljesítmény csökkenésének hátterében.