A menstruáció története valóban a női elnyomás történeteként értelmezhető?
Hogy a menstruációnkról való beszéd mára a nyugati társadalmakban megszűnik tabunak lenni, azt mi sem példázza jobban, mint az, hogy ezt a cikket megírhatom.
Másfelől természetesen fontos, hogy ez a cikk egy női magazin hasábjain jelenik meg, és bizony, a közösségi médiában egy menstruációnkról szóló posztért még mindig nyilvános megszégyenítés várhat ránk, míg ha heveny megfázásunkról panaszkodunk ugyanott – amely során ugyanúgy kifolyó testnedveinket igyekszünk felfogni –, akkor jár nekünk az együttérzés, a szívecskés vagy megölelős emotikon.
Rengeteg kapitális baromságot gondoltunk (és gondolnak ma is sokan) a nők havi vérzéséről. Egészen kétszáz évvel ezelőttig például azt sem tudtuk, hogy ez pontosan micsoda. Volt olyan elmélet például – és ez viszonylag sokáig, a XIX. századig tartotta magát –, amely szerint a menstruáció a nők szervezetének tisztulási folyamata – általa a nők a bennük felgyülemlett feszültségtől szabadulnak meg, amely csökkenti a hisztériára való hajlamukat.
Ez persze a finomabb elképzelések közül való volt, hiszen tudjuk azt is, hogy a menstruáció az esetek jó részében nem egyszerűen tabu volt, hanem a nők megbélyegzésének eszköze.
Isten büntetése
Az ősközösségekben elkülönítették a menstruáló nőket. Az ókorban, Hippokratész tanítványainak elmélete az volt, hogy a nők azért menstruálnak, mert testükben több folyadék van, mint a férfiakéban – erre látták bizonyítéknak a szoptatást is –, és ettől a folyadéktól szabadulnak meg a vérzés során. Ha nem így lenne, ez a folyadék eldugítaná az ereiket, és ettől kiszámíthatatlanok és instabilak lennének.
A középkor nyugati társadalmaiban a keresztény egyház értelmezése volt a mérvadó, miszerint egyfelől a menstruációt Isten büntetéseként kell viselniük a nőknek, amiért Éva Ádámot a Paradicsomban bűnre csábította, másrészt tisztátalan állapot volt, ahogy Mózes harmadik könyve írja: „Mindenki, aki hozzáér (a menstruáló nőhöz), tisztátalan legyen estig. Tisztátalan mindaz, amin fekszik havi tisztulása idején, és tisztátalan, amin ül.”
A keresztény egyház intézményes nőgyűlölete különben odáig ment, hogy a menstruáló nőt mint a gonosz természetfeletti erejével felvértezett veszélyforrást nevezte meg. A havi vérzésétől szenvedő nőknek nem egyszerűen a hasuk fájt akkoriban, hanem megrozsdásították a kardokat, megrohasztották a gyümölcsöket és egyetlen pillantásukkal rontást hoztak a férfiakra.
Ráadásul egy csepp menstruációs vér a péniszen leégette arról a húst, mintha maró sav lenne, ha pedig mégis ez időszakban élt férfi és nő házas életet, akkor a születő gyerek deformált, gyenge és vörös hajú lett. Nos, megmondom őszintén, engem nagyon meglep, hogy ezekkel a szuperképességekkel nem vettük át az uralmat a férfiak fölött a középkorban.
Nem minden párkapcsolati red flaget veszünk észre első pillantásra
A nők elkülönítése, megbélyegzése egyébkánt törzsi kultúrákban és világvallásokban a mai napig tovább él – valójában hatalmas szerencsénk van nekünk, nyugat-európai nőknek, hogy különböző vallási szankciók nélkül, nagyjából békésen elmenstruálgathatunk.
Ott van például a mikve intézménye, amely az ortodox zsidó vallásban a mai napig arra szolgál, hogy a tisztátalan menstruáló nők minden hónapban rituálisan kimossák magukból a vérzési periódusuk végén a... mit is? Hát, valami szennyes, bűnös, oda nem illő dolgot.
Amúgy fürdőbe járni havonta egyszer nem rossz dolog, de havonta megszabadulni önnön tisztátalanságodtól, mégis lelki terhet jelenthet számodra, pláne, ha vallásos vagy. Ha nem, akkor meg mit keresnél a mikvében? A zsidó vallásban természetesen házas életet sem élhet egy menstruáló nő, ami igaz az iszlám vallásra is.
És hogy mi történt itt Európában a középkor után? Hát, jött a felvilágosodás, ami kicsit jobb irányba terelte a női test misztériumáról való gondolkodást, például nem tartották már misztériumnak, hanem néhány száz év kihagyás után újra keresni kezdték működése logikus magyarázatát. Többé nem a sátán által megszállt szörnyetegek voltunk, hanem csak simán gyógyítandó betegek. És így volt ez a XIX. század végéig, amíg végre el nem kezdte kapiskálni az orvostudomány, hogy vérzésünk a peteérésünkkel áll kapcsolatban.
Praktikák a vér felfogására
Külön bonyolult története van annak, hogy mivel fogták fel a menstruációs vérzést a nők az idők során. Amúgy a legtöbbször semmivel, de amikor mégis, akkor általában nem a legpraktikusabb eszközökkel. Mivel az emberiség történelmét – mint tudjuk – férfiak írták, ezért kevés egzakt tudásunk van arról, hogy is történt mindez pontosan, de azért tudunk ezt-azt a betétek és tamponok előtti időkről.
A Rizsporos hétköznapok című blog csinált erről egy remek gyűjtést, azt ajánlom figyelmetekbe, és úgy általában a blogot is, én most csak néhány érdekesebb példát emelnék ki ebből. Az ókori Rómában például ecetbe mártott rongy, az ókori Egyiptomban ágyékkötő, illetve mézbe mártott puha textildarab funkcionált betétként és tamponként.
A női vérzés felfogásával azonban főként a XIX. század végén kezdtek el komolyabban foglalkozni, ekkorról maradtak fent kifejezetten ilyen célt szolgáló ágyékkötők, menstruációs nadrágok – ezekbe helyezték a kötött vagy vászonból készült, mosható betéteket.
Az első, valóban jó nedvszívó anyagból készült betétet az I. világháború idején dobták piacra, amely nagy előrelépést jelentett, a szárnyas betét azonban csak a XX. század végén terjedt el. Az akkorra rég elfelejtett tampont az 1930-as években hozta vissza a köztudatba egy amerikai orvos.
Tekintve, hogy Gutenberg az 1430-as években feltalálta a könyvnyomtatást, James Watt 1769-ben a gőzgépet, Edison pedig 1879-ben a szénszálas izzót, joggal tehetjük fel a kérdést, hogy miért kellett a XX. századig várni egy normális, nedvszívó anyagból készülő egészségügyi termékre, ami megment minket attól, hogy havi minimum három napig a belső combunkon folydogáljon a vérünk.
Azonban ezt a valóban racionális kérdést sajnos igen egyszerű megválaszolni: a férfiak nemcsak írták, de csinálták is a történelmet, így a múlt találmányai az ő igényeik és ötleteik alapján láttak napvilágot és fejlődtek tovább.
Széles körű és hatékony megoldást a problémánkra – mint ahogy oly sok minden más, vélt vagy valós problémánkra – már a fogyasztói társadalom időszaka talált.
Menstruáció és elnyomás
A fenti sorok közül kiolvasható egy rendkívül fontos dolog: menstruációnk története tulajdonképpen elnyomásunk történeteként is értelmezhető az emberiség történetében. Ez jól látszik azokban az elméletekben, amelyeket férfiak állítottak fel vérzésünkkel kapcsolatban, és azoknak a technológiáknak a hiányában is, amelyek a nők hétköznapi életét segíthették volna.
Különösen fontos ebben a történeti felsorolásban a fájdalomcsillapítók megjelenése, azoknak elterjedése is. Hiszen való igaz, hogy a fájdalomcsillapítók előtt a nők legtöbbje erős fájdalmat érzett minden hónapban, amely – talán nem meglepő – valóban ingerültté és kiszámíthatatlanná tette őket.
Sharra Vostral amerikai tudománytörténész írt egy könyvet a menstruációs technológiák történeti fejlődéséről (A History of Menstrual Hygiene Technology). Ebben a könyvben „az elrejtés technológiájáról” beszél, azaz arról, hogy minden technológiai előrelépés, ami a női menzesszel kapcsolatos, annak elrejtését tűzte ki céljául. A tamponok és a betétek reklámjai arról szólnak, hogy ha az adott cég termékét használod, akkor még az extrém sport is lehetséges a nehéz napokon.
A fájdalomcsillapítót úgy kapkodjuk be, mint a cukorkát az első napokon, és nemcsak az a célunk, hogy mások ne vegyék észre az állapotunkat, hanem az is, hogy mi magunk is feledkezzünk meg róla. Vostral elmélete minimum elgondolkodtató, hiszen ha van valami, ami ennyire természetes, mint a havi vérzésünk, miért is kéne, hogy megpróbáljunk úgy tenni, mintha nem lenne.
Ugyanakkor amennyiben van valami, ami évezredeken keresztül ennyi fájdalmat okozott nekünk, nőknek, és ami hozzásegített minket ahhoz, hogy a gyengébb nemként tekintsenek ránk, ugyan miért is ne akarnánk tőle megszabadulni? Az ellentmondás feloldását rátok bízom, én mindkettő mellett tudnék érvelni.