Iványi Orsolya: Ilyen az ötvenéves női test tabuk nélkül - Az erős az új 50
Egészen negyven éves koromig természetesnek vettem, hogy a testem kiszolgál mindenféle erőfeszítés nélkül, akkor is, ha éppen nem bánok jól vele. Átlagos testalkatú voltam mindig is, így nevezik ugye a „se nem kövér, se nem vékony” kategóriát, bár én is mindig vékony akartam lenni, mert a vékony nőkön minden ruha jól áll.
Felnőtt életem nagy részét hatvan kilósan töltöttem, ami a 165 cm-hez pont jó volt. Tetszettem magamnak, ha feljött néhány kiló, némi éhezéssel pár hét alatt leadtam. A sport nem tartozott a mindennapjaim közé (bár gyalog mentem, ahova lehetett), mindig csak terveztem, hogy majd egyszer komolyabban is belevágok.
Amikor negyven lettem
Éreztem, és persze láttam a tükörben, hogy valami megváltozott, és amikor egy régen látott ismerős azzal a felkiáltással köszöntött, hogy „de megasszonyosodtál!”, akkor tudtam, hogy ez nem mehet így tovább. Valóban, a hatvanból szépen lassan hetven lett, a szekrényben kizárólag alaknyelő zsákruhák sorakoztak (köszi COS!), és hiába éheztem a jól megszokott módon, semmi nem történt.
Pár évet eltöltöttem ebben az állapotban, aztán az utolsó lökést az adta meg, hogy megismerkedtem a leendő férjemmel online, és vakrandira hívott Olaszországba (ahol lakott). Nem volt más választásom, mint hogy elvonszoljam a lehasznált testemet egy konditerembe, ahol heti háromszor elkezdtem edzeni edzővel.
A lányaimmal próbáltam ki a stresszoldó lebegtetést és mintha kicseréltek volna minket - az Aquatic Bodywork-öt receptre kell felírni
Először nagyon fájt minden, sokkal rosszabb formában voltam, mint gondoltam, és az edzőteremben is csak a fal mellett közlekedtem, nehogy észrevegyenek.
Miért nem szólt senki?
A nők nagy része nem tudja, hogy negyven körül miért is változik meg a testük működése, pedig fel lehetne rá készülni. Én sem tudtam, csak amikor már benne voltam. Ha tudtam volna, sokkal tudatosabban fordulok rá a hormonális átmenetre, a perimenopauzára, melynek során az ösztrogén és a progeszteron hormonok elkezdenek fluktuálni, és ez alapjaiban változtatja meg a női test működését.
Persze, nem lehet mindent erre fogni, ott van még az öregedés is, és az életmód, ahogy élünk. Ez a trió dönti el, hogyan fogunk kinézni ötvenévesen. Na meg az, hogy mennyi energiát fektetünk magunkba. Kérdezhetné az olvasó:
na jó, de hol a genetika?
A publikált kutatások szerint az életünk első hetven-nyolcvan évében az életmód nagyobb szerepet játszik, mint a genetika. Székács Béla, a geriátriai-gerontológiai tudományok professzora, az MTA doktora nyilatkozta egyszer azt, hogy
„Körülbelül 75-80 éves korig állapotunk minőségét döntően az határozza meg, hogy korábban a 30-40-es éveinktől kezdve milyen életmódot éltünk. 80 fölött egyre inkább belép a genetikai meghatározottság. Még idősebb korban, mondjuk 95-100 év tájékán ez még inkább így van.”
Az erős az új 50
Pár hete töltöttem be az ötvenet. Újra hatvan kiló vagyok, és már nem vékony akarok lenni, hanem erős. Nem fogok hazudni, sokkal nehezebb kordában tartani ezt a testet, mint gondoltam, de most jobban figyelek rá.
És ez a test mozogni akar. A mozgás számára az élet. Lefogyni három évbe telt, főleg azzal, hogy megváltoztattam az étkezési szokásaimat (nincs többé kóla reggelire!).
Azt már tudjuk, hogy a mozgás magában nem elég a fogyáshoz, de amikor elkezdünk foglalkozni a testünkkel, akkor elkezdjük azt is megválogatni, hogy mivel etetjük. Azért akarok erős lenni, mert sokáig akarok élni egészségesen, és ehhez izom kell. Milyen kár, hogy nem tudtam, hogy az izom egy csomó élettani szabályozásban játszik alapvető szerepet, ezért nem csak azért fontos, hogy jól nézzünk ki, vagy hogy megfelelően tudjunk mozogni.
És ötventől az izomvesztés erősen beindul
Pár évtizeddel ezelőtt az ötven éves nő már öregnek számított, mert a társadalom ezt kommunikálta felé. Jöhet a nyugdíj és az unokázás (amúgy ezzel sincs semmi baj, ha valaki ezt választja), nem is foglalkoztunk azzal, hogy van-e teste, nem igaz? Ami azt is jelentette, hogy mindegy is volt, hogy ott volt-e vagy sem, nem igazán kapott helyet az asztalnál.
A helyzet szerencsére változóban van:
az ötvenéves nő, mondjuk én, igenis látható akar maradni, mert van véleménye, aktív, és hozzá akar még tenni a világhoz.
Úgy tekintek a testemre, mint egy művészeti alkotásra, amely folyamatosan „work in progress”, azaz folyamatban lévő munka. Sosem leszek készen, mert mindig változom. Talán ezt a legnehezebb megérteni, hogy az energiát, időt, kitartást bele kell tenni, mindegy, hány évesek vagyunk.