A legnagyobb áttörések a legmélyebb zuhanás közepén történnek
Előfordult már veled, hogy azt hitted, mindennek vége, pedig valójában akkor kezdődött el igazán az életed? Néha a mélybe zuhanás az egyetlen út, ami a csillagok közé vezethet – én is ott tanultam meg repülni. Szakértőt kérdeztünk a témában.
Amikor az ember szóba hozza a bukást, legtöbbször a kudarc kellemetlenségére, fájdalmára, vagy éppen a veszteségekre gondol. Pedig a bukás, bármennyire is ijesztően hangzik, gyakran sokkal többet tanít nekünk önmagunkról, mint bármelyik siker.
Mi lesz most? Merre tovább?
Emlékszem arra az időszakra, amikor azt éreztem, hogy minden darabokra hullik körülöttem. Hónapokon keresztül rengeteget dolgoztam és tervezgettem a jövőmet. Összeraktam egy kis tervet, minden mindentől függött és a kis lépések egymásra épültek. Lelkes és motivált lettem, majd az élet közbeszólt. Egyik pillanatról a másikra az alapkő bizonytalanná volt, és miután biztos lett, hogy nem sikerült, minden romokba dőlt. A kudarc fájdalma sokkal mélyebben érintett, mint azt valaha elképzeltem volna.
Nemcsak a munkám csúszott ki a kezeim közül, hanem az önbizalmam is – úgy éreztem, hogy minden, amit addig elértem, semmit sem ér. Mind a magánéletemben, mind a karrieremben egyfajta kilátástalanság tört elő. Az ilyen pillanatokban két út áll előttünk: a reménytelenség mélyére süllyedünk, vagy elkezdünk másképp gondolkodni. Én az utóbbit választottam – de ehhez először át kellett élnem a zuhanás minden egyes másodpercét. Ültem az ágy szélén, és a szoba fojtogató csendje körülölelt.
Egy lépés hátra, két lépés előre – Amikor az újrakezdés erősebbé tett
Az ujjaimmal a takaró szélét gyűrögettem, mintha abban keresnék kapaszkodót, miközben a gondolatok vadul cikáztak a fejemben: „Hol rontottam el? Miért nem láttam előre?” Újra és újra végigjátszottam a fejemben, mintha a válasz ott lapulna valahol a részletek között. De nem találtam semmit – csak az ürességet. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy talán nem is érdemes tovább küzdeni. Az önbizalmam darabokban hevert, a céljaim köddé váltak, és úgy éreztem, minden, amiben hittem, semmivé lett.
Egyetlen kérdés motoszkált bennem: „Most hogyan tovább?” A bizonytalanság és a kudarc szorítása fájdalmas volt, de valahol mélyen elkezdett felderengeni egy gondolat – hogy talán, éppen ez a pillanat az, ahol valami új kezdődhet. Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy a bukás nem más, mint egy kemény tanár. Olyan leckéket ad, amelyeket máshogyan nem tanulhatunk meg. A legelső lépés az volt, hogy szembenézzek önmagammal. Nem volt könnyű, de ahogy a fájdalmat lassan elfogadtam, egyre világosabbá vált, hogy minden, ami történt, valójában esélyt adott arra, hogy újraértelmezzem az életemet. Új tervekbe kezdtem hát, egyedül, fejlesztettem magam és cserébe újra visszanyertem motiváltságom.
És így repít magasabbra a zuhanás
A legnagyobb áttörések nem akkor történnek, amikor minden rendben van, hanem a legmélyebb zuhanás közepén. Sokkal nagyobb erő az, ha tudjuk, hogy hogyan álljunk fel a bukás után, mint sikeresnek lenni. A bukás nem ellenség, hanem lehetőség. Minden zuhanás egy ugródeszka lehet, ha hajlandóak vagyunk tanulni belőle.
A bukás kényszerít arra, hogy megálljunk és újragondoljuk az életünket.
