„Ez csak az én véleményem" - te észreveszed, amikor segítő szándék helyett kritizálsz?

Mindannyian ismerünk olyan embert, aki megállás nélkül kritizál másokat, mindezt gyakran a szeretet, segítő szándék köntösébe bújtatva. Olyat is biztosan, akinél a legempatikusabban előadott negatív visszajelzés is heves ellenállást és sértődést vált ki. Mindkét típusú emberrel meglehetősen nagy kihívás tartós és mély kapcsolatot kialakítani – pedig nyilván ez lenne az ő vágyuk is. A cikkben azt járjuk körül, hogyan fogalmazzunk meg szeretetteli kritikát, és hogyan legyünk nyitottak mások konstruktív visszajelzéseire.

Több formában is megnyilvánulhat a folytonos kritizálás, ahogy számos oka, mögöttes tartalma lehet az ilyen viselkedésnek.

Ha hirtelen más fényben látunk valakit

Ha azt érezzük, valaki, akivel szoros kapcsolatot ápolunk, folyamatosan az agyunkra megy, akkor lehet, hogy nem az ő készülékében van a hiba. Egy friss barátságban vagy párkapcsolatban előfordulhat, hogy a kezdeti mézeshetek időszaka alatt nem figyelünk fel arra, hogy valójában alapvetően nem illünk össze egymással. Amikor a kezdeti lelkesedés alábbhagy, megjelennek az apró repedések a kapcsolaton.

Feltűnik, hogy a másik kanállal eszi a rántott csirkét és a kedvenc színésze Rob Schneider. Vagy mondjuk inkább az, hogy vele csak Dosztojevszkij-adaptációkat lehet nézni a színházban, sosem nyitott a könnyed humorra, és étteremben sem adja egy Michelin-csillagnál alább. Fárasztó, idegesítő. Ezt pedig elkezdjük neki visszajelezni. Később aztán egyre több ehhez hasonló irritáló tulajdonságát fedezzük fel, és napi szintűvé válik a mérgelődésünk.

Aztán az is előfordulhat, hogy a kapcsolat hosszú ideje tart, de csak most vesszük észre, hogy mennyire idegesítő, hogy havonta változik a másik hajszíne, vagy hogy nem tud kulturáltan veszíteni egy játékban. Ha bármi ilyet tapasztalunk, akkor nagy valószínűséggel arról van szó, hogy megváltozott az érzelmi viszonyunk a másikhoz. Ez nem azt jelenti, hogy objektív értelemben véve nem lehet bajunk azzal, ha valaki nem tud késsel-villával enni, vagy hogy folyton dühöng, ha kikap pingpongban – azt azonban mindenképpen jelzi, hogy mi ezt az embert jelenlegi állapotában nem tudjuk elfogadni.

Az már egy bonyolultabb kérdés, hogy arról van-e szó, a kapcsolat kifújt, vagy arról, hogy dolgozni kell rajta, másféle kommunikációs stratégiákat elsajátítva. A lényeg azonban az, hogy a szeretetünknek sosem lehet alapja a másik kifordítása önmagából. Ha ezt várjuk el, az nem szeretet. Arról is szó lehet ugyanakkor, hogy valójában saját magunkkal van bajunk, és ezt vetítjük ki a másikra. Ezen is érdemes elgondolkodni: van-e olyasmi, amiben az utóbbi időben nem ütöttük meg a saját mércénket, és talán ez okozhatja, hogy a másik hibáival kezdünk el foglalkozni?

Ha tehát ebben az állapotban találjuk magunka, mindig az legyen az első, hogy a saját érzéseinket tisztázzuk, és igyekszünk a mélyére ásni annak, miért lettünk ennyire zsörtölődők, miért nehéz hirtelen elfogadni a másikat olyannak, amilyen?

Ha a fél életünk azzal telik, hogy a konfliktusainkat igyekszünk helyretenni

Fontos feladatunknak érezzük mindig korrigálni az embereket, hiszen ez az ő érdekük is? Számtalan értékes barátunk, szerettünk van, akiket őszinte szeretettel támogatunk abban is, hogy még jobbá váljanak? Puszta jóindulatból mindig rámutatunk arra, ha valamit nem jól tesznek az életükben? Ha nekünk sikerült elérni bizonyos területeken bizonyos dolgokat, akkor önzetlenül és kéretlenül osztjuk meg velük a know how-t, inspirálva őket arra, hogy induljanak el a helyes úton?

Számunkra az intim viszony egyik kötelező velejárója a folyamatos, és részünkről ártatlannak tartott csipkelődés? Ha valakit folyton ugratunk, az azt jelzi, hogy érzelmileg közel kerültünk hozzá? Mindennek mégis az a vége, hogy valaki folyton vérig sértődik ránk, és nekünk bocsánatot kell kérnünk? Talán fájdalmas ezt hallani, de ilyenkor valószínűleg arról van szó, hogy konstruktív kritika helyett hajlamosak vagyunk az ítélkezésre. És simán lehet, hogy tényleg a jó szándék vezérel minket.

A baj csak az, hogy abból indulunk ki, hogy mindent és mindenkit meg lehet és meg kell javítani, ráadásul általában élesebb a szemünk a másik gyengeségeire, mint a sajátunkra.

Az is előfordulhat, hogy félünk a valódi intimitástól, és az ítélkezéssel tudattalanul is távolítani szeretnénk magunktól a másikat. Vagy éppen, ahogy az előző esetben: saját önértékelésünk nincs a helyén, és másra projektáljuk saját magunkkal szembeni elégedetlenségünket. Akárhogy is van, ha ez a viselkedés általában jellemző ránk, és mások is rendszeresen visszajelzik, hogy túlmegyünk az ártatlan poénkodás határán, az már mélyebb önismeretet igényel, általában szakember segítségével.

Ha összeomlunk, akárhányszor negatív visszajelzés ér minket

Életünk során jó esetben rengeteg lehetőségünk van arra, hogy szükség esetén korrigáljunk viselkedésünkön, adaptívabb viselkedésformákat sajátítsunk el, vagy csak egyszerűen rugalmasan tudjunk illeszkedni eltérő követelményekhez. Ideális esetben sok jó szándékú visszajelzést kapunk emberektől, amelyek segítenek minket ezen az úton.

Az empatikus visszajelzés sosem a személyiségünket célozza, hanem az adott cselekedetünket, és általában olyan formán érkezik, hogy a másik azt hangsúlyozza, számára milyen érzés volt, amit tettünk vagy mondtunk; illetve egyértelműen a fejlődésünkre koncentráló, konstruktív tanácsot vagy ötletet ad, leginkább azt is a megfelelő időben.

Ha ennek ellenére borzasztó érzések öntenek el minket, ha valaki kritikát (vagy annak tűnő dolgot) fogalmaz meg felénk, akkor érdemes magunkba tekinteni. Aki alacsony önértékeléssel, önbizalom-problémákkal küzd, annak sokszor még a legépítőbb kritika is úgy hat, mint egy teljes támadás a személyisége ellen, vagy egy újabb jelzés arra, hogy rosszul csinál mindent. Az is előfordulhat, hogy vannak olyan érzékeny pontjaink, amelyekkel valójában mi magunk nem vagyunk elégedettek, és ha azokban kapunk tanácsot, tulajdonképpen saját belső kritikusunk erősödik fel.

Ha egyszer-egyszer fordul elő, hogy egy kritika szükségtelenül erős ellenállást vált ki belőlünk, akkor érdemes átgondolni, miről szólt, mit gondolunk mi a kritizált cselekedetünkről, milyen a viszonyunk az emberhez, akitől a visszajelzést kaptuk – esetleg vele is beszélhetünk a témáról.

Ha azonban azt figyeljük meg, hogy minden negatív visszajelzés hatására összeomlunk, ott már érdemes lehet adott esetben pszichológiai segítséget is igénybe venni.

Hogyan jelezzünk vissza empatikusan?

1. Mindig érdemes alaposan átgondolni, miért fontos számunkra, hogy kritikát fogalmazzunk meg a másikkal szemben. Leginkább akkor van értelme, ha az egyértelműen a másik épüléséről szól. Ha például egy közeli barátunk fontos beszédre készül rengeteg előtt, és észrevesszük a gyakorlás során, hogy egy idegen szót rendre rosszul ejt ki, akkor azzal teszünk jót neki, ha kijavítjuk.
2. Akkor is fontos nekiveselkedni a negatív visszajelzésnek, ha a másik valami olyasmit tesz, amely a kettőnk viszonyával kapcsolatos, minket rossz érzéssekkel tölt el, és potenciálisan alááshatja a kapcsolatot. Ha például a partnerünk minden találkozóról késik minimum 20 percet, és még elnézést sem kér érte, mi pedig ettől már kezdünk kicsit ellenségesen viszonyulni hozzá.
3. Mindig hangsúlyozzuk, hogy a visszajelzés nem az ő személyéről, csupán egy cselekedetéről szól.
4. Alázattal jelezzünk vissza, miközben azt sem tagadjuk, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, nekünk is épp úgy vannak hibáink, gyengeségeink, mint a másiknak.
5. Úgy fogalmazzuk meg a kritikát, hogy érződjön, elfogadjuk és tiszteljük a másik embert.