Belepusztulok a macskám elvesztésébe, de mások szerint titkolnom kellene - ki mondja, hogy egy kisállatot nem lehet ugyanúgy vagy akár jobban is szeretni, mint egy közeli családtagot?
A szeretett társállat elvesztése pusztító élmény lehet, gyakran egy családtag elvesztéséhez hasonlítható, és egyesek számára a fájdalom még mélyebb. Mondjuk ki: nem biztos, hogy a nagyszüleinkkel ugyanolyan szoros volt a kapcsolatunk, mint a kiskedvencünkkel. Ahogy az összes többi gyász, ez is piszkosul fájdalmas és lélekölő, és néha csak szakember segítségével lehet feldolgozni.
17 év és 11 hónapot töltöttünk együtt Salemmel. Neki egy teljes élet volt, nekem egy negyed. A legszebb és legtökéletesebb macska volt, aki mellett felnőttem. Végigkísért életem legörömtelibb és legfájdalmasabb pillanatain. Ő volt az árnyékom, a biztos pont az életemben, és bár tudtam, hogy egyszer eljön a búcsú ideje – mert sajnos bármennyire is szerettem volna, nem öregedhettünk meg együtt – nem voltam felkészülve arra, ami a halálával érkezett. Sem az emésztő fájdalomra, sem a gyász ezer arcára, sem a társadalom reakciójára.
Tabunak számít hazánkban a kisállat gyász
Sosem éreztem még olyan fájdalmat, ami Salem halálával érkezett. A túlélési ösztön azt diktálta, hogy keressek balzsamot az összetört szívemre. Úgy éreztem, egyedül nem fogom tudni feldolgozni a veszteségemet. Nagyon kevés cikket és személyt találtam, ami hitelesen, behatóan foglalkozna a kisállat gyásszal, de végül a kutakodásom meghozta az eredményt és rátaláltam a Petloss.hu-ra, annak alapítójára Onody Viktóriára, az egyetlen olyan gyászsegítőre az országban, aki a kisállat gyászra specializálódott.
Elmeséltem neki a történetemet Salemmel, és azt, hogy milyen reakciókkal szembesültem a közvetlen környezetem részéről, amikor fel mertem vállalni a tragédiát, ami engem ért. „Majd lesz másik!” „Csak egy macska volt!” „Meddig akarsz még szenvedni?” „Sajnálom, de azért a munkát ugye megcsinálod holnapra?” A meleg, szeretetteljes, vigasztaló szavak mellett rengetegen fogadták értetlenkedve, hogy lehetek ennyire kiborulva „egy macska” halála miatt és a megjegyzéseik olyanok voltak, mint a só a nyílt sebre szórva.
Kezdtem azt érezni, jobb lenne titkolni a veszteségemet, de Viki megnyugtatott: jogom van a gyászhoz. „A jogfosztott (illegális, vagy el nem ismert) gyász egy olyan kifejezés, amely azt a fájdalmat és bánatot írja le, amikor egy személy jelentős veszteséget él át, de gyászát nem ismerik el nyíltan, vagy nem érvényesítik társadalmilag. Ez különösen igaz lehet azokra, akik szeretett társállatukat veszítették el.
Hazánkban a kulturális és társadalmi normákban gyökerezik az az elképzelés, hogy a társállatok nem érdemlik meg ugyanazt a gyászt, mint egy számunkra jelentős személy. Ennek számos oka van, többek között, hogy a háziállatokat többnyire tulajdonként, mintsem családtagként tartják számon. Lényeges felismerni, hogy a társállat és gazdája közötti kötelék valódi, és ennek az élet-köteléknek az elvesztése pusztító lehet.” – magyarázza Viki.
Viki szerint fontos lenne ilyen esetben elismerni érvényesíteni az állattulajdonosok gyászát és biztosítani őket támogatásról, mert senkinek sem kellene szégyellnie és eltitkolnia azt, hogy annyira szerette a kisállatát, és fájdalmat él át, amiért elveszítette.
Elhunyt édesanyja AI-generált másolatával beszélget, mert képtelen őt elengedni - milyen veszélyekkel járhat, ha a technológia akadályozza a gyászmunkát?
Nem szabad eltitkolni a fájdalmunkat
Onody Viktória szerint az eltitkolt fájdalom, a mélyen magukba temetett sebek azok, amelyek gyakran a legintenzívebb szenvedést okozhatják, ellentétben azzal a fájdalommal, amelyet nyíltan megbeszélünk és megosztunk másokkal. „Annak felismerése, hogy a társállat elvesztése jelentős élmény, segíthet az egyéneknek, hogy érzelmeiket érvényesnek érezzék, még akkor is, ha mások esetleg nem értik meg. A társadalmi normák megnehezíthetik a gyászoló számára, hogy a gyász idején kifejezze sebezhetőségét vagy gyakorolja az önegyüttérzést.
Az érzelmekkel való szembenézés, azok elfogadása, az önegyüttérzés gyakorlása kulcsfontosságúvá válik. A gyászoló önmaga iránti együttérzés azt jelenti, hogy tiszteli és elfogadja emberségét. Megengedi magának, hogy ítélkezés nélkül érezze, ami a felszínre tör. Erőt és támaszt nyújthat a kisállat veszteség és gyász támogató csoportban való jelenlét, ahol a sorstársközösség megtartó erővel bír, ahol megértik a társállat elvesztésének fájdalmát, a kapcsolat jelentőségét, és biztonságos teret nyújthatnak az érzések megosztására ítélkezéstől való félelem nélkül.
Van, hogy a társállatól való búcsú olyan mély érzelmi fájdalmat vált ki, amely szakember segítségét igényelheti, a támogató és megértő beszélgetés értékes eszközöket nyújthat a megbirkózáshoz és a gyógyuláshoz.” – magyarázza.
Miért lehet egy háziállat elvesztése ugyanolyan pusztító, mint egy szeretett személy elvesztése?
Bár egyre többen vallják azt, hogy a házi kedvenc is családtag, mégis rengetegen rántják fel a szemöldöküket arra, ha olyat hallanak, hogy „Olyan, mintha a gyermeket veszítettem volna el.” vagy a fájdalmukat egy rokonuk halálához hasonlítják. De ki mondja, hogy egy kisállatot nem lehet ugyanúgy vagy akár jobban is szeretni, mint egy közeli családtagot?
„A kedvtelésből tartott állatok elvesztése nem feltétlenül különbözik az emberi veszteségtől a gyász intenzitásában. A fájdalom ugyanolyan intenzív és hosszan elnyúló lehet, mint amikor egy az életünkben jelentős személy meghal. Egyes gyászolók megélése szerint a szeretett társállatuk halála fájdalmasabb volt, mint bárki másé, ami rávilágít arra a mély érzelmi kapcsolatra, amely ember és állat között kialakulhat.
A kisállatoktól való búcsút hasonlóképpen követheti a szomorúság, zsibbadtság, hitetlenség, bűntudat, önvád, hiányérzet, üresség, magány, szorongás, étvágytalanság, depresszió, halálfélelem és számos más érzés. Amiben azonban más, hogy jellemzően hiányzik a társadalmi és szociális érzelmi támogatás. Míg szüleink, házastársunk, gyermekünk halálát követően a temetés, a részvétnyilvánítások, a megemlékezések és a társadalmi támogatás jellemzi a gyászfolyamatot, addig egy háziállat halálakor ezek a rituálék gyakran hiányoznak.
Az elismerés hiánya elszigeteltté és meg nem értetté teheti azokat, akik állattársuk elvesztése miatt gyászolnak.” – mondja a szakértő. Tovább szőve gondolatait, azt mondta, hogy a háziállatok feltétel nélküli szeretetet, a nehéz időkben érzelmi támogatást, a mindennapokban társaságot nyújtanak, nem ritka, hogy az ember legközelebbi bizalmasává válnak. Elvesztésük túlmutat a fizikai jelenlétük hiányán. Az egyedülálló kötelék, a megnyugtató jelenlétük és az általuk nyújtott érzelmi biztonság mind a múlté lesz, mély űrt hagyva a gyászolók szívében.
Eutanázia – néha ez a legnagyobb ajándék, amit adhatunk
Amikor Salem állapota egyre romlott, minden lehetséges kezelést megpróbáltunk az orvosokkal, de eljött a nap, mikor azt mondták: nincs tovább. Nincs több kipróbálható kezelés és az állapota csak rosszabb lehet. Hosszasan mérlegeltem, tépelődtem: mit lehetne még tenni? Mi a legjobb neki? Végül életem legnehezebb és legfájdalmasabb döntését kellett meghoznom azon a napon.
„A mi felelősségünk, hogy megadjuk azt a szeretetteljes, végső ajándékot, amit az eutanázia által nyújtott kegyelem jelent. Ha a kisállatunk állapota súlyosan befolyásolja életminőségét, az eutanázia lehet az együttérző út, hogy megkíméljük a további szenvedésektől.” – mondja a gyászszakértő, majd így folytatja: „Az eutanáziát megelőző időszak (előzetes gyász) tele van szorongással, aggodalommal és szomorúsággal. Folyamatosan felmerül a kérdés, hogy vajon helyes-e a döntésünk, cselekedhettünk-e volna másképp, tehettünk-e volna többet, megtettünk-e mindent, elhamarkodott-e a döntésünk, előbb kellett volna megtegyük.
Hozzáteszi azt is, hogy az eutanázia megfelelő időpontjának meghatározása gyakran kihívást jelent. „A gondoskodó, kedvencéhez mélyen kötődő állattartó van, hogy intuitívan megérzi, mikor van itt az ideje a búcsúnak, és biztosítja kedvence kényelmét a nyugodt távozáshoz. Azonban előfordulhat, hogy félünk a döntés meghozatalától, bizonytalanná válunk, ezért jó, ha útmutatást kérünk állatorvosunktól, és bevonjuk szeretteinket a döntéshozatalba.
Az eutanázia érzelmi hatásaival való megbirkózás egyik módja, hogy szembenézünk a megéléseinkkel és elismerjük az érzéseinket. Ha támogatást kérünk szeretteinktől és barátainktól. Szakemberhez segítségért fordulunk, részt veszünk egyéni veszteségfeldolgozás programban, vagy támogató csoportban, ahol magunkat sorstársakkal körül véve haladhatunk a gyászfeldolgozás útján”.
Mivel segíthetünk magunknak a gyászban?
Ahogy azt már Viki is kifejtette, a támogató közösség aranyat ért, legyen az akár a családunk, a barátaink, akár a sorstársaink egy veszteségfeldolgozás programban. A kedvenceinkkel kapcsolatos emlékek, történetek megosztása katartikus lehet, amely segít feldolgozni az érzelmeinket. Kulcsfontosságú ebben a kihívásokkal teli időszakban a testi és lelki jólétünk, az öngondoskodás gyakorlása.
„Olyan tevékenységeket végezzünk, amelyek kényelmet, örömöt és vigaszt nyújtanak számunkra, mint pl. a természetben való időtöltés, az erdőjárás, a testmozgás, sport, vagy a naplóírás, a levélírás, fotóalbum készítése, amely segíthet az érzelmi teher enyhítésében. Állítsunk emléket a kisállatunknak akár azzal, hogy elültetünk egy fát.” – javasolja a szakértő. Szerinte sokáig elképzelhetetlen tartjuk, hogy legyen másik kisállatunk, idővel meg tudjuk engedni magunknak, hogy újra szeressünk és kinyissuk a szívünket egy másik kisállat előtt, akivel majd új élményeink lesznek.
„Miközben a veszteség miatti bánat még mindig jelen lesz, egy kisállat befogadása az életünkbe örömöt, társaságot és egyedülálló kapcsolatot kínál. Ez egy fokozatos gyógyulási folyamat, és minden egyes új barát hozza a maga különleges tulajdonságait, amelyek hozzájárulnak életünk feledhetetlen történeteihez.”
Egy év és öt hónap telt el Salem halála óta és az én szívem kapuja továbbra is zárva van egy másik macska előtt.
Salemmel szavak nélkül is megértettük egymást, olyan mély és intenzív kapcsolat volt közöttünk, ami megismételhetetlen. Még sokat kell dolgozni magamon és a gyászomon, ami sosem tűnik el, de remélem megtanulom, hogyan élhetek vele együtt békességben.