„A kerekesszékemet nem börtönnek, hanem a szárnyaimnak látom” - Ivanova Daniela kerekesszékkel élő szerkesztőnk története
Huszonhat éve ülök kerekesszékben. Sosem jártam. Amikor megkérdezik tőlem, hogy szörnyű-e így élni, mindig azt mondom, hogy fogalmam sincs, mert nincs viszonyítási alapom. Te szálltál már úgy, mint egy madár? Mert ha nem, biztosra veszem, hogy nem fáj, hogy nem tudsz. Persze, azért időnként kipróbálnád, ugye?
Egy a húszezerhez az esélye annak, hogy valaki osteogenesis imperfectával, azaz üvegcsont-betegséggel születik. Tizenhat éves koromig körülbelül hatvan-hetven csonttörésem volt (de ki számolja?), aminek szerencsére csak a tizedére emlékszem. Mivel gyerekként nem tudtam önállóan közlekedni, ezért a kerekesszékemet nem börtönnek, hanem a szárnyaimnak látom.
A fájdalom volt a legjobb barátom
Ismered a tanmesét az optimizmus erejéről? Egy békákból álló csoport elhatározza, hogy felmászik a torony tetejére. Versenyezni kezdenek, de a szurkolók közül senki nem hisz abban, hogy bármelyik indulónak is sikerülhet teljesíteni ezt a lehetetlennek tűnő feladatot. Ahogy egyre szorosabbá válik a küzdelem, egyik béka a másik utána adja fel a versenyt és fordul vissza.
Egy azonban kitartóan mászik tovább, miközben elenged a füle mellett minden, a többi békától érkező negatív megjegyzést: „ez túl magas, úgysem fog sikerülni!”, „erre senki nem képes, miért ő lenne a kivétel?”
Az elszántsága végül egészen a torony tetejére repíti, a többiek pedig égnek a kíváncsiságtól, hogy vajon honnan ered ez a megtörhetetlen önbizalom? Nagyon egyszerű a válasz: a béka süket. Pontosan így telt az én gyermekkorom is, amikor még a családom által megteremtett kis buborékban éltem. Nyilván tudtam, hogy más vagyok, mint a többi gyerek, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
Már az őszinteség is gyógyít a traumákból
Járni nem tudtam, így a fenekemen csúsztam-másztam a lakásban. Óvodába nem járhattam (nehogy a heves játékban eltörjem valamim vagy rám essen egy gyerek), így a nagymamám tanított meg írni, olvasni.
A sok gipszben töltött év és a számtalan műtét során a fájdalom a mindennapokban hű társam lett, és ez számomra pont annyira volt természetes, mint bármilyen más körülmény az életemben.
A saját szemüvegemen keresztül gyermeki éveim csodálatosan teltek és az otthon melegében nőttem fel. Önfejű és akaratos gyerek voltam, és senki nem volt képes letörni a szarvamat. Egészen addig, amig ki nem pukkant a buborékom…
Az átok akár áldás is lehet
Emlékszem, hogy az első külvilágtól érkező negatív visszajelzés akkor jött, amikor még hatéves koromban is babakocsiban tolt anyukám, ugyanis akkoriban lehetetlen volt pici kerekesszéket találni. Ma már szerencsére ez nincs így, a kicsik a legmenőbb és a szivárvány minden színében pompázó kis „gyerekhintók” közül válogathatnak.
