Az akadálymentesség hiánya nem a fogyatékossággal élők szégyene, hanem társadalmi kudarc
Egy hétköznapi utazás, ami sokaknak teljesen magától értetődő, a fogyatékossággal élő emberek számára megalázó, kínkeserves próbatétellé válhat. Felmerül a kérdés: miért a kerekesszékes utasnak kell szégyenkeznie mások előtt, ha technikai hiba miatt késik a vonat? A kérdés költői, a válasz természetesen az, hogy nem neki, mégis ő érzi magát felelősnek a történtekért, holott csak utazni akart – és ez nagyon nincs rendben.
A hazai közlekedési akadályok témakörébe most ne menjünk bele; pontosan tudjuk, hogy a probléma mindannyiunkat érint, aki tömegközlekedik. Azonban az akadálymentesség hiánya miatt még fokozottabban érintett az a réteg, aki segítségre szorul – legyen szó kerekesszékesről, idősről, látássérültről. Biztosan te is egyetértesz azzal, hogy vannak olyan helyzetek, amikor tőled független okok miatt csúszik hiba a gépezetbe, mégis te érzed magad felelősnek. De vajon jogosan szégyenkezünk amiatt, amiről nem mi tehetünk?
Akadályok a mindennapokban – de kinek a terhére?
A szekunder szégyen érzése akkor támad fel, amikor mások előtt kerülünk kiszolgáltatott helyzetbe, tehát nem a saját hibánkból, hanem rendszerszintű problémák és társadalmi mulasztások miatt. Ilyen például az, amikor elkésel a munkahelyedről, mert dugóba kerülsz, vagy épp nem indul el időben a vonat. Tudod, hogy nem te vagy a helyzet okozója, de attól még rád fog csúnyán nézni a főnök, és te fogsz elúszni a munkával, igaz?
Dékán Alexa, a Kalandok mozdulatlanul című blog szerzője kerekesszékesként éli mindennapjait, és a közelmúltban egy olyan vérlázító esetet osztott meg, ami valósággal felrobbantotta az internetet - szerencsére, ugyanis pont ez volt a célja. A posztot több százan osztották meg és közel 1000 lájkot kapott, ebből is látszik, mennyi ember küzd napi szinten a szekunder szégyennel. Alexának azonban az átlagosnál is kellemetlenebb helyzettel kellett szembesülnie.
Teljes jogú állampolgár, vagy mégsem?
„Indulás előtt fél órával érkezem a Keletibe. A kalauz hölgy rám mosolyog, pár perc türelmet kér. Barátnőmmel trécselünk addig a kellemes napsütésben. Kezdik beüzemelni a beépített emelőliftet. Elakad.” Innentől kezdve Alexának – akárcsak a többi kerekesszékesnek – már nincs választása, csak a remény marad. „A hölgy mindent bevet, de nem megy tovább a szerkezet. Szól néhány vasutas kollégának, jön a felmentő sereg. 15 perc az indulásig. Dolgoznak lázasan a liften, semmi eredmény. Még több kolléga érkezik. Kezdek aggódni, muszáj elutaznom a vonattal” - írja a blogján.
A napsütéses délelőtt így válik egy túlélőtúrává, mert ha lemarad, nem biztos, hogy lesz újabb esélye. A kontextus kedvéért: egy kerekesszékes nem ugorhat csak úgy fel a vonatra, amikor kedve tartja - sem szó szerint, sem pedig átvitt értelemben. 36 órával előbb be kell jelentenie, ha utazni szeretne, hogy biztosítsák számára a liftet vagy az emelőt. A lift egy külön vagonban került kialakításra, a mechanikus emelő pedig a pályaudvarokon található, de egyik sem használható előzetes bejelentés nélkül.
„A kerekesszékemet nem börtönnek, hanem a szárnyaimnak látom” - Ivanova Daniela kerekesszékkel élő szerkesztőnk története
Azaz: ha hirtelen kell utaznod vagy lekésed az előző vonatot (mert mondjuk épp dugó volt), biztos, hogy hoppon maradsz. Érthető hát, hogy Alexa miért kezdett el aggódni amiatt, hogy nem szállhat fel. Ha most nem megy, akkor egy darabig még nem is fog. „Megkérdezem a kalauz hölgyet, hogy nem szállhatnék-e fel kézi emelővel egy másik kocsiba? Azt ő még nem használta. Pedig eljött az idő, indulni kéne. Felettébb ideges vagyok. (...) Újra előhozakodom a kézi emelővel. (...) Végre nyit a javaslatom felé” - meséli Alexa.
45 perc késés, több napi szégyenérzet
A kézi emelővel való manőver sikerrel jár, de már 20 perce áll a vonat, ekkor kezdi el Alexa érezni azt, hogy egyre jobban elönti a szégyen hulláma. „Néhány utastársam leszáll, hogy megnézze, miért állunk még mindig. A hangosbemondóban is halljuk már a szerelvény egyre növekvő késését. Nem nekem kéne, de mélyen szégyellem magam, mivel hiszem, hogy rám haragszik az összes utastársam.” A meghibásodott lifttel ellátott vagon lecsatolása időbe telik, így végül 45 perc késéssel indul el a vonat.
Fontos tudni, hogy kizárólag a lifttel ellátott vagonban van kerekesszékesek számára kialakított rész, de mivel azt lecsatolták, így a blogger kénytelen volt ezen a szűkös helyen utazni. Ez tovább növelte benne a feszültséget, a jelenlétét terhesnek érezte.
Alexa tehát a folyosón ragadt, a pillantások kereszttüzében. „Muszáj elfoglalnom a helyem az utasokkal teli kocsiban, nem maradhatok a folyosón. Nincs kedvem bemenni abba a légkörbe, ahol mindenki jogosan feszült a késés miatt. Érzem, hogy meglincselnének. Fel sem merek pillantani a többiekre. Útközben tovább nő a késésünk, és a kalauz hölgy a jegykezelésnél minden utassal sajnálattal közli, hogy elromlott a kerekesszékes emelőlift” - teszi hozzá Alexa.
Túlgondolta volna? Vagy csak a társadalom nincs felkészülve?
„A célegyenesben hallottam, ahogy egy hölgy telefonált. Mivel látta, hogy nézem közben, nem merte kimondani azt, amit gondolt, hanem így fogalmazott: egy műszaki hiba miatt késik egy órát. Hiába nem az én hibám, mégis én éreztem magam rettentően rosszul. Ez a szekunder szégyen. Sajnos az élet sok területén beüt ez egy fogyatékossággal élő ember esetében.”
Talán azt mondhatnánk, Alexa „túlgondolta” vagy „túlreagálta”, de a nyers valóság az, hogy a vonat késett, ami minden utas számára kellemetlenséget okozott. Szinte mindegy, ki hibázott; a kérdés, hogy ki távozik majd rossz szájízzel. Azok, akik nem készültek fel megfelelően egy kerekesszékes fogadására, vagy Alexa, akinek a saját bőrén kellett éreznie a lesújtó pillantásokat?
A fogyatékosság nem akadály – az infrastruktúra az
Személy szerint én, mint sorstárs, ugyanennyire rosszul érzem magam akkor, amikor a buszsofőrnek zuhogó esőben kell kiszállnia a járműből, hogy lenyithassa a rámpát. Én tehetek róla? Nem, hiszen az lenne a megoldás, hogy elektromos rámpákkal ellátott buszok közlekedjenek a városban. Rosszul érzem magam akkor is, amikor egy boltosnak el kell hagynia a kasszát, hogy engem kiszolgáljon az utcán (ami egyébként tilos, így akár az állását is kockáztathatja), mert lépcső vezet felfelé.
Ez a helyzet azonban nem egyedi; bárki szembesülhet vele, aki közösségben él. A közlekedés akadálymentessége nemcsak azoknak kedvez, akik rá vannak utalva, hanem mindenkinek, hiszen egy gördülékeny rendszer közös érdek. Ha mindenki számára egyenlő esélyeket biztosítunk, a közösség is erősebb lesz.
Nem várhatjuk el, hogy a fogyatékossággal élők változtassák meg a világot. Az egész közösség feladata, hogy biztosítsa számukra az egyenlő hozzáférést, mind a fizikai terekhez, mind a társadalmi élethez. Civil szervezetek, közösségi kezdeményezések és támogató környezet nélkül nincs előrelépés, és a szemléletváltás is elengedhetetlen.
A megoldás a mi kezünkben van
Mindannyian találkozunk olyan akadályokkal, amelyek közösen sokkal könnyebben kezelhetők lennének. Egy meghibásodott jármű, egy elakadt lift nemcsak egy kerekesszékes utazásában jelent nehézséget, de a társadalom többi tagját is próbára teszi. Az összefogás lehet a kulcs ahhoz, hogy a közlekedés mindannyiunk számára egyenlő esélyeket biztosítson, mert ez nemcsak a fogyatékossággal élők érdeke – hanem mindenkié.
Az odafigyelés, a környezetünk támogatása és az empátia mind-mind olyan lépések, amelyek közelebb visznek egy olyan társadalomhoz, ahol senki nem érzi úgy, hogy hátrányban van. Együtt megvalósíthatjuk azt a jövőt, ahol mindenkinek szabad tere van a mozgásra. És nem az a kérdés, hogy változtatunk-e, hanem az, hogy mikor kezdünk hozzá.