Amikor a karrierváltás terápiás célt szolgál - Bangha Renáta története
Tudatos pályamódosítóként jutott el a belsőépítészi szakmától a közösségi gazdálkodással fenntartott biokertészetig. Párjával, Áronnal nap-mint-nap megküzdenek függetlenségükért – de Renáta terveiben már egy újabb, a Duna-kanyar esztétikai adottságaira épülő jövőkép is kezd kibontakozni.
Bangha Renáta arra képes, amire csak kevesen: állandóan meg tud újulni, és nem fél attól, hogy valami olyanba vágjon bele, ami mindeddig ismeretlen volt a számára is.
Egy sikertörténettel a „hátad mögött” kezdtél bele abba a képzésbe, ami újabb fordulatot hozhat az életedbe – miközben nagymama is lettél.
A siker látszata mögött mindenkinek lehetnek elakadásai, amikkel magára maradhat, még, ha olyan társ is áll mellette, mint például az én párom. Nekem a szüleim elvesztése után jött egy ilyen időszak. Ez a már említett hároméves képzés arra irányul, hogy azokat, akik megrekedtek bizonyos élethelyzetekben, segítő beszélgetéssel támogathassunk. Ennek előfeltétele, hogy magunkat is kellő egyensúlyba hozzuk.
Ezzel függ össze a biokertészetet magába fogadó tájba, a szentendrei szigetre tervezett, elvonulás-jellegű hétvégék ötlete. A Duna közelségében rejlő örömök megosztása kirándulásokkal, biciklizéssel, evezéssel, olyan tevékenységekkel, amik kikapcsolnak a hétköznapok stresszéből – ez a jövőkép.
Multitasking helyett mono-taskingra buzdít a tudomány, mert a fókuszált figyelem az életminőségünket is javíthatja
A képzés is az empátiára épít, ami visszakanyarodva az eredeti szakmádhoz, a belsőépítészetnek is az alapja, ha jól sejtem.
Arra már a pályám elején rájöttem, hogy az a tudás, amit megszereztünk öt és fél év alatt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, csak a harminc százaléka annak a tudásnak, amire ebben a szakmában szükségünk van. A fennmaradó hetven százalék arról szól, hogy mennyire lesz elégedett a megrendelő. Ha piros kanapét akar, mert már vett egy piros autót, akkor egy élményre vágyik, egy hangulatra, amiben jól érzi magát. Ezt kell előállítanunk – ezt várja tőlünk. Összecseng ez is azzal, amit most tanulok:
mitől leszünk egyensúlyban, mitől lesz harmonikus az életünk?
A tiéd egy éles kanyarral vezetett a társasági életre, kapcsolatokra, városi pezsgésre is építő szakmától a földművességhez kellő elvonulás, a mindennapok egyszerűsége felé.
Mindig is a spiritualitásom része volt az esztétikai élmény keresése, a természeti táj szeretete. Igazából a párom földimádata volt, ami miatt 2004-ben, mikor ő végzett a Kertészeti Egyetemen, először gondoltunk rá, hogy gazdálkodni kéne.
Mikor aztán a szüleim halála után az édesapám tervezte házukba költöztünk, Leányfalura, még úgy tűnt, hogy huszonöt kilométer távolság nem lesz akadály a szakmámban. Csakhogy a belsőépítészet bizonyos munkafázisait nem lehet home office üzemmódban kivitelezni, ráadásul akkoriban még nem is létezett ez a műfaj. Kiestem a társasági életből is, meg a szívem is már másfelé volt nyitott.
Ha nincs WiFi, a telefonfüggőnek pontosan olyan folyamatok játszódnak le az agyában, mint a drogmegvonásnál
Merre?
Arra, hogy miként lehetne egy szép darab földet szerezni. Az Alföld is szóba jött, ahol az árak alacsonyabbak voltak jóval, mint a Szentendrei szigeten. Na, onnan aztán semmit nem tudok majd lépni tervezőként, gondoltam, de addigra már olyan lelkesedés volt bennünk, hogy elhalványultak a kétségeim.
Honnan jött a biogazdaság gondolata?
Egy súlyos betegségből kifele jövet, az orvosi kezelések mellett, átálltam a nyers kosztra, egy természetgyógyász barátunk tanácsára. Másfél évig semmi mást nem ettem, csak nyers zöldségeket. Úgyhogy mi már akkor is bio-piacon vásároltunk, mikor még csak a Marczibányi téri művház udvarára állt ki néhány gazda, szombatonként néhány rekesszel.
A jó levegőn végzett fizikai munka is hozzájárult a visszaszerzett egészség fenntartásához?
Kezdetben kétkezi munkát végeztem a gazdaságban, és persze árultam is a terményeinket a szentendrei piacon. Mikor fehér hollóként kiraktam a bio címkét, jöttek a helyi őstermelők:
mi az, hogy bio, más nap süt rá, más vízzel locsoljuk?
Bár a vevők jófejek voltak, beszélgettünk, barátságok születettek, de amit kivittünk a piacra, annak csak egy része kelt el. Szállítottunk bioboltnak, étteremnek is, már az összes szomszédot megajándékoztuk és mi sem tudtunk többet megenni: mit csináljunk a fennmaradó terméssel?
A fele áru sokszor a komposztban végezte. Úgyhogy elkezdtem szervezéssel foglalkozni. Ekkor jött a Tudatos Vásárlók Egyesülete, képbe hozva egy olyan alternatívát, ami a közösségi gazdálkodáshoz a lökést megadta.
Az örök fiatalság ázsiai titkai
Elhoztak hozzánk egy francia gazdát, aki beavatott minket ennek modellnek a működésébe, aminek a kulcsa egy egyszerű szerződés volt. „Én termelek - ti átveszitek, fizettek minden hónapban. Közös a kockázat és a siker.” Nem a zöldségért, hanem a gazdálkodásért fizet mindenki, ami terem, az mind a tagoké, nem visszük piacra sem, és csak annyit termelünk, amennyire befizetnek, tagdíj formájában. Ez a modell már sok helyen működött, Japánban például a háziasszonyok kezdeményezték.
Ne a multinál vásárolj! Ne fogyassz vegyszerest! A gazdától közvetlenül, a legrövidebb úton kerüljön a tányérba a zöldség!
Hogy jutnak hozzá a tagok a terméshez?
Van egy fix nap a héten, egy fix időpont és helyszín a városban, ahová megérkezünk egy furgon zöldséggel. Odajönnek a vevőink, ki-ki a kosaraival. A tagok egyébként eljöhetnek bármikor a gazdaságba is, minden átlátható. Míg Franciaországban vagy ötszáz biogazdálkodó közösségi gazdaság működik, Magyarországon az elmúlt tizenkét év alatt tíz ilyen formáció lett. Sajnos nem akar elharapózni a műfaj.
Hogyan indult a tagok toborzása?
Volt már egy levelezési címlistánk, amin eredetileg recepteket küldözgettünk az érdeklődőknek. Így többeket meg tudtunk szólítani, de elmondtuk a piacon is a vásárlóinknak: nem tudjuk finanszírozni a kiszámíthatatlan többlettermelés veszteségeit. Aki tagként akart a továbbiakban vásárolni, megkötöttük a szerződést. Van egy zárt Facebook-csoportunk, minden évszakban van családi nap a gazdaságban, ahová jönnek gyerekekkel is, hadd lássák, honnan kerül az étel az asztalra.
A cél, hogy a kesztyűs szakma újra felkerüljön az oktatási térképre - beszélgetés Hornicz Bernadettel, a Pécsi Kesztyű tulajdonosával
Most végre sínen vagytok?
Most épp a túlélés időszaka van: egy új egyensúlyt kell megtalálnunk, mi az a minimum taglétszám, amit még el tudunk látni. A válság miatt mindent újra kellett gondolni.
A stressz oldására vágtál bele a kézműveskedésbe is?
Néha mindent félre teszek, hogy leüljek a varrógéphez: megnyugtat, hogy arra megy az anyag, amerre én akarom. Miután kiköltöztünk Leányfalura, közel tíz éve, akkor fogtam a textil táskák varrásába, ajándékba készítettem egyet-egyet, aztán belejöttem, és online kezdtem árulni. Az igazi kihívás a bőrtáska volt, ahhoz eszközöket is be kellett szerezni – és csak az internetről tanulhattam.
Online önképzésbe kezdtél?
Újpesten találtam egy szakiskolát, de ott nincs felnőttképzés. Vannak szerencsére erre specializálódott oldalak, sokan tesznek fel a munkafázisokról videókat. Kezdetben nem volt merszem a standra kiállni, míg meg nem mutattam a bőrtáskáimat olyanoknak, akiknek ez a szakmájuk. Belevágtam, kimentem az Art Marketekre, Karácsonyi Vásárokra, a Művészetek Éjszakájára.
Róma és Budapest között félúton - Kepes Judit fotóművész varázslatos élete
Öt éve járok ki. Gyári maradékokból dolgozom, vannak lelőhelyeim, ahol a textileket, bőrt kis tételben veszem. Külön öröm, hogy nem kell görcsölni, nincs megrendelő, nincs határidő: mikor elkészülök, közkinccsé teszem.Jönnek velem szembe a táskáim, látom rajta a kis logómat, ez is jó érzés. Bizakodók vagyunk a párommal, nem adjuk fel,
bármilyen hullámvölgy volt vagy lesz is, a függetlenség fontos mindkettőnknek.
Stylist: Pintér Judit
Smink és haj: Szanyi Zsuzsa