Annyi minden lehetne belőlem, de mi van, ha végül semmi sem lesz?
Az élet igazságtalan. Amikor az embernek nyolcéves korában felteszik a nagynénik a kérdést, hogy „És, mi leszel, ha nagy leszel?”, rávágja, hogy óvónő, tanárnéni, állatorvos, színésznő, katona, focista, tűzoltó, rendőr, netán miniszterelnök. Aztán eltelik tizenöt-húsz év, és sokan - végzettséggel, némi élettapasztalattal a kezükben - ott tartanak, hogy fogalmuk sincs, mik szeretnének lenni.
A kapunyitási pánikot (angolul quarter-life crisist) azokra a fiatal felnőttekre használjuk, akik az életük korai szakaszában bizonytalanságot, szorongást vagy stresszt élnek meg a jövőjükkel kapcsolatban. Ez érintheti a pályaválasztást, egzisztenciális kérdéseket, a “nagy Ő” megtalálását, anyagi nehézségeket és a társadalom vagy a család okozta elvárások nyomását is. A kapunyitási pánik nem annyira új keletű dolog, de az is tény, hogy ötven évvel ezelőtt nem igazán létezett.
Dr. Bernschütz Mária generációkutató szerint főként a Z generációhoz, illetve az Y generáció utolsó negyedéhez kapcsolható hazánkban. “Ekkor kezdett kinyílni a világ, jelentek meg a külföldi tévécsatornák, adódott lehetőség például az Erasmusra, vagy bármi másra. Egy Ratkó-korszakosnak vagy X generációsnak nem volt ennyi lehetősége arra, hogy ilyen szempontból krízisben legyen - hiszen Erikson fejlődéselméletéből kiindulva a kapunyitási pánik egyfajta identitáskrízis.”
A szakember úgy fogalmaz: “Érezzük, hogy rengeteg dologban tudunk dönteni, rengeteg lehetőségünk van, az első fő terület a pályaválasztás, majd a munkaerőpiacra való kikerülés. Amikor egyetemen oktattam is tapasztaltam, hogy amit megtanítottam a diákoknak, nem ritkán érvényét vesztette, mire ők elvégezték a képzést. Látják ezt a fiatalok is, hogy rendkívül gyorsan változik a gyakorlat, ki tudja, mi lesz az aktuális, mire odakerül?” Ez pedig nem csoda, ha aggodalommal, szorongással tölti el a fiatal felnőttet.
A negyedélet-krízis vezethet depresszióhoz, szorongáshoz, pánikbetegséghez vagy akár addikcióhoz, ezért érdemes időben szakemberhez fordulni a tünetekkel
Dr. Bernschütz Mária szerint három fontos tényező van a kapunyitási pánik megjelenésében, illetve kezelésében a szülőkről való leválás, az első komoly munkahely elkezdése, illetve a párkapcsolat. Az elköltözésben Magyarország nem igazán jól teljesít, hiszen sok esetben 35-40 évesen is otthon vannak a fiatalok.
“Ez még egy Covid előtti kutatási eredmény, egy 2016-os családszociológiai kutatás, miszerint az otthonlakók 21%-a válás után költözött haza szüleihez, újabb 21% azért lakik otthon, mert nem engedheti meg magának a költözést, úgynevezett szűk mamahotellakó. Majdnem ugyanennyien háromgenerációs háztartásban élnek, tehát teljesen természetes számukra ez a helyzet. A maradékuk azonban, majdnem 40%-uk, kényelmes mamahotellakó.”
Hozzáteszi, hogy az elhúzódó leválásnak az a következménye, hogy amíg az ember az anyukájánál lakik - megint, vagy még mindig - gyermeknek érezheti magát. Ez pedig nagyban befolyásolja az általa hozott döntéseket, például sokan belekezdenek újabb és újabb diplomák megszerzésébe, csak hogy minél később kelljen felnőniük.
“A kapunyitási pánik a lehetőségek feldolgozatlansága”
A fenti mondat már csak azért is igaz, hiszen amikor egyre több életpályát ismerünk meg, egyre kevésbé vagyunk biztosak abban, hogy mi jó irányba indultunk el. Nem kellett volna inkább légiutas-kísérőnek, digitális nomádnak, influenszernek, kripto-befektetőnek, vagy podcasternek mennem? A generációkutató a Netflixet és a többi streamingszolgáltatót hozza fel példaként, hiszen gondoljunk csak bele, hányszor esett már meg velünk, hogy filmet akartunk nézni este, és fél órával később még mindig csak azon tanakodtunk, melyiket is indítsuk el.
Annyiféle közül választhattunk, hogy végül egyik mellett sem sikerült letenni a voksunkat.
Beszélgetésünkkor párhuzamot vontunk az online társkereséssel is, ahol ugyancsak a lehetőségek kavalkádja tárul elénk - azzal a különbséggel, hogy a Tinder és társaik hamisan hitetik el velünk: bárki a miénk lehet. Apropó társkeresés: egy amerikai tanulmány szerint ma az emberek 60%-a az interneten kapcsolódik a másikkal, az online platformok szép lassan átvették a család, a barátok, az iskola és a munkahely ilyen jellegű szerepét.
Dr. Bernschütz a család döntő szerepét is hangsúlyozza. “A legtöbb megküzdési stratégiát a szüleinktől tanuljuk el, így hat ránk az is, ha krízisben voltak, felvették-e a kesztyűt, vagy a szőnyeg alá söpörték a problémákat. Fontosnak tartom még elmondani, hogy a krízis onnantól krízis, hogy valaki azt mondja, hogy azok a megküzdési stratégiáim, amikkel eddig én éltem, már nem működnek. Tehát ez a dolog, például ez a kapunyitási pánik, nagyobb, mint én.
Ezzel én már nem tudok megküzdeni se alkohollal, se bulikkal, se elhúzással, se plusz diplomával. Segítséget kell kérnem, szembe kell néznem vele. Azonban, a legtöbb ember nem tudja, hogy bajban van, nem érzi, hogy az a valami nagyobb, mint ő.” Hozzátette azt is, hogy a Z generáció, ellentétben a korábbi nemzedékekkel, nagyon elvárja a mentálhigiéniás segítést, és ez így jó. Nem tartják magukat rossznak, betegnek, hogyha szakemberhez fordulnak, ez már hazánkban is egyre elterjedtebb felfogás, hát, még Amerikában.
Azonban nem jelenthetjük ki, hogy ott ne jelenne meg a kapunyitási pánik - “de a tengerentúlon nem a digitalizáció hozta el, hanem a fogyasztói társadalom. Ott a nyolcvanas évektől kezdve, ha bementél egy boltba, termékdömping jött szembe veled. Igen, a digitalizáció felgyorsította a folyamatokat, de az amerikaiak már eleve jelentős mértékű márkakontaktussal szembesültek, egy kutatás szerint egy napra átlagosan 8800 ilyen kontaktus jutott. Ezzel szemben itthon ez a szám 3300. “
Mi a megoldás?
Hogyan lehet tehát kilábalni a kapunyitási pánikból? Egyrészt tűzzünk ki reális célokat magunk elé. Nem kell azonnal mindent elérni. Fontos, hogy az ember felismerje, hogy nem kell mindent egyszerre megoldani. Hasznos az is, ha a közösségi médiában látott életutakat és csillogó sorsokat kontextusba helyezzük: az interneten mindennek csak a fele igaz. Az öt évvel ezelőtti magunkhoz hasonlítsuk a fejlődésünket, ne másokéhoz.
Bernschütz Mária szerint fontos továbbá az önismereti munka, melyhez a terápia mindig egy jó út, “főképp a megengedéssel. Megengedem, hogy én erre, vagy arra menjek. Most már vannak alternatív terápiás módszerek is, mint a családállítás, a csoportos pszichoanalízis, vagy az önismereti csoport. De ugyanilyen fontos lehet a kapcsolódás a közösségekhez, vagy a barátokhoz, de jó út, ha az érdeklődésed, szenvedélyed szerint választasz pályát, szakmát.
Sőt, behoznám a saját életcéljaidat, meg a logoterápiát. Itt említeném meg Viktor E. Frankl nevét, aki a logoterápia atyja, aki a Mégis mondj igent az életre! című könyvében mesél az auschwitzi haláltáborban átéltekről. Az ő pszichoterápiás módszerének kulcsa az élet értelmének megtalálása, ami abból ered, hogy amíg a táborban kis cetlikre írta a könyvét, volt miért életben maradnia és várnia a szabadulást.
Számomra az ő szerepe és élete nagyon hiteles, mert kijött és megtudta, hogy a felesége és a gyereke meghalt, a könyvét elégették, sajnálatosan, és volt elég lelkiereje ahhoz, hogy beleálljon, újrakezdje. Újra lett családja, megalapította Bécsben a logoterápiát. Mit lehet ebből tanulni? Legyen fontos a fiatalnak az, hogy megtalálja, mi is az élete értelme, törekedjen rá, legyen nyitott, és a kíváncsiság, az izgatottság már nem félelem, nem szorongás.”
Nem utolsósorban pedig legyünk rugalmasak és forduljunk türelemmel magunk felé. Az életpályák ma már sokszor nem lineárisak, ezért fontos elfogadni, hogy néha az irányváltás is része a fejlődésnek. Ez a jelenség teljesen természetes része a felnőtté válásnak, és idővel, megfelelő önreflexióval és támogatással áthidalható.