„Gyávának tartom a magyar- és nagyvilági könnyűzenei közeget” - Jónás Vera interjú

Milyen a civil Jónás Vera a zenészhez képest?

Van, aki csak a színpadról ismer, én nem látok égbekiáltó különbségeket. A hétköznapi énem talán kíváncsibb, esendőbb, éppen gőzerővel németül tanul és egy művészetterápiás mesterszakot végez. Felfedező típus, aki állandóan beszélgetni szeretne, mert a felszín helyett egyre jobban a lényeg érdekli: újra és újra átgondolja a saját sorsát.

Például nemrég a német nyelvórámon a másság felé terelődött a szó – azt tudni kell, hogy Németországban legális a melegházasság, illetve be is vezették a transz- és nembináris szóvéget az eddigi férfi és női nem mellett.

Ahogy sok muszlim és más kulturális közegből érkező csoporttársaimmal erről beszélgettünk, a megértésük mellett közben ráláthattam arra is, hogy mennyiféle világban, világlátásban élünk. Hiszem, hogy a tolerancia nem velünk született jegy, hanem kőkemény munka, amiért meg kell dolgozni.

Mit gondolsz arról, ha forradalmárnak neveznek?

Irritál, mert rettenetesen gyávának tartom a magyar- és nagyvilági könnyűzenei közeget. Nem kell minden művészeti ágnak megmondania a tutit, viszont a világra reflektálni számomra fontos feladat. Azonban a popzenében nagyon kevés őszinte állítás van a világról, bár azért az elmúlt néhány évben kezdenek végre izgalmas reflektálások érkezni – például Krúbi vagy a Carson Coma személyében –, akiket nagyon tisztelek emiatt.

De azt veszem észre, hogy jelenleg egy süllyedő hajón ülünk: lassan mindenki kiszorul, a támogatások is szépen elfogynak, mégis abban reménykedünk, hogy hátha csurran-cseppen nekünk a jóból, ha csendben vagyunk.

Hogyan tudod megélni a saját nőiességed a férfiak által uralt zeneiparban?

Nem szabad elfelejteni, hogy a feminizmus nem csak a nőkről és a nők jogairól szól, hiszen nem csak a nők profitálnak abból, ha jobb nekik, hanem a férfiak is. Nagyon szeretek nő lenni, főleg a Subtones-szal, akikkel minden színpadra lépés egyfajta intimitás. Azonban zenekarvezetőként ez sokkal nehezebb volt számomra. Abban a pillanatban, ahogy vezető szerepet láttam el, sokszor éreztem a tagok felől az igényt, hogy anyáskodjak felettük.

Ez egy igen szoros szerep, ami szörnyen fárasztó, ráadásul a zenésztársaim mindig korombeliek és férfiak voltak. Bár jót tett az egésznek, amikor Várnai Szilvi Sziló bekerült az Experimentbe, már késő volt. Elfáradtam.

Rengeteget tanultam ebből a helyzetből, aminek hála talán egy egészségesebb közeget tudok később létrehozni, viszont jelenleg el sem tudom képzelni, hogy újra zenekarvezető és frontember legyek. Most közösségekkel, csoportokkal dolgozom leginkább, ahol nem csak tőlem függ mi a következő lépés.

Minek kellett történnie benned ahhoz, hogy hat év után azt mondd 2022-ben, itt az idő egy új lemezhez?

Csak egy döntés. Megszületett bennem egy közlési vágy. Kikívánkozott belőlem, és valahogy kiforrta magát a Hold album: a Moments című szerzeményt jó sokáig gyúrtuk, főleg a hangzásbeli birkózások miatt a producer Bécsy Bence és a hangmérnökünk között.

A közös dalunk Barkóczi Noémival, az Aszfalt vesz át majdnem nem került rá, mert minden a felvételek után, az utolsó utáni pillanatban lett kész. Egyébként ez az egyik kedvenc számom az albumról. Mindig – ebbe ez a hat év is beletartozik – azt hittem, hogy nekem is van artist blokkom, azonban rájöttem, az önfényezés a bajom.

Önfényezés?

Igen, bár túl extrém lenne azt állítani, hogy terméknek érzem magam, de az, amikor minden a Jónás Veraságom körül forog, az nekem nem jó, nem egészséges, nem testhezálló és egyszerűen nem érdekel. Azzal a fajta önmarketinggel sem értek egyet, ami azzal jár, hogy az emberek arcába rakjam magam egy felépített kommunikációval.

Jelenleg is ezért fagyasztottam le a saját zenekaromat: egyrészt Berlin miatt, másrészt mert azt éreztem, hogy elég volt, jöjjön valami más. Amúgy is egy svájci bicska vagyok, sok minden érdekel.

Téged miben határozott meg az, amit a szüleidtől kaptál?

Abban a hozzáállásban biztosan, hogy ami számomra fontos és inspiráló, afelé menjek és küzdjek meg érte. Bizonyos szempontból Berlinben is ezt csinálom most: újrakeresem a talajt a lábam alatt.

Azt is megtanulhattam, hogy nem lehet felnőni sebek nélkül.

Engem nem determinált az, hogy honnan jöttem abban, hogy merre haladtam. Egy erősen középosztálybeli, vállalkozói család lánya vagyok, szüleim külkeresek és cégalapítók, a rendszerváltás elképesztően szorgalmas nyertesei. A nővérem hasonló vállalkozói pályán dolgozik a napos Spanyolországban, ilyen szempontból én teljesen más úton vagyok. Németország legszegényebb városában, alter közegben, bevándorlókkal barátkozom és (élet)művészekkel veszem körül magam.

Mi a legerősebb érzelem a gyerekkorodból?

Irdatlan nagy bűntudat és hála, amiért jó körülmények között nőhettem fel. Nemcsak anyagi szempontból, hanem azért is, mert a szüleim elképesztően nyitott világlátását az anyatejjel szívhattam magamba. Ezek mind olyan szintű lépéselőnyt adtak az átlag magyar társadalommal szemben, ami szinte behozhatatlan. Picit kötelességemnek is érzem, hogy ebből valamennyit visszaadjak, például, amikor Afrikában voltam, a Gánában és Elfántcsontparton töltött hetek ilyen tekintetben is megváltoztatták az életem…

Afrika után, 2023-ban jött Soharózával a Back-Pack című előadás. Ami, arról is szólhat, hogy mindenki egy súlyosan telepakolt hátizsákkal érkezik. Hol kezdődik a trauma?

Nekem nagyon nem a traumákról szól ez a darab, és azt érzem, hogy picit túl van használva ez a szó is. Nagyon veszélyes minden középpontjában és hátterében a traumát látni, a bénító múltat. Ez az előadás egy koncert-performansz arról, hogy honnan jövünk és igyekszik hol humorosan, hol komolyabban muníciót nyújtani ahhoz, hogy legyen kedve mindenkinek ránézni a saját sorsára.

A negatív visszhangokat hogyan rakod helyre saját magadban?

Van, hogy bekapcsol bennem a nem szeretnek érzés, ami aktivizálja azt a belső gyermeki állapotot, amiben megjelenik a gondolat, hogy rossz gyerek vagyok. Ezeket a feljövő érzéseket elkezdem elemezgetni, majd lépésről-lépésre eljutok oda, hogy magamon kívül a másikat is megpróbáljam megérteni.

Tehát a kezdetleges gyermeki megfelelésből olyan állapotba kerülök, ahol lehetőség nyílik egy szabad kommunikációra, mivel mindig is létezett bennem a naiv hit azzal kapcsolatban, hogy igenis létrejöhet kapcsolódás két nagyon eltérően gondolkodó ember között. Arra vágyom, hogy elkezdjünk beszélgetni egymással.

A legutolsó ilyen ominózus esetnél azt kaptam meg, hogy színpadon politizálni nem illendő, hisz a koncertre szórakozni jönnek emberek. Nekem viszont nehezen vette be a gyomrom, hogy országunk vezetője fajelméletről beszélt azelőtt egy héttel.

A közöny és legyintés számomra gyilkos.

Volt egy kis por is az ügy körül, ami miatt később fel is ébredt bennem a kíváncsiság: vajon az emberek mércéje szerint mit lehet a színpadra kivinni, és mi az, ami már túl sok? Mert szerintem nincs olyan, amit nem lehet kivinni a színpadra.

Ahogy öregszem, ez az énközpontúság egyre inkább azzá válik, aki másokkal létezni tud, és nemcsak tud, hanem tudatosan szeretne is. Ahogy megtaláltam a talajt a saját értékemben, ahogy tisztáztam magamban, hogy énekes-dalszerző vagyok, az egyrészt hordozott magával egyfajta elmagányosodást, de másrészről öntudatra ébredést is. Már abban tudok kiteljesedni, amiben nem egyedül vagyok.

A Hard című dalod jól reflektál a személyességre. Mennyire tudsz bízni az életben, és nálad hogyan jelenik meg a fenntarthatóság?

Nagyon borúsan látom a jövőnket. Ahogy egyre nyílt a világ, mindenről azt mondták a felnőttek, hogy nekünk lesz a legjobb, legszabadabb. Mára már látjuk, hogy súlyos dolgok történnek a közvetlen közelünkben, és ez még csak a kezdet. Az emberi kapcsolódásokban tudok bízni: abban, hogy olyan emberek vannak a környezetemben, akikkel kölcsönösen figyelünk egymásra. Berlinben van egy bérelt kertparcellánk, ahol egy kisebb baráti társasággal zöldséget termesztünk.

Picit hippi dolog, és iszonyú ijesztő, mennyire nem értek a növényekhez, de sokat tanulok. Bár ez még nem fenntarthatóság, csak egy kis közelítés a természet felé. Ahogy öregszem, ez az énközpontúság egyre inkább azzá válik, aki másokkal létezni tud, és nemcsak tud, hanem tudatosan szeretne is. Ahogy megtaláltam a talajt a saját értékemben, ahogy tisztáztam magamban, hogy énekes-dalszerző vagyok, az egyrészt hordozott magával egyfajta elmagányosodást, de másrészről öntudatra ébredést is.

Miért működik a Jónás Vera és Závada Péter dalszerző páros?

Závada Petivel egy Random Trippen találkoztunk először, ahol egyszer csak odajött hozzám, hogy „Vera, játszd el inkább az egyik saját dalod.” Határozottan leintettem, hogy „Peti, ez egy impro-közeg, itt most nem fogom a saját dalomat eljátszani, bocs.” Ezután elkezdődtek a beszélgetéseink, és hamar kiderült, hogy egymás inverzei vagyunk.

Ő sokkal tudatosabb alkotó, elképesztően rendszerezetten helyezkedik el benne mindaz, amit olvasott és megértett a világból: mintha egy óriási könyvtár lenne a fejében, ahonnan kiszedi azt, amire éppen az adott munkájához szüksége van. Emellett szinte csak koszos, hamis, slendrián zenéket küldözget nekem, olyanokat, ami zsigeri és fésületlen. Én pont az ellenkező pólus vagyok: imádom az okos zenét, amiben ki vannak találva a dolgok. Közben meg akárhány évet is tanultam, nekem nem segít a zeneelméleti tudás, inkább hátráltat.

Direkt nem akarom tudni milyen akkordokat fogok, oda se nézek, áthangolom a gitárt, hogy keresgélhessek a semmiben és csak a fülem után megyek, sokszor teljes káoszban. Ellentétes módon alkotunk, mégis maximálisan bízom Petiben, lehet hogy pont emiatt. Szép ez a kapcsolódás.

Stylist: Dávid Kornél

Smink és haj: Szanyi Zsuzsa