Magunk alatt vágjuk a fát, ha a Bennifer-szakítás miatt még mindig Jennifer Lopezt hibáztatjuk – Elmondjuk, miért!

Hangzatos példák

„Ez a nő borzasztó lehet a való életben. Nem véletlen, hogy ez a sokadik válása.” „Kibírhatatlan lehet vele élni, csak rá kell nézni!” „Miért nem vagyok meglepődve?” – csak néhány, azok közül a kommentek közül, amelyek a Jennifer Lopez és Ben Affleck válásáról szóló hírek alatt sorjáznak.

Persze, a média narratívái sem jobbak, hiszen valószínűleg Dunát lehetne rekeszteni a „JLo-nak már megint nem sikerült”, vagy „Jennifer Lopez válik. ÚJRA” című cikkekkel. Hogy melyik volt előbb (azaz a média formálja-e a közvéleményt, vagy az csak reagál a közízlésre), azt nehéz lenne megállapítani, de tény: mindkét oldal egyértelmű meggyőződéssel hiszi és állítja, hogy Bennifer szakítása egyértelműen a nő, azaz Lopez hibája.

Ugyanez a helyzet a Trónok harcából Sansa Starkként ismertté vált Sophie Turnerrel, aki a Joe Jonas-tól való szakítása miatt került tavaly a bulvárlapok címoldalára. Mint a British Vogue-nak elmonda: miután volt férje beadta a válási papírokat, olyan szintű nyomást helyezett rá a média, amely alatt csaknem összeroppant. „Minden lépésemet követték, és folyamatosan azért hibáztattak, amiért nem a gyermekeimmel töltöm a szabadidőm. Az anyai megszégyenítés minden formáját átéltem,” – meséli az említett podcastban. amelyben azt is kifejti, a média egyértelműen őt tette felelőssé a házassága megromlásáért.

A házi tűzhely őrzői

Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, nem csoda, hogy leggyakrabban a „nőket vesszük elő”, ha „otthon ég a ház”. Már az ókori görög és római mitológiában is egy nőalak, bizonyos Hestia (rómaiaknál Vesta) volt a családi tűzhely-, a házas élet -és a családi élet védelmezője. A családi „tűz” táplálása tradicionálisan női feladat: biológiai adottságainknál fogva ránk, azaz a nőkre hárul mindaz az érzelmi és fizikai munka, amely a párkapcsolat gondozásával, fenntartásával, és a bővülő család mindenfajta igényeinek kielégítésével járt.

Mindehhez egyfajta extraként csapódik hozzá az a sztereotípia, miszerint a nők alkalmazkodóképessége magasabb, mint a férfiaké, így bármiféle változás adódik, ahhoz „kötelessége” rugalmasan alkalmazkodni, mi több, legjobb tudása szerint megoldani azt. (Például a végsőkig alkalmazkodni egy nyíltan alkoholista férj – lásd Affleck vagy épp Pitt – hangulatingadozásaihoz és elfogadni, hogy az semmit nem akar tenni a házassága megmentéséért.)

Mindemellett a patriarchális kultúra sem válik előnyünkre, amelyben nemcsak a férfias értékek (így például az agresszivitás), hanem a férfiak önmagukban prioritást képviselnek: egész egyszerűen nagyobb értéknek örvendenek, mint a nők. (Gondoljunk csak a szintén Hollywoodban gyakori fizetésbeli különbségekre a vezető férfi és női színészek között.)

Sztereotipizálunk, tehát vagyunk

Mindezeket figyelembevéve nem meglepő, milyen keretben ábrázolja a média a sztárpárok válásait, ugyanakkor érdemes lenne átgondolni, vajon nem magunk alatt vágjuk-e a fát. A média nemi szerepekre gyakorolt hatásait ugyanis csak az utóbbi időben (főképp a közösségimédia-térnyerése apropóján) kezdték csak pedzegetni.

Egy tavalyi kutatás szerint például a sztereotípiáknak való kitettség (így például ha gyakran olvassuk azt, hogy a „nő a hibás”) megerősíti a nemi sztereotípiákba vetett hitet (magyarán, hogy a nő felelőssége lett volna a párkapcsolat összetartása), és azok normáinak elfogadását, de ez a gyakorlat felerősíti a szexizmust, a zaklatást és az erőszakot a férfiaknál, és elfojtja a karrierrel kapcsolatos ambíciókat a nőknél.

Miután a mentális működésekkel foglalkozó szakértők egyértelműen leegyszerűsítő mechanizmusként utalnak a sztereotipizálásra, érthető, miért talál a közvéleménynél befogadásra a „nő a hibás” felütés. Egész egyszerűen azért, mert az egyszerűbb.

Egyszerűbb azt hinni, hogy egy mindössze kétéves házasság megromlásáért az a nő a hibás, aki a kilencvenes évektől fogva nemhogy „megállja a helyét” a szórakoztatóiparban, hanem egyenesen formálja azt. (Lazán figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy Lopezt egyébként kétszer jelölték Grammy-díjra, és számos zenei díjjal büszkélkedhet, tehát bőven bizonyította már, hogy van keresnivalója a szórakoztatóiparban.) Hogy a párkapcsolatából kilépő Sophie Turner egy, a családját elhagyó, „rossz anya”, aki kevés időt tölt a gyermekeivel. Hogy a párkapcsolati erőszakot elszenvedő Angelina Jolie a büszkesége miatt szakított Brad Pittel, esetleg mert "túl sokat gondolt magáról" és még sorolhatnánk.

Tény: egyszerűbb elhinni, hogy Hollywoodban mindenki szép és minden párkapcsolat tökéletes. Hogy a nők sosem öregszenek meg, a férfiak meg pláne, hogy a mozivásznon szövődő szerelem ugyanolyan szenvedélyes és tartós, mint ahogy a Mr. és Mrs. című filmben.

Ugyanígy jóval egyszerűbb a nőket hibáztatni egy párkapcsolat széthullásáért, mert ha elgondolkodánk az okokon, és utána olvasnánk a miérteknek, meg kellene értenünk és tudnunk kellene értelmezni bonyolult, érzelmi dinamikákat. Ne adj’ Isten empatizálnunk kellene a történet szereplőivel. Esetleg el kellene kezdenünk kritikusan gondolkodni és mind a nőt, mind a férfit felelősségre vonni. Ki tudja? A hibáztatás helyett meglehet, hogy rájövünk: ők is csak emberek. Ugyanolyan működésekkel, félelmekkel és hibákkal mint mi, magunk, csak akkor szétesne a Hollywoodról alkotott, habos-babos képünk. Azt pedig még nehezebb lenne lenyelni, mint a válás tényét. Nem igaz?