Lehet, hogy nem a feldolgozott ételek a legveszélyesebbek a szervezetünkre nézve, hanem az ivóvíz?

a vizsgált minták egyötödénél mértek az egészségügyi határértéknél magasabb ólomtartalmat.

A patina átka

De mégis hogyan kerülhet mérgező anyag a csapvízbe? A jó minőségű magyar vízről hosszú évtizedekig mindenféle városi legenda keringett, és való igaz, hogy Magyarország – Európa más országaihoz hasonlóan – nem szenved olyan vízminőségbeli problémáktól, mint amik például egyes afrikai országokat sújtanak. De attól még, hogy nekünk nem kell hastífusztól vagy kolerától tartanunk, vagy vízhiány miatt nincs államilag szabályozott, fejenkénti napi vízfogyasztási kvóta, sajnos szó sincs arról, hogy boldogan kortyolgathatnánk, ami a csapunkból folyik.

A vízszolgáltatók a minőségért csupán a vízátadási pontig (általában a ház bejárata) felelnek, onnantól viszont már a lakóközösség feladata és felelőssége arról gondoskodni, hogy a víz jó minőségben jusson el a csapunkig. Ezzel nincs probléma egy újépítésű ház esetében, azonban például Budapest és más történelmi nagyvárosok patináját éppen az adja, hogy a város magjában a házak jelentős részét a második világháború előtt építették.

Önmagában nem lenne ezzel baj, ha a lakóközösségek követték volna az ajánlásokat, és például a vízvezetékeket harmincévente kicserélik, mert ennyi a hivatalos elhasználódási idejük. Viszont a különféle csövek karbantartása és cseréje jó eséllyel csak akkor és azon a helyen történt meg, ahol mondjuk csőtörés volt, vagy az egyes lakásokon belül történt átfogóbb felújítás.

Így könnyen lehet, hogy egy házon belül akár négyféle anyagú és korú csövön keresztül jut el a víz közvetlenül hozzánk. A témával kapcsolatban Azari Katalin vegyészmérnököt kerestük meg. Szerinte a fogyasztóhelyen a víz szükségszerűen tartalmaz fertőtlenítőszert és olyan szennyezőanyagokat, amik a csőhálózatból, szerelvényekből jutnak a vízbe a víz utazása közben, mint például fémek, rozsda, azbesztszemcsék, mikroműanyagok, ciszták, lebegő anyagok.

Minél több időt tölt a víz a vezetékrendszerben, annál valószínűbb az, hogy szennyeződik. A régi házakban a legnagyobb gondot az ólomcsövek jelenléte, így a víz ólomtartalma jelenti. Az ólom mérgező nehézfém, amelynek számos egészségkárosító hatása régóta ismert. Azari Katalin arra hívja fel a fi gyelmet, hogy „ezek közül elsősorban a kisgyerekek mentális fejlődésére, intelligenciaszintjére gyakorolt hatása emelendő ki, továbbá vesekárosodást, magas vérnyomást, terméketlenséget okozhat.

A véráramba jutva fejti ki hatását, és egyre több bizonyíték van arra vonatkozóan, hogy már az alacsony vérólomszint is káros, ezért a cél az ivóvíz általi ólomexpozíció teljes kiiktatása. Az ólom a csövekből, szerelvényekből, tömítésekből – nem csupán ólomcsövekből, de az ötvözetekből is – kioldódhat.”

Ahány ház, annyi szokás

Szakértőnk szerint „a szennyezők többsége csupán az ivóvízcélú felhasználást korlátozza, a víz háztartási célra tökéletesen megfelel. A végleges megoldás az ivóvízhálózatot érintő minden ólomtartalmú szennyezőforrás kiiktatása, vagy a felhasználóhelyen az ivóvíz tisztítása az NNK ólomra is tanúsított háztartási berendezésekkel. A hazai tanúsítási bevizsgálás azért fontos, mert a víztisztító hatékonyságát több tényező befolyásolja. Annak eldöntése, hogy egy víztisztító milyen feltételekkel alkalmas az ólom megbízható eltávolítására, szakmai kompetenciát igényel.

Az ólomra nem bevizsgált és tanúsított készülékek többet árthatnak, mint amennyit használnak. Nagyon sokan vásárolnak úgy víztisztítót, hogy nincsenek tisztában azzal, mi az adott háztartásba a megfelelő megoldás. A szakértő szerint ezzel nem csak a hamis biztonságérzet a probléma, de az esetek egy részében kifejezetten káros kémiai folyamatokat is eredményezhet a nem megfelelő eszköz. A vízszűrő berendezésnek folyamatos költségei vannak, telepítése pedig a konyhánk átalakításával járhat, és végeredményeként egy nem túl esztétikus tartály látványával kell megbarátkoznunk.

Jelen sorok írója is egyike a problémával érintetteknek, azonban kénytelen volt szembesülni vele, hogy a lakóközösség nem osztja aggodalmát. Annak ellenére sem, hogy az NNK olyan magas ólomkoncentrációt mutatott ki a vízben, amit még egypercnyi folyatás után is éppenhogy az egészségügyi kockázat általuk meghatározott értékére sikerült visszaszorítani, a mérés pedig alapjáraton ennek a hatszorosát mutatta (és az NNK értékei ráadásul elég nagyvonalúak, mivel több szakmabeli, így például Azari Katalin szerint sincs olyan, hogy „elfogadható mértékű ólomkoncentráció”).

Volt olyan lakó, aki az egész problémafelvetést valamiféle támadásnak, „mások zsebében való turkálásnak” vette, és egyedül az zavarta, hogy a csövek kicserélése költséggel, ráadásul az összes lakásban a vizesblokkok bontásával járna. Mindenesetre azzal semmiképp se áltassuk magunkat, hogy ha a saját lakásunkban kicseréltük a csöveket a felújítás során, megoldottnak tekinthetjük a problémát. Az NNK tájékoztatója éppen az ellenkezőjére hívja fel a figyelmet.

„Az ólomcsövek részleges cseréje sok esetben ront a helyzeten, mivel az eltérő összetételű (például réz, ólom) vezetékek összekötése különböző elektrokémiai folyamatok miatt az ólomcsőből való kioldódást elősegítheti”. Ideig-óráig megoldás lehet, ha ivásra és főzésre ásványvizet használunk, ám ennek nagy a környezetkárosító hatása. A vízbe, majd a szervezetünkbe kerülő mikroműanyagok egészségkárosító hatása egyelőre nem tisztázott, de az biztos, hogy szerencsésebb, ha a lehető legkisebb mértékben találkozunk velük, és az ásványianyag-összetételre sem árt figyelni, és lehetőség szerint váltogatni az egyes vizeket.

Hosszú távon tehát az 1970-es évek előtt épült házak komplett csőcseréje oldja meg az ólomproblémát, addig pedig marad a tájékoztatás és véleményformálás. Azaz: tegyünk róla, hogy a többi lakó és a közös képviselő is tisztában legyen a helyzettel és annak súlyával, hiszen egy társasházban nemcsak a saját életünk fontos; a környezetünk életére is figyelnünk kell.