Ahelyett, hogy élveztem volna a sikert, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a szorongás: mi van, ha ez az egész csak véletlen?
Más sokkal jobban csinálja, mint te? Nem érdemled meg a beléd fektetett bizalmat? Nem vagy elég jó, de a környezeted mégis azt hiszi, hogy jó vagy? Nem vagy te véletlenül imposztor szindrómás?
Az imposztor szép nyelvünkön csalót, szélhámost jelent. Például egy olyan embert, aki nem ért a világon semmihez, de nagyon hitelesen el tudja játszani a profit. Az imposztorszindróma pedig az a lelki probléma, amikor valaki imposztornak képzeli magát, tehát azt hiszi, sikerei, szakmai előmenetele mind azon múlnak, hogy jól el tudta játszani a kompetens szakmabelit. Gondolom, mondanom sem kell, hogy akik imposztor szindrómában szenvednek, azok valójában nem csalók és nem is tehetségtelenek.
Sőt az önmagukkal szemben támasztott állandó kétség miatt létrejött szorongás épp a nagyon tehetséges és sikeres embereket sújtja. Mindennek folyománya pedig: ha attól rettegsz, hogy nem vagy elég jó ahhoz a pozícióhoz, amit betöltesz, maximalista vagy, mert attól félsz, ez ki fog derülni, akkor jó eséllyel rendkívül tehetséges vagy, ehhez képest aránytalan önbizalommal, szóval nyugi, és viselkedj úgy, mint egy főnök!
Kösz, társadalom!
„Fontos látnunk, hogy itt nem pusztán egyéni önértékelési zavarról van szó, tehát nem abból ered, hogy valakinek alapvetően kicsi az önbizalma” – mondja a kérdéskörrel kapcsolatban Szabó Mónika, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának adjunktusa. Magyarázata szerint az imposztor szindróma inkább társadalmi jelenség, annak a függvénye, milyen társadalmi csoportokhoz tartozunk. Elsősorban azokat érinti a probléma, akik a társadalom kisebbségi csoportjaihoz tartoznak.
„Nőnek lenni, nem fehér bőrűnek lenni azt is jelenti, hogy megtanuljuk, a mi csoportunknak nem jár, kevésbé jár a siker. Sajnos ezt nagyon is belsővé tesszük (a pszichológia ezt hívja internalizációnak), és az egyéni boldogulásunknak komoly külső és belső gátjai ezek a sztereotípiák” – mondja Szabó Mónika. De hogyan jelenik ez meg konkrétan a nők életében? Mónika szerint az önbizalomhiány leginkább azokon a területeken alakul ki a nőkben, amelyeket alapvetően férfiasnak tart a társadalom.
Valóban egy veszélyes üvegszikla peremén áll Kamala Harris?
Ha egy nő sokat hallja, hogy a nők eredendően alkalmatlanok a vezetésre, akkor nyilván elbizonytalanodik, ha a vezetői székben találja magát, és attól retteg közben, hogy egyszer kiderül, mégsem alkalmas a rá bízott feladatra. Az imposztorszindróma, mint a szorongások jó része, a gyerekkorig vezethető vissza. Mónika példája, amely jól rávilágít a probléma eredetére: a kislány esete a matekórán. Mindenki ismeri azt a sztereotípiát, miszerint a lányok rosszak matekból, a fiúk meg csúnyán írnak.
A lányok aztán szép lassan elsajátítják ezt a közhelyet, holott kisiskolás korban nincs jelentős különbség fiúk és lányok képességeiben, de végül elhiszik, hogy „hülyék a matekhoz”. Ennek következtében csak kevés lány választja az egyetemen a matematika szakot, de ha egy jó matekos lány bekerül, és körülnéz, azt látja majd, hogy körülötte szinte mindenki férfi a teremben, hallgatók és tanárok egyaránt. Egy ilyen helyzetben ki ne érezné magát imposztornak?
Az ilyen jellegű szorongás legnagyobb veszélye az, hogy rengeteg energiát elvon a feladatok megoldására való koncentrálástól a lebukástól való félelem. „Gondoljunk csak bele, milyen megtartani egy fontos prezentációt úgy, hogy közben azon jár az agyunk, hogy mikor kapunk egy olyan kérdést, amire biztosan nem tudunk majd válaszolni” – hozza fel példának Mónika.
„Örülnöm kellett volna valaminek, és nem ment” – Hevesi Judit költő
Nálam a „nem vagyok elég jó” érzése nem folyamatos, és már néha megélem, hogy igenis kompetens vagyok, hogy jó az, amit csinálok. De meglehetősen könnyen elbizonytalanodom ebben. Fiatal nőként ráadásul különösen nehéz a külvilág elismerését elnyerni. Számos szociálpszichológiai vizsgálat létezik, ahol a nőkkel kapcsolatos előítéletekből kiderül, hogy az emberek a magas beosztású vagy szimplán csak sikeres nőket hidegszívűnek tartják, akit pedig melegszívűnek gondolnak, az a fejükben nem lehet kompetens. Innen indulunk.
Az írásban a saját hozzáértésemet kérdőjelezem meg újra és újra. Például sokan mondják, hogy érzékeny vagyok, és van, hogy úgy érzem, ez maximálisan igaz, néha meg azt, hogy totálisan üres vagyok, és csak szépeket tudok mondani, miközben borzalmasan nehéz valós érzéseket társítanom emellé. Van egy történet, ami jól rá világít ennek a szorongásnak a működésére. Emlékszem, hogy egyszer örülnöm kellett volna valaminek, és nem ment.
Sárkányok háza, Trónok harca, Gyűrűk Ura - Miért félelmetes az, ha egy nő ül a trónon?
Amikor Morcsányi Géza azt mondta, hogy kiadja a könyvem a Magvetőnél, amely a legnagyobb magyar szép irodalmi könyvkiadó, felhívtam a barátaimat. Az egyikőjük sikongatott és az ágyon ugrált örömében. Én meg hallgattam, nem éreztem semmit, letettem és zokogtam. Mostanra persze már sokat javult a helyzet, de ez kemény munka eredménye, és még mindig nagyon sok bennem az önértékelésemből fakadó szorongás.
Amikor eszembe jut ez az érzés, terápiaként átgondolom, mi mindent építettem fel egyedül: van egy szuper munkahelyem, amit imádok, két könyvem jelent meg az egyik legnagyobb kiadónál, fogok is még írni valószínűleg, szuper barátaim vannak és elbírok a kutyámmal. Ezek örömet okoznak, és segítenek. Mert a szorongásom az önértékelésemről és a szeretet iránti vágyamról szól. Ha tökéletesen dolgozom, majd jobban szeretnek, és a többi. Talán közhelyesen hangzik, de azt hiszem, tényleg az segít, ha olyan emberekkel veszed körbe magad, akik szeretnek és jókat gondolnak rólad, akkor talán elhiszed, hogy szerethető vagy, és igenis képes egy csomó csodálatos és értékes dologra. Sőt még ha hibáznál is szeretni fognak.
„Végül abbahagytam az írást” – Hódos Hajnalka (ex)újságíró
Pontosan emlékszem, hogyan kezdődött. A posztgraduális képzéshez nagy reményeket fűztem. Embert próbáló időszak volt ez, egy egyetemi és egy főiskolai képzést csináltam egyszerre, ezzel párhuzamosan nyelvtanfolyamra jártam és dolgoztam. A vizsgákra nem tudtam kellőképpen felkészülni, de ez különösebben nem zavart, bíztam magamban.
Egy fontosabb szigorlat alkalmával, mikor azt éreztem, a vizsgám zsebben van, a nagy tekintélyű professzor hirtelen felém fordult és azt kérdezte: „Hajnalka, magának az életben úgy általában összejön az a blöff, amit most produkál? Máshogy kérdezem: ön egy blöff?” Megdermedtem, az arcom lángolt. Úgy éreztem, hogy rajtakaptak. Hogy lebuktam. A kérdés belém égett és szép lassan elkezdett felemészteni. Aztán az életem nagy fordulatokat vett.
A venezuelai ellenzéki vezető, María Corina Machado története igazolja, hogy sosem késő tenni azért, amit igazán szeretnénk
Úgy alakult, hogy nagy sikerű blogok társírójává váltam. Úgy éreztem, megtaláltam azt a szakmát, ami nekem való, amiben jó vagyok. Ám amikor bloggerből újságíróvá váltam, az alkalmatlanság érzése újult erővel lecsapott rám. Írtam pár véleménycikket, aminek hatalmas közönségsikere lett, de ahelyett, hogy élveztem volna a sikert, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a szorongás: mi van, ha ez az egész csak véletlen? Egyre nehezebb lett az írás. A cikkek leadása előtt ideges, ingerült voltam, nem aludtam, azon járt az eszem, hogy mi van, ha képtelen leszek egyetlen sort is leírni.
Mivel a külső sikerek – a szakmai elismerés – elmaradt, igazolni láttam magam. Itt vagyok én, a semmiből jött vidéki senki, aki nem tanult írni, a szakma alapjairól is autodidakta módon szedte össze a tudását, a médiában használatos szakzsargon nagy részét úgy kellett kigugliznom, hogyan is gondolhattam volna, hogy a szakma el- és befogad, és teljes jogú tagjává válhatok az újságíró közösségnek? Újra és újra átolvastam az írásaimat. Nem láttam mást, mint hevenyészetten összehányt sorokat, magyartalan, helyesírási hibáktól hemzsegő mondatokat, amiknek se mondanivalója, se eleje, se veleje.
Rengeteg sértettség, elkeseredett düh, irigység és rosszindulat halmozódott fel bennem. Irigykedtem mások sikereire, munkájára, népszerűségére, dühítettek az elismerő szavak, kommentek.
Végül feladtam. Abbahagytam az írást.
Most minden reggel, amikor felébredek, meg hozok egy döntést: nem másokhoz mérem magam. Elhatározom, hogy észreveszem a mindennapi „kis” sikereimet, a bennem rejlő tudást és értékeket, örülök más sikereinek és elismerem mások teljesítményét. Próbálom megfogalmazni magamnak, mit jelent számomra a siker, és vigyázok arra, hogy ne keverjem össze az elismeréssel, a hírnévvel, a szeretettel. Végül, de nem utolsósorban, vettem egy festővásznat, és rápingáltam Brené Brown nagy hatású mondatát: „Ami elég jó, az kurva jó!”, és jól látható helyre tettem.
A cikk weboldalon való megjelenésekor Szabó Mónika adjunktus már nem él, mély tisztelettel adózunk munkássága elútt.
