„Nem láttam kiutat, gyógyszerfüggő és pánikbeteg lettem” - beszélgetés Horváth Renátó táncművésszel
Horváth Renátó kisgyermekkorától kezdve táncos akart lenni. Elhivatottsága és szorgalma révén táncművész diplomát szerzett a Magyar Táncművészeti Egyetem divattánc szakán 2019-ben. Ígéretes pályafutását egy sorsfordító esemény vágta ketté: a diplomaosztó után pár hónapra rejtélyes módon lebénult. Renátó azonban nem adta fel.
A Glamournak mesélt arról, hogyan maradt erős, és mi segített neki abban, hogy visszatérjen az alkotáshoz.
Néhány hónapja derült ki, hogy egy ritka betegség állhat a bénulásod hátterében.
Így van. Öt éve, amikor lebénultam, az orvosok még értetlenül álltak az események előtt. Csak annyit láttak, hogy ödéma alakult ki a nyaki kettes csigolyától a hátközépig, és hogy gyakorlatilag négy óra leforgása alatt nyaktól lefelé teljesen lebénultam. Másnapra leállt a tüdőm, és három hétig mesterséges kómában voltam, majd további három hónapot töltöttem az intenzíven.
Az orvostudomány csak mostanra jutott el arra a szintre, hogy a betegségemet egyáltalán diagnosztizálják. Idén szeptember óta egy kísérleti kezelésen veszek részt, ami mindenképpen ad egy plusz reményt, de erről többet nem szeretnék mondani, mert még nagyon friss a dolog.
„Rengeteg elfojtást, ki nem beszélt érzést hordozok, amiket a darabjaimon keresztül próbálok kiadni magamból” – Interjú Feledi Jánossal
Az elmúlt öt évben mi adott erőt neked?
Legfontosabb támaszom a barátnőm, Andi, aki végig kitartott mellettem. Számára ez soha nem volt kérdés, nekem annál inkább. Hogyan tudok férfiként és családfenntartóként funkcionálni? Lehet-e közös gyermekünk? Amikor a gödör legmélyén, sokadik kétségbeesésemben azt mondtam neki, hogy engedjen el, mert nem akarom magamhoz láncolni, szinte megsértődött. Ma már tizenegy éve vagyunk együtt, és a támogató családi környezet mellett, elsősorban neki köszönhető, hogy szembe tudtam nézni az állapotommal.
Milyen stációkon mentél keresztül?
Az elején természetesen én is lenullázódtam. Nem láttam kiutat, gyógyszerfüggő és pánikbeteg lettem, amiből csak néhány év után sikerült kijönnöm. Ugyanakkor az elmúlt öt évben fizikailag sokat javultam, most már mindent érzek, és az akaratlan mozgások is kezdenek visszatérni. Persze, a személyiség újraépítése egy hosszú folyamat, több állomása van, és szerintem soha nem zárul le teljesen. Ebben nekem – Andi mellett – az istenhit is segít.
Hogy találtál rá Istenre?
Folyamatosan mormoltam a miatyánkot, és egy idő után azt vettem észre, hogy személyes kapcsolatba kerültem az Úrral. Rájöttem, hogy mindig is ott volt az életemben, és az események csak még jobban megerősítették a viszonyunkat. Nagyon fontossá vált a megtartó jelenléte.
Az imádkozás megjelenik az első, saját táncszínházi előadásodban is. Miről szól a „Tesbe zárt ima” című darab?
Az előadás főként a bénulásom történetét és akkori periódusait dolgozza fel. Amit nem táncolhatok el, azt eltáncoltatom és elmondom élőszóban, gyakran zenei aláfestéssel. Fontosnak tartom, hogy a környezetem is megjelenjen a darabban, hiszen életünk eseményei a kapcsolatainkra is kihatnak. Például ábrázoljuk Andi vívódásait, a gyógyszerfüggésem, a hallucinációim, a halálfélelmeim, illetve a kórházi abuzálásom epizódjait is.
Utóbbit hogyan kell érteni?
Verbális megalázás, gúnyos beszólások, vállalhatatlan gondozói magatartás az ápolók és a nővérek részéről. Amikor az orvos is látja a nem helyénvaló magatartást, de nem tud mit csinálni. Szerintem nemcsak a mozgássérülteknek vannak hasonló tapasztalatai a mai magyar egészségügyben. Ennyiben a helyzetem akár tipikusnak is mondható.
A darabban végig a színpadon ülsz egy fotelben, mint egy mesélő. Miért ezt a megoldást választottad?
Ha arra gondolsz, hogy kerekesszékben is táncolhatnék, ezt elvetettem, mert szájbarágósnak és hatásvadásznak érzem. Ebben a darabban éterien kívülálló akartam maradni, aki átéli, egyben kommentálja is a vele történteket, de csak távolról. Másrészt irtózom attól, hogy kiszolgáltatott helyzetben mutassam magam, amivel talán másokat is kellemetlen helyzetbe hozhatok. Illetve Földesi Milán táncművész, a színpadi alteregóm tökéletesen oldotta meg, hogy megjelenítse a különféle lelki stációkat, amiken keresztülmentem.
Ha újra járhatnál, ismét táncolnál?
Nem hiszem, hogy profi szinten tudnék már táncolni. A saját magam szórakoztatására viszont igen!
Mik a terveid a közeljövőben?
Egy új előadáson dolgozom, melyet a Veszprémi Petőfi Színházzal koprodukcióban készítek. Ady és Léda szerelmét dolgozzuk fel a saját társulatommal, nagyszabású színpadképpel, díszlettel. Kettőjük különleges szerelmi kapcsolata mindig is érdekelt,
úgy érzem, van mondanivalóm az örök érvényű szerelemről.
Az előadás érdekessége, hogy egyetlen egészként tekintünk rá, mert nemcsak rendezője, koreográfusa, hanem dramaturgja és díszlet és jelmez tervezője is én vagyok. Illetve egy könyvön is dolgozom, amolyan önéletrajzi szöveggyűjteményen, mely terveim szerint a színpadi darabjaim bővített átirataként olvasható. És az sem titok, hogy Andival szeretnénk közös gyermeket vállalni. Mostanra érett meg bennünk a döntés.