Egy kétévesnél még teljesen normális az is, ha valamit akar és ezért a földre veti magát, de egy felnőtt esetében ez már nem feltétlenül oké
Kontrollálatlanul ordibáló férfiak, agresszívan tányért törő nők – hány filmben láttunk ilyet, és hányszor éltük át mi magunk is… A hiszti érdekes lélektani jelenség: a mélyben fortyogó láva hirtelen kitör, és mindenkit maga alá temet a közvetlen környezetében. Mit tehetünk, ha mi hisztizünk, nem (csak) a hároméves gyermekünk? És egyáltalán, miért csináljuk? Erre keressük a választ.
A múltkor hisztiztem. Utólag én magam is így definiáltam. Fáradt voltam, kimerült, és nem bírtam türelmesen reagálni egy munkával kapcsolatos telefonra. Illetve a telefonhívás alatt még tudtam, majd letettem és leüvöltöttem az első közelembe kerülő családtag fejét. Aztán bocsánatot kértem. De ismerek olyan férfit is, egész közelről, akinél már megtanultam, hogy ha „agresszív éhes” – saját definíciója – jobb, ha nem szólok hozzá. Mindkettőnknek.
Először is tisztázzuk a hiszti fogalmát. Sokunk számára a hangos érzelmi kitöréssel járó gyermeki reakciót jelenti, mely során a gyermek a földre is vetheti magát, s ha még jobb fej, és igazi hiszti-expert, akkor mindezt egy bevásárlóközpont, vagy minimum egy drogéria kellős közepén teszi. Hogy miért? Mert így akar elérni valamit, mert így képes kifejezni nemtetszését, mert még nem tanulta meg, hogy mit jelent az önuralom, s egyáltalán, érzelmi fejlődésében épp ott tart, hogy ha elkeseredik, nem tehet róla, egyszerűen nem tudja nem csinálni, hogy visítson, sírjon és üvöltsön lélekszakadásig.
Csak a szokásos havi
A hiszti másik, köznyelvben elfogadott jelentésrétege hasonló reakciókon alapul, csak éppen többek között söröző férfihaverok közt hangzik el leggyakrabban, ilyenkor az esetek nagy százalékában nem gyermekükről panaszkodnak, hanem szerintük a nejük vagy a barátnőjük "hisztizik". Én ezt bántónak szoktam érezni, egyrészt mert olyan degradáló a "hiszti" szó egy felnőtt esetében.
A sok közül az egyik helyes pedagógiai eszközt választó felnőtt a gyermek hisztijét ugyanis nem veszi fel, nem reagál rá idegesen, hiszen ezzel csak fokozná a dühkitörést - hanem ehelyett nyugodtan negligálja, és határozottan megfogja a gyermek kezét, nemet mond az üvöltő porontynak a harmincezer forintos, felesleges műanyag, világítós és csipogós, szőrös és horrorisztikusan színes (stb.) szivárványunikornis-tevére, majd kivezeti a süvöltő utódot az áruházból, miközben olyasmiket gondol, hogy most róla miket gondolhatnak.
Így naplózd az érzelmeidet, ha rendszeresen elveszíted a kontrollt önmagad felett
Szóval amikor egy férfi arról beszél, hogy egy nő hisztizik, az olyan, mintha azt mondaná (sőt, már hallottam társaságban szó szerint így is): csak a szokásos havi hiszti, amivel nem kell foglalkozni, inkább el kell menekülni sörözni. Meg kell mondjam, egy szinten sokszor megértem ezt a hozzáállást is, tekintve, hogy a ciklus végi elsárkányosodás jelensége konkrétan tudományosan is kimutatott.
De attól még bántó, hiszen aki hisztizik és felnőtt, valószínűleg nem jókedvében teszi, sőt, nincs jól, és nem képes kontrollálni az érzelmei intelligens és megfelelően artikulált kimutatását. Nem beszélve arról a kikerülhetetlen tényről, mellyel nem ellenségesen szeretném szembeállítani a két nemet, semmiképp sem, sőt, kifejezetten összehozni szeretném őket: hogy létezik hisztiző férfi is. Hogy ez a kifejezetten szórakoztató, avagy esetenként rémisztő jelenség miért nem olyan gyakran használt a közbeszédben?
Egyszerűen azért, mert ha a férfiak kiabálnak, erős hangon, az is kétségtelenül hiszti. Csak éppen elsőre inkább az agresszió szó jut eszünkbe róla.
Jogos, nem jogos
„Ha a hisztiről beszélünk - magyarázza a témával kapcsolatban Ladányi Klára pszichológus - akkor agressziókezelési problémáról van szó. Azonban ezen a téren is megkülönböztetjük a szükséges, azaz a létfenntartáshoz elengedhetetlen agressziót, amihez az illetőnek joga van, és azt, ami 'nem jó', azaz indulatkezelési probléma. Ha indokolt, hogy meg kell védenem magam, akkor a pszichológia az asszertív kommunikációt szokta javasolni, azt a fajta énközlést, aminek a lényege, hogy én mit érzek, mit kérek, és ha nem kapom meg, közlöm, mik a következmények.”
A szakember szerint az indulatkezelési probléma esetében belül fortyog az illetőben valami, amit rendszerint a hozzá legközelebb állókon tölt ki. Ilyen lehet egy bántalmazó kapcsolat is, melyben a bántalmazott fél sokszor nem is tudja eldönteni, valójában bántják-e, tehet-e valamit és ha igen, mit. „Belőle megfelelő boxzsák lesz az indulatkezelési problémákkal küzdő számára”- mondja Ladányi Klára, aki szerint egy kisgyermek esetében még akár jogos igényt is kifejezhet a hiszti.
Sőt, egy kétévesnél még teljesen normális az is, ha valamit akar és ezért a földre veti magát - hiszen ő még nem tanulta meg kezelni az indulatait. Egy felnőtt esetében azonban ez már nem feltétlenül oké. „Nagyon ingoványos terület a gyermeknevelésben a hiszti kezelése - mondja a pszichológus -, hiszen ha teljesen elfojtják a szülők a gyerekben ezeket a kitöréseket, azzal a jóféle agressziót is kiölhetik belőle, például egy szorongó kislányból, aki így nem tanulja meg, hogyan védheti meg magát később. A helyes önérdekképviseletet ugyanis gyerekként sajátíthatjuk el” - mondja a szakember.
Miért csináljuk?
Sokszor azért "hisztizünk”, mert túltelítődtünk a nap során felgyűlt feszültséggel. „Ilyenkor, ha odajön hozzánk a gyerekünk, hogy elmeséljen valamit, nem azt mondjuk neki, hogy várj egy picit, iszom egy kávét és szusszanok egyet, hanem mivel 'jó anya akarok lenni', meghallgatjuk, majd két perc múlva kirobbanhat belőlünk az indulat – magyarázza Ladányi Klára - , ami nem is a gyermekünknek szólna. Az indulatkezelés feltétele az érzelmi intelligencia önreflexió része: befelé figyelek magamra, hiszen az indulatkezelési problémákkal küzdők sokszor nem is tudják, valójában miért fortyog bennük az indulat, azaz nem tudják beazonosítani a gyökeret.” A szakember szerint a megoldási készség tanulható.
A hormonok hullámain
A hiszti fogalmán belül külön kategóriát képez a sok férfi által női hisztinek nevezett jelenség, ami olykor pár napig is eltarthat, és sok nőt kínoz: a menstruáció és a premenstruációs-szindróma. Talán leírni sem kell, de aki nem ismeri – az nagyon szerencsés -, azok kedvéért megosztom, milyen bájosak tudunk lenni ilyenkor: látható ok nélkül el tudjuk sírni magunkat, őrületes érzelmi hullámvasúton ülünk, hirtelen felfortyanhatunk, sőt, kiabálhatunk, mi több, üvölthetünk.
Az ilyenkor végbemenő hormonális változások ugyanis a női szervezetben sokszor hangulatingadozásban nyilvánulnak meg, és ilyenkor ember, azaz nő legyen a talpán, aki minden esetben jól kezeli az indulatait. Jómagam tagja vagyok egy PMS Facebook-csoportnak, ahol a lányok gyakran panaszkodnak egymásnak, és az egyikük kommentje a minap nagyon megmosolyogtatott, olyan kedvesnek találtam: azt írta, ő már előre megbeszéli a férjével, mikor jön az bizonyos a pár nap, így a párja már nem is csodálkozik rajta, hogy „miket művel”. Hát mi a szeretet és az elfogadás, ha nem ez?
Engem nagyon megnyugtatott két barátnőm reakciója is egy múltbéli telefon-földhözvágásom kapcsán: „Ja, én a múlt héten vágtam a falhoz az enyémet”, mondta egyikük, a másik pedig röhögve ennyit mondott: „az enyémen már ezért van szilikontok”. Hozzátenném, hogy természetesen a menstruáló/premenstruáló nőt nem menti fel teljes mértékben az állapota a viselkedése alól, így az asszertív viselkedés gyakorlása kifejezetten ajánlott a nehéz napok környékén is…
A pszichológus a börtönhasonlattal él, amikor a menstruációt megelőző nehéz hormonális időszak kerül szóba: „Sokak számára tényleg érzelmileg nagyon megterhelő a hormonok változása, és mindenki máshogy éli meg. Azzal a hasonlattal élnék, hogy van, aki képes épen végigülni egy hosszú börtönbüntetést és egészségesen távozni, de van, aki teljesen tönkremegy, mire szabadul”. Legyünk megértőek magunkkal ilyenkor.
Mit tegyünk tehát legközelebb, amik „hisztizhetnékünk” támad és úgy érezzük, „elegünk van”? Ha érezzük, hogy már forr bennünk valami, ami kitörne, üljünk le és gondoljuk végig, valójában mi zavar minket.
Lehet, hogy csak tíz perc szünetre van szükségünk, vagy egy megértő hallgatóságra. Vagy egy kávéra.
