Az emberek úgy gondolják, hogy a halál rossz és semmi pozitív hozadéka nem lehet - szerintem ez nem igaz
A traumák hatással vannak az életünkre, de nem mindegy, hogy milyen mértékben hagyjuk eluralkodni a fejünkben a káoszt. Vannak emberek, akiket egy traumatikus élmény teljesen összetör lelkileg. De mi van azokkal, akik építkeznek, fejlődnek, tanulnak belőle, és az “elvárthoz” képest gyorsabban túlteszik magukat a nehézségeken?
Ma már neve is van annak a jelenségnek, amikor egy érintett személy életébe a tragédia pozitív változásokat hoz. Ez a poszttraumás növekedés. De vajon mi határozza meg azt, hogy kinél és milyen következményekkel jár egy haláleset? Honnan tudhatjuk, hogyan reagálunk majd arra, ha egy szerettünket elveszítjük, ha többé nem láthatjuk, nem lesz hatással az életünkre?
A halál nem egyenlő valaminek a végével
Sokan gondolják, hogy egyedül is fel tudják dolgozni a történteket, de végül a legtöbben rájövünk arra, hogy ez nem ilyen egyszerű folyamat. Amikor traumáról beszélünk, akkor szinte mindenkinek azonnal a halál jut eszébe. De tényleg csak ez az egy dolog okozhat törést bennünk? Határozottan nem. Az viszont biztos, hogy jóformán a lakosság egésze úgy gondolja, a halál rossz és semmi pozitív hozadéka nem lehet. Egyszerűen csak túl kell élni valahogy, ha elveszítjük egy szerettünket és majd talán idővel könnyebb lesz.
Én azonban más véleményen vagyok. Igaz, tudattalanul történt mindent, nem számítottam arra, hogy megváltozhat a véleményem, átformálódhatnak az érzéseim, egyfajta pozitív változás indulhat el bennem, ami végül hatással lesz az egész további életemre. És nem a rossz értelemben. Amikor halálról beszélek (jelen esetben írok), akkor a nagyszüleim és édesapám jutnak eszembe. Először nagypapám, majd nagymamám, végül egyik szülőm távozott az élők sorából.
Ami nem öl meg, az tényleg megerősít? Mindent a poszttraumás fejlődésről és a rezilienciáról
Az első halálesetet nagyon nehezen viseltem, pedig ott még számítottam is rá. A második alig másfél évvel később jött el, ott már kevesebb volt az előjel. Édesapámról nem is beszélve. Mivel rendkívül családpárti vagyok, így nagyon nehezemre esett bárkit is elengedni, még úgy is, hogy már nincs köztünk. Apukám hozta meg az áttörést. A részletekbe nem szeretnék belemenni, de a lényeg az, hogy amikor utoljára láttam, akkor a szemében valami olyat fedeztem fel, ami minden korábbi haragomat megszüntette.
Onnantól fogva képtelen voltam arra, hogy dühös legyek rá, hogy kiabáljak vele, hogy a fejéhez vágjam, hogy miért kellett az italhoz fordulnia, miért nem foglalkozott velünk többet. Vannak azok a bizonyos pillanatok, amikre nem számít az ember, ami meghatározza az életünk további részét.
Hogyan válhat a halál pozitív élménnyé?
Akinek nincs benne tapasztalata, annak nehéz lehet elképzelni, hogy milyen pozitív hatásai lehetnek az eltávozásnak. Sokszor a társas kapcsolatok megerősödésében, az új életcélok kitűzésében, a spirituális elmélyülésben, de akár még a lelki megerősödésben is megmutatkozhat. Amikor elveszítünk valakit, az erősebbé teheti a személyiségünket, átalakíthatja az értékrendszerünket, de akár még új lehetőségekkel is szolgálhat.
Az tény, hogy nehezen érkezünk meg ide, hiszen először át kell menni a gyász mind az öt fázisán: a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió, és az elfogadás. Utóbbinál jutunk el arra a pontra, hogy tudomásul vesszük, az életünk egyszer és mindenkorra megváltozott. Elkezdünk berendezkedni egy “új normálisra”, de itt meg kell jegyezni, hogy nem arról van szó, többé már nem fáj, csupán annyit jelent, hogy visszatérünk az életünkbe és megtanulunk együtt élni a veszteségünkkel. Nálam a gyász nagyjából egy hónap alatt zajlott le, pedig akkor édesapám még életben volt.
