„Addig nem állsz fel az asztaltól, amíg meg nem etted” - így hatnak ránk a gyermekkori szabályok
Senkitől nem vitathatjuk el a traumáját. Más kérdés, hogyan tudjuk szeretni azt, aki miatt úgy érezzük, hogy valamit nem jól csinálunk és rá vagyunk kényszerítve bizonyos dolgokra? A régi elavult nevelési elvek már nem biztos, hogy a 21. században is megállják a helyüket. De vajon hogyan hatnak ránk, miként befolyásolják a felnőtt életünket?
Nagyszüleink, dédszüleink és a korábbi generációk mindig küzdöttek azzal, hogy nem volt mit enni. A háborúban és az azt követő időszakban sokszor a padláson és egyéb rejtekhelyeken dugták el a pluszban megtermelt élelmiszert, az állatokat, hogy ne kelljen azokat beszolgáltatni az állam felé. Nem véletlen, hogy folyamatosan azt hallgattuk gyermekkorunkban: “addig nem állsz fel az asztaltól, amíg meg nem etted”. A generációk közötti különbségek most váltak igazán nagy problémává és ez várhatóan a jövőben sem lesz másképp.
Ami régen volt, az rossz?
Hagyd sírni, erősödik a tüdeje. A fiúk nem sírnak. Katonadolog. Ne szeresd túl azt a gyereket. A gyereknek hallgass a neve.
Ilyen és ehhez hasonló mondásokkal mindenki találkozott már az élete során. Bár ártalmatlannak tűnnek, valójában mindegyik hatással van arra, hogyan alakult az életünk, kik lettünk a szüleink, nagyszüleink által. Sokszor még az iskolában is ezeket hallgattuk, pedig felnőtt fejjel már egyiket sem gondoljuk igaznak vagy éppen túl relevánsnak. A ‘80-as, 90’-es évek óta szinte teljesen irányt váltott a világ, ma már a legtöbb nevelési elv elavult, sőt, sokszor egyenesen botrányosnak tartjuk őket.
Míg annak idején bárki dohányzott a gyereke előtt, addig ma már közterületen szinte sehol sem szabad csak úgy rágyújtani. Az akkori szülők persze tisztában voltak vele, hogy milyen káros szokásról van szó, ennek ellenére rendszeresen a kicsik előtt gyújtottak rá zárt terekben, a lakásban, az autóban, bárhol, ahol kedvük tartotta. Ma már persze szigorú szabályok vonatkoznak a dohányzókra, de eszünkbe sem jutna egy fiatal mellett cigizni.
Korábban a család különböző generációi mindig számíthattak egymásra, manapság már nem élünk együtt, ami szinte ellehetetleníti az aktív gondoskodást
A másik hasonló dolog az „egészséges” gyümölcslevek, tejtermékek ügye, amelyek cukor- és adalékanyagtartalmáról annak idején vajmi kevés információ volt a birtokunkban. Így sokkal többet fogyasztottunk ezekből, mint kellett volna és a mára nagyszülővé vált generáció továbbra is abban a hitben van, hogy csak jót tesznek unokáiknak. A kínos, konfliktusos témák közé tartozik még a babák altatása, sokat változott az utóbbi évtizedekben a hogyan, kivel, mennyit alszik kérdésköre is.
Míg annak idején a friss szülőknek azt tanították, hogy a hason altatás a legmegfelelőbb, ma már pont az ellenkezőjét tanácsolják a háziorvosok és védőnők, így nem csoda, hogy ellentétek feszülnek ezzel kapcsolatban is a generációk között.
Generációs különbségek
„Afrikában éheznek, leszel szíves megenni mindent a tányérról” - hangzott el sok otthonban a mondat, amivel nem lehetett vitatkozni. Akkor sem, ha a maradék oka nem finnyásság volt, hanem egyszerűen túl sokat szedtek nekünk. Nem csoda, hogy jelentős rétegnek egészségtelen kapcsolata alakult ki az étkezéssel, gyomorproblémák, étkezési zavarok kialakulásához is vezethetett az ártatlannak szánt mondás.
Én is nem egyszer hallottam ezt. Szombatonként a nagymamám főzött, általában valamilyen gyúrt tésztával várt bennünket, amit már alig vártunk. Szedtünk belőle, majd addig ettünk, amíg szét nem pukkadtunk. Ő is többször hangoztatta a címbeli kijelentést, mire a nővérem egyszer kipróbálta, meddig kell ott ülnie, ha nem fogad szót mamának.
Az én reakcióm viszont más volt. Mindig minden elfogyott a tányéromról, akkor is, ha már nem kértem és be kell, hogy valljam, ez most is így van. Nem szeretek semmit otthagyni, nem csak a pazarlás miatt, hanem azért sem, mert ezt szoktam meg, egyes dolgokban viszonylag szabálykövető vagyok. A végeredmény: kisebb evési zavarok, problémák azzal, hogy mit, mikor és mennyit eszem.
Nem foghatom kizárólag erre, hiszen tudom, hogy volt a családban hasonló betegség, de az biztos, hogy hatással lett az életemre. A mai napig. De hogy ezért ne szeressem a nagymamámat? Ugyan!
Szeret, nem szeret
Vannak dolgok, amiket nehezebben tudunk megbocsátani, nevelési módszerek, amikkel nem értünk egyet. De ha ez hatással van arra, hogy hogyan, mennyire szeretjük az édesanyánkat vagy az édesapánkat, akkor mindenképpen érdemes róla beszélni, mert nem vihetünk magunkkal minden gyerekkori sebet a felnőtt életünkbe. Amennyiben úgy látjuk, hogy bizonyos tanítások negatívan befolyásolták a személyiségünket, önfejlesztéssel, terápiával felülkerekedhetünk rajtuk, átkeretezhetjük őket.
Ahogy mindennek, úgy a generációs különbségeknek is van pozitív hozadéka.
Steigervald Krisztián az év elején vendégeskedett Friderikusz Sándor podcastjában, ahol több részen keresztül fejtegette: vajon tényleg nem értjük meg egymást, vagy csak minden megváltozott az utóbbi 20-30 évben? A kommenteket böngészve jó volt látni, hogy az idősebb korosztály, a 70-80 évesek is megvilágosodtak, nem tekintenek idegenként a fiatalokra. Ez persze fordítva is igaz.
Sokszor szidjuk a nyugdíjasokat, pedig csak szimplán egy másik korban éltek, mint mi most. Ha tehát sikerül megértenünk, hogy nem minden jó, amit elődeink csináltak, akkor képesek leszünk arra, hogy másképpen neveljük a gyermekeinket. Valószínű, hogy mire majd utódaink alapítanak családot, az is elavult nevelési módszer lesz, amit mi alkalmazunk, de ahogy korábban, úgy most is a legjobb tudásunk szerint igyekszünk fejleszteni a kicsiket.
Később kiderülhet, hogy valami nem volt helyes, de éljünk a jelenben és tegyünk mindent a saját belátásunk szerint.