A gyereknevelés nem alapulhat a gyerek fizikai bántalmazásán, megalázásán, megfélemlítésén vagy fenyegetésén
Ha arról gondolkodunk, hogyan neveljük a gyerekünket, először tegyük fel magunknak a kérdést: mi a cél, amit a viselkedésünkkel el szeretnénk érni? A szándék ugyanis a legtöbb esetben jó, csak az eszköz nem mindig ideális.
Talán nincs még egy olyan téma a szülőségben, amely annyira megosztó lenne, mint az, ki hogyan neveli a gyerekét. Még azt is nehéz meghatározni, hogy pontosan mit értünk nevelés alatt. Mert még ha mindannyiunk számára azt is jelenti, hogy egy gyermek testi, érzelmi és intellektuális szükségleteit biztosítjuk, elkerülve a bántalmazás bármilyen formáját, akkor is nagyon tág határok között mozgunk.
Ne bántsd!
Amit fontos tisztázni: a bántalmazás nem egy nevelési eszköz, még akkor sem, ha a szülő nem szántszándékkal okoz testi vagy lelki fájdalmat a gyerekének (mert a legtöbb szülő nem akar rosszat annak, akit a világon a legjobban szeret), és úgy érzi, nem tud máshogy hatni rá. Ha valaki a gyerekét csak pofonokkal, rángatással vagy kiabálással, fenyegetéssel tudja meggyőzni, jobb belátásra bírni, akkor – akár szakember bevonásával is – végig kell gondolnia, miért nincsenek hatékony nevelési eszközei, és hogyan tehetne szert rájuk.
Cseri Hanna: „Nagyon távol áll tőlem, hogy valamilyen kudarc vagy sikerélményt azzal indokoljak, hogy nő vagyok”
Mert a bántalmazás káros hatásai a gyermek pszichéjére – és adott esetben testi épségére – bizonyítottak. Ezt azért tartom fontosnak leírni, mert sokszor bagatellizálják a témát, és viccelődnek vele, ami azt a téves képzetet alakíthatja ki bennünk, hogy egy-egy pofon vagy üvöltözés nem olyan nagy dolog. A nevelés tehát nem alapulhat a gyerek fizikai bántalmazásán, megalázásán, megfélemlítésén vagy fenyegetésén.
A családi rendszer
Pszichológiai kutatások szerint a nevelés tekintetében a legsikeresebbek azok a szülők, akiknek megfelelő tudásuk van a gyermekek fejlődéséről, emellett pedig kompetensnek érzik magukat a szülői szerepben. A szülői szerepbe a legtöbb ember azonban úgy kerül, hogy nincs felkészítve rá, nincs rendszerezve a tudása arról, hogyan kellene és lehet egy gyereket nevelni.
Közben pedig körül van véve elvárásokkal a társadalom és saját maga részéről is, rengeteg hamis vagy ellentmondásos ideálképpel szembesül, melyekből nehezen találja meg azokat, amelyeknek meg tud és meg kíván felelni. Emellett pedig sokan túl vannak terhelve, kevés segítséget kapnak, nincs, akire támaszkodjanak a gyermeknevelés útvesztőiben, miközben válogatás nélkül ömlenek rájuk a tanácsok. Ma már sokan ismerik a mondást, hogy nem kell tökéletesnek lenni, csupán elég jó szülőnek.
Azt is nagyon jó, ha tudja egy szülő, hogy nem csak egyedül rajta múlik minden. A környezete, a lehetőségei, a társas támogatottsága, de még a szociális helyzete, és persze az, ahogyan őt nevelték annak idején a saját szülei, éppen úgy hat a nevelési stílusára, mint a gyerekének a temperamentuma, személyisége.
Ha tehát valaki a tőle telhető legjobb nevelést szeretné biztosítani a gyerekének, fontos, hogy megértse a gyerekek szükségleteit és fejlődésének szakaszait, emellett szembe tudjon nézni saját neveléssel kapcsolatos vélekedéseivel és attitűdjeivel, illetve azokkal a személyiségjellemzőivel, amelyek befolyásolhatják nevelési stílusát.
Szigorúság kontra neveletlenség
Az úgynevezett laissez-faire stílust eredetileg a vezetői gyakorlatra alkalmazták, és azt jelenti, hogy a főnök szinte egyáltalán nem avatkozik be a vállalat működésébe. Sokan, akik az úgynevezett (pszichológiai fogalomként egyébként nem létező) liberális nevelési stílusról beszélnek, valójában ezt a kontroll nélküli, mindent ráhagyó nevelési stílust értik alatta. A vezető stílusok nyomán kialakult egy elmélet a pszichológiában is, amely a tekintélyelvű, az irányító és az engedékeny nevelési stílust különbözteti meg.
Ez utóbbi elnevezés kevéssé szerencsés, ugyanis itt az engedékeny valójában a „neveléssel nem bajlódó”, laissez-faire stílust jelenti. A tekintélyelvű nevelés azt jelöli, amikor a gyereknek azért kell zokszó nélkül engedelmeskednie, mert a szülő tekintélyszemély, akinek a döntését nem lehet megkérdőjelezni. Ha egy szülő ezt a stílust alkalmazza, akkor nincs egyezkedés és kompromisszum a gyerekkel, hanem egyszerűen az van, amit a szülő mond. Ha pedig a gyerek ellenkezik, azért gyakran büntetés jár.
Az irányító stílusú szülő – amit a felosztás a nevelés tekintetében ideálisként fogalmaz meg – meghallgatja a gyerek véleményét, tiszteletben tartja a jogait, elmagyarázza a szabályok értelmét, és azt is, hogy miért kell hozzájuk alkalmazkodni, ritkábban büntet, de magas mércét állít, és elvárja, hogy a gyerek a szabályokat betartsa. Ez a felosztás azonban már kissé idejétmúlt, és a modern kutatások nem is mindig igazolják érvényességét.
A híres magyar pszichológus Ranschburg Jenő nevelői stílusai két tényező mentén szerveződnek: a korlátozás és a szeretet mértékén. Ezek alapján megkülönböztet hideg-engedékeny nevelési stílust, amikor a gyermek sem szeretetet és odafigyelést nem kap, de szabályok és valódi törődés sincs. Ezt a stílust már meglehetősen nehéz elválasztani a gyermekbántalmazásnak minősülő elhanyagolástól.
A hideg-korlátozó a tekintélyelvű stílushoz hasonlóan fegyelmet és alkalmazkodást vár el a gyerektől, szigorú, gyakran büntető, de hiányzik a melegség és szeretet. A meleg-korlátozó esetben a szülő szereti gyermekét és ezt ki is mutatja, de egyúttal kevés rugalmasságot enged meg a szabályok betartásának terén. Az ilyen stílust alkalmazók közül kerülnek ki az úgynevezett helikopterszülők, akik túlságosan belefolynak a gyerek életébe, nem engedik őt függetlenedni, nem érzik a határt az odafigyelés és a túlzott rátelepedés között.
Ranschburg ideálisnak a meleg-engedékenyt nevelői stílust tartja, amelyben az engedékenység nem a nevelés hiányát jelenti, hanem azt, hogy a szülő nem szigorú, demokratikusan határozza meg a szabályokat, amelyek rugalmasak, és a gyerek is részt vehet azok kialakításában, természetesen életkorától függő mértékben. Az így nevelő szülők nem telepszenek rá a gyerekre,
önállóságra, függetlenségre biztatják, de mindig támogatón állnak mellette.
A manapság egyre divatosabb és valóban hatékony pozitív fegyelmezés is nagyon hasonlít ehhez. Itt nincsenek büntetések, hanem a gyerek a dolgok természetes következményeit tapasztalja meg, miközben megtanulja az alkalmazkodást, a másik ember jogainak tiszteletben tartását is.
Ha a gyerek például nem akar időben lefeküdni, akkor nem kell fenyegetni vagy büntetést kilátásba helyezni, de a szülő mondhatja, hogy maradjon a szobájában, és ott foglalja el magát, mert neki dolga van, másnap reggel pedig ugyanúgy fel kell kelni időben – ha fáradt és nyűgös lesz emiatt, akkor maga tapasztalja meg a késői fennmaradás negatív hatásait.