Megdöbbenve tapasztaltam, hogy még mindig milyen előítélettel vannak mások a gyerekkel való közös alvással kapcsolatban
Szülői, nevelési kérdésekben, amint valaki szülővé válik, tapasztalataim szerint önhibáján kívül rendszerint úgy érzi, tanácsot kell adnia, illetve egyszerűen nem tud nem véleményt nyilvánítani (ez sok más kérdésben így van). Szakértőt és a témában tapasztalt családot kérdeztünk arról, jó-e, ha a család nemcsak a nappalokat, de az éjszakákat is együtt tölti, azaz mi a helyzet, ha gyermekünk köztünk alszik.
Klári harminckét éves, két kisgyermeke van, az egyik alig féléves, a másik már öt. A nő a második gyermek születése után megbizonyosodott arról, ami a tapasztalt anyukák számára közhelyszámba megy: hogy nincs feltétlenül egyetemes igazság gyereknevelési kérdésekben – kivéve nyilván a gyerek alapvető igényeivel kapcsolatosakat –, minden picinek megvannak a saját igényei.
Egy év alváshiány
„Mielőtt megszületett a lányom – meséli –, azt gondoltam, hogy a gyereknek kiságyban a helye, be is rendeztük a babaszobát. Az első fél évben még kevés zökkenővel, de működött is a dolog. Majd hat hónapos korában egyik éjszakáról a másikra „elromlott” minden. Éjszakánként négy-tíz alkalommal is felébredt, gyakran keservesen felsírt. Minden egyes éjszaka teljesen más időpontokban akár két órát is ébren töltött, majd volt szerencsénk a pavor nocturnushoz (ez az éjszakai felriadás, ami a szülő számára rendszerint nagyon ijesztő jelenség, – a szerk.) is, ami máig előfordul. Egyéves koráig próbálkoztam a különaltatással – meséli tovább a nehéz emlékeket Klári –, de be kellett látnom, hogy máshogy nem lehet túlélni ezt az időszakot, csak ha együtt alszunk vele.”
Rendben van, ha a szülő a kisgyermeke előtt öltözik át? És ha nyitva marad a vécéajtó?
Mit mond a szakma?
Megkérdeztük Peer Krisztina gyermekpszichológust és meseterapeutát, hogy ő mit gondol a témáról. „A gyermek és a szülő igényeire szabott az, hogy kinek jó, kinek nem az együtt alvás. És senki nem marad – jó esetben – kamasz koráig a szülői ágyban” – magyarázza. „A fejlődéslélektan, a kötődéselméletek természetesen gondolkodnak az együtt alvásról, éppúgy, ahogy a szoptatással, csecsemőgondozással foglalkozó szakemberek is. Sokféle nézőpont és állásfoglalás létezik, vannak pro és kontra érvek.
Ebben a rendszerben elég nehéz egy szülőnek eligazodnia, ezért gyakran ezzel a dilemmával érkeznek hozzám a szülők. Megfogalmazzák, hogy »lehet, hogy elrontották«, megkérdezik, mi a jó, hogyan kellene csinálni. Ilyenkor mindig megkérdezem tőlük, ők mit gondolnak az együtt alvásról, miért döntöttek így, és milyen érzéseik vannak ezzel kapcsolatban. Az erre adott válaszokból kiderül, hogyan hat rájuk egyénként és családként, miként befolyásolja adott esetben a családdinamikát.
Nincs jó vagy rossz válasz, hanem válaszok vannak, amit az adott családnak, szülőnek kell megválaszolnia, és a döntés az övék. Muszáj nekünk, szakembereknek a szülőkből és az adott családból kiindulnunk, különben nem tudunk segíteni akkor, ha a szülők problémát fogalmaznak meg.” Peer Krisztina szerint ez a kérdés különböző életkorokban is felmerülhet, más-más motivációs háttérrel. „Más, ha egy csecsemőt szeretnénk külön ágyba tenni és más, ha egy ötévest szeretnénk visszaszoktatni a saját ágyába.”
„Kényelmetlenség”
Lássuk, hogyan folytatódott Klári családjának története. „Az együtt alvásunk kezdete után a kislányom így is ugyanolyan sokszor kelt, viszont könnyen meg tudtam szoptatni, amitől hamar megnyugodott, és aludtunk is tovább. Az alvásminőségem sokkal jobb lett, de így sem éreztem magam teljesen kipihentnek. Körülbelül hároméves korára kezdte átaludni az éjszakát, nem sokkal később velünk egy szobában, de külön ágyban kezdett aludni.
Amikor csak szeretne, átjöhet hozzánk, mert tudjuk, hogy ötévesen is nagyon fontos számára a fizikai közelség, az ölelés, összebújás. Nem éltem meg semmilyen hátrányát annak, hogy magunk közé vettük.” Megkérdeztem Klárit, mit tapasztalt a környezetében, milyen véleménnyel voltak az emberek a helyzetéről. „Azt megdöbbenve tapasztaltam, hogy milyen előítélettel vannak mások még mindig a gyerekkel való közös alvással kapcsolatban. Ez eléggé megnehezítette a dolgomat, hiszen egy ideig én is meg akartam felelni annak az elvárásnak, hogy a gyereknek a kiságyban a helye.
Ezért külső segítség híján egy közösségi oldalon találtam rá egy támogató csoportra, ahol hasonló problémákkal küzdő anyukák osztják meg a tapasztalataikat. Így sikerült megerősítést nyernem, hogy jó úton járunk.”
Tanult tehetetlenség
Peer Krisztina szerint a szülők komfortérzetétől kezdve a gyerek és a szülők igényein át sok minden előkerül, amikor döntünk. Ha más tanácsára cselekszünk, azt lefülelheti a gyerek, és a belső meggyőződés hiányában nem fog hozzá alkalmazkodni. Ezért kell ismernünk önmagunkat, a gyerekünket, a családunkat. „Csecsemőkorban a gyerek diszkomfortérzéseire a szülő reagál, képes azokat értelmezni és a szükségleteit kielégíteni. Fontos, hogy ebben a korban ne kizárólag a szülők igényei legyenek előtérben – például a sírva hagyással és a nem reagálással.
Amikor például egy csecsemőt sírni hagyunk és nem reagálunk rá, azzal kialakíthatjuk az úgynevezett tanult tehetetlenség állapotát, azaz megtanítjuk neki, hogy fölösleges próbálkoznia, mert úgysem érkezik válasz. Kívülről pedig úgy látszik, hogy ügyesen visszaalszik, megnyugszik, miközben csak megtanulta, hogy ne próbálkozzon, mert nincs reakció. Szerintem ez elég tragikus.” Szabjuk tehát személyre – magunkra, gyermekünkre – az alvás kérdését. És ez még milyen sok más kérdésben így van!